Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-30 / 228. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 30.. CSÜTÖRTÖK J3 A liberál- komisszárok A kommunista diktatúrák­ban volt egy „ragyogóan” működő intézmény, az úgy­nevezett komisszárok „rend­je”. Ezek a „hivatásos forra­dalmárok” voltak a párt mindenható képviselői. Az ideológia megvalósítói és a hatalom helyi letéteménye­sei. Ők gondoskodtak arról, hogy szakemberek a párt el­várása szerint dolgozzanak. Ők mondták meg, hogy a szakember mit tehet és mit nem, és ők őrködtek az in­ternacionalista elvek érvé­nyesítésén. Jelen voltak mindenütt. A hadseregben vagy rendőr­ségnél ugyanúgy, mint a vasútnál. Az egyetemeken ugyanúgy, mint a tudomá­nyos intézeteknél. A kultú­rában ugyanúgy, mint a saj­tóban. Ezek az emberek az­tán átalakultak, komisszár­ból „független” szakember­ré fejlődtek, és foximaxis ál­lásokból mára mind „ológu- sok” lettek. Tudnunk kell, hogy ez nem volt kis telje­sítmény. A nyolcvanas években ugyanis a „tudomá­nyos kutatás” kereteiben több mint húszezer „marxiz­muskutató” működött és a statisztikák szerint körülbe­lül 18 ezer „tudományos ku­tatási témával” foglalkoz­tak. Hogy mi volt ez a ten­gernyi tudományos téma, azt az olvasóra bízom, azt viszont elárulom, hogy ezek a „kutatók” most már tucatnyi alapítványnál és megannyi kutatóintézetnél „dolgoznak” és készítik je­lentéseiket a „független saj­tó” legnagyobb örömére az' ország összeomlásával kap­csolatban. Kutatási eredményeiket „naprakészen” közlik a la­pok. Konferenciákat rendez­nek belőlük a liberális műhe­lyek. Nyilvánosságot kap­nak a rádióban és televízió­ban, és tízezres nagyságren­dű forintokért — az adózók pénzéből — veszik el az adózók kedvét a munkától és az élettől. Ők az új libe- rálkomisszárok, akik minde­nütt ott vannak, akik min­dent tudnak — akik min­dent a legjobban tudnak. Akik kíméletlenül bírálnak mindent, ami a konzervatí­voktól származik. Megálla­pítják, hogy nincs gazdasági koncepció. Az, ami van, nem jó, de azt még véletle­nül se árulnák el, mit is kel­lene csinálni. Állandóan „fe­nyegetőznek”, hogy majd megmutatják, milyen is egy koncepciózus tervezet, de eddig még megkímélték a koalíciót a „teljes megszé- gyenüléstől” és nem mutat­tak meg semmit. A kereske­delemben hol kimutatják, mennyit is veszítettünk a ke­leti piacok „elhanyagolása” miatt, hol megállapítják, hogy összeomlott a keleti piacra orientált nehézipar. Aztán reklamálják a nyugati export fokozását. Ha megy, akkor baj van a nyomott árakkal, ha nem megy, ak­kor baj van az exportkoncep­cióval. Elég nyíltan közlik, hogy nincs szükség a hadse­regre, egyébként is elég fel­eannyi ember, de azok szol­gálata ne legyen több fél év­nél. Először közölték, hogy a kárpótlás senkit sem érde­kel, aztán amikor kiderült, hogy több mint egymillió embert, rögtön reklamálták a lassú ügyintézést, de arról szót sem ejtenek, hogy még a hivatal felállításával sem értettek egyet. Az pedig tő­lük már természetes, hogy kétéves kárpótlási szabotá- lás után siránkoznak a mező- gazdaság zavaros helyzetén, s mélyen hallgatnak arról, hogy a tisztázatlanságnak éppen ők az okozói. A kultúr- és sajtókomisz- szárok szerint a médiákra rátelepedett a hatalom, de érdekes, hogy a konzervatí­vok kezében lévő média az az öt százalékot sem éri el. (Nekik az öt százalék már rátelepedés.) A számtalan alapítvány pedig sógor-ko­ma alapon osztogatja az ál­lami pénzt, többnyire az is­mert recept szerint: „Te dí­jazod az én babámat, én pe­dig a te babádat.” Hogyan is definiálja az ilyen helyzetet a népi böl­csesség? Vakulj magyar, fo­lyik a vásár! Úgy bizony, folyik az ezeréves haza las­sú kiárusítása, hol féláron, hol negyedáron, hol bagó­ért, de sohasem a paraszt­nak vagy melósnak. Mindig a „Szakértőknek”, az elit­nek. Folyik a külföldről ér­kezett pénzek szétosztása, pontosan az előbbi recept szerint. Igaz, ami igaz, a pénzhez sok szakértelem és főleg dörzsöltség kell. A kezdő kisvállalkozó tehát csak kis pénzt kaphat nagy kamattal. A menő és elit szakemberek pedig nagy pénzt kapnak kedvezmé­nyes kamatra, vagy örök vissza nem fizetésre. Az ország felháborodot­tan hallgatja a milliárdos pa­HISTÓRIA Futó Dezső' Vidovics Ferenc pokoljárása (I.) Kada Lajos címzetes érsek (Róma) írt előszót Vidovics Fe­renc könyvéhez. Egy a hitéhez és politikai meggyőződéséhez hűséges férfi, a hazáját és népét áldozatosan szerető, érte mártír­sorsot vállaló, erős jellemű és magas műveltségű nemes lélek vonásai bontakoznak ki az olvasó előtt a könyv lap­jain. Ilyennek ismertem meg őt személyesen is és így él ő emlékezetemben... Olyan időkben, mikor már lámpával kell keresni elvei­hez és meggyőződéseihez a megpróbáltatások ellenére is hűségesnek maradókat, öröm a könyv lapjain ilyen embe­rekkel találkozni... Vidovics jó barátom volt. Igaz, nem mindenben értet­tünk egyet, de kettőnk kö­zött jól megfért a barátság és a politika. Tudomásom szerint szerkesztett néhány hetilapot Gyöngyösön, Sze­geden, Kecskeméten, Má- ramarosszigeten. Dolgo­zott napilapoknál is. Volt kisgazdapárti helyettes fő­titkár is, országos szerve­ző, majd 1945-ben kisgaz­dapárti képviselő. A párt kinevezte Somogy várme­gyébe főispánnak. Hitler- és németellenes, hasonló­képpen szovjetellenes, dik­tatúraellenes volt. Mérhe­tetlenül utálta a Szovjet­unióból hazaköltöztetett Rákosiékat és az itthon fel­burjánzó kommunistákat is. Elszigeteltségben című önéletírásából adjuk közre az alábbiakat. Múltam — jelenem „Családom eredete vissza­nyúlik a dél-somogyi Szi­getvárra, az egykor gazdag Vid ősökhöz (Zrinyiász), akiknek nevét ma is őrzi a Muravid község. Három nemzedék életét éltem a nemzedékek eré­nyeinek, súlyos hibáinak és végzetes bűneinek terhe­ivel együtt. Mindjárt érettségi után beléptem a nagyatádi Sza­bó István kisgazdapártjá­ba, majd a Gaál Gaszton, később az Eckhardt Tibor Független Kisgazdapártjá­ba. Ennek voltam tagja mindvégig, amíg a kommu­nisták 1946-ban le nem tar­tóztattak, 1946-ban, első­nek a magyar parlament tagjai közül. Akkor a pár­tom kizárt tagjai sorából. 27 éves koromban be­kapcsolódtam a közéletbe és újságíró lettem. Össze­sen 36 sajtóperre tettem szert. Az elsőfokú bírósá­gok többnyire elítéltek. A Tábla és a Kúria mindig felmentettek. Egyetlen 400 pengős büntetés kivételé­vel, amelyet egyetemi pro­fesszorom, Vass József, ak­kori népjóléti miniszter fi­zetett ki. Az 1935-ös és 1939-es választásokon pártom prog­ramjával képviselőjelölt­ként léptem fel, de kisebb­ségben maradtam. 1943-tól a párt polgári ta­gozatának országos főtitká­ra lettem. A német meg­szálláskor 1944. március 19-én, az éjféli órában — megérezve az idők szelét — a kisgazdapárt Nagyme­ző utcai központjából el­szállítottam és elrejtettem a párt egész irattárát s mintegy húszezer nevet. Hamis igazolványokkal bujkáltam az ország külön­böző vidékein. 1944. de­cember 21-én a Gestapo ül­dözésem közben katonai autójával eltaposott, és bal lábamat térdben eltörte. Kórházban láttam meg 1945. január 14-én az első szakállas szovjet katonát. 1945-ben képviselővé vá­lasztottak, majd pártom márciusban Somogy me­gyébe küldött le főispán­nak. A kommunistákat hamar meg- és kiismertem. Velük kemény harcban álltam. Míg 1946 késő őszén a szovjet hadsereg sürgetésé­re Rákosi Mátyás politikai rendőrsége letartóztatott. 11 vádpont alapján, mint­egy 16 tárgyalás után, 25 évi fegyházra ítéltek. Eb­ből 10 esztendőt letöltöt­tem különböző magyaror­szági orosz és magyar fegyházakban. Az 1956-os szabadságharckor szaba­dultam. Abban aktívan részt vettem, majd a szov­jet csapatok politikai rend­őrsége ismét keresett. Vár­megyéről vármegyére buj­káltam, majd 1957 végén Ausztriába, illetve október 16-án New Yorkba érkez­tem. Halottakkal beszélgetek Egyik este, úgy 8 óra kö­rül kiszólítottak a Gyűjtő­fogház kisfogházának ma­gánzárkájából. Álljon a fal­hoz. Lépések közeledtek felém, s mielőtt bárkit is láthattam volna, kámzsát húztak a fejemre. Csuklóm­ra bilincs került. Majd au­tóba ültettek két kísérő kö­zött, revolver szorult mind­két csípőm fölé. Mikor az autó megállt, hallottam, ne­héz kapu nyílott. Kiránta­nak az autóból, átadnak másik két őrnek. Ezek ve­zetnek, visznek a lépcsőn föl, lépcsőn le. A szagról érzem, hogy ismét oroszok­nál vagyok. (Benczúr ut­ca?) Tágas irodában kényel­mes íróasztal mellett orosz namákról szóló híreket. Többnyire persze csak ak­kor, ha a kormánypártok vannak benne érintve. Ha nem, úgy nincs megjegyzé­se a „szakértőknek”. Főleg ahhoz nincs, hogy miként lehetséges sok száz milliár- dokra tehető adó és járulék be nem fizetés. Ez ugyanis a legenyhébb minősítés sze­rint sem lehet más, mint ka­matmentes állami támoga­tás igénybevétele, meghatá­rozatlan időre. Rendkívül érdekes jelen­ség, hogy azok az intézetek és szakértők, akik oly ponto­san ki tudják számolni a hi­bás intézkedésekből eredő kárt, az elmaradt hasznot és a többi negatív következmé­nyeket, egy szót sem veszte­getnek a tízmilliárdos mani­pulációk feltárására. Végső fokon igazuk is van, hisz ott a kutyájuk kölykéről van szó. Egyébként is, meny­nyire nem mindegy, hogy én csinálok valamit a te csizmáddal, vagy te az enyémmel. Az etikáról, a morálról és az állampolgári kötelezettségekről pedig elég ha a kormányzat kör­nyékén esik szó. Az új komiszárok, az új független és pártsemleges szakértők ugyanis tökélete­sen tudják — akárcsak a ré­giek —, a jog és a kedvez­mény a miénk, a kötelesség pedig a tiétek, ahogy min­dig is volt. Práczki István Monorierdő Bűnösök etikája Negyvenöt évig hallgattuk a fasizmus bűneit — jogo­san —, mert a bűnökre em­lékezni kell és a bűnösöket meg kell büntetni, nehogy újból vérszemet kapjanak. Csakhogy a fenti bűnöket emlegető tanítványok sok­szorosan túltettek a meste­reken, mert a gulagokban sok tízmillió embert irtot­tak ki. Most — miután a jelenle­gi kormányzat a múlt által tönkretett országot három év alatt felemelni nem tud­ta . — az utódszervezetek (=ellenzék) addig mindent elkövettek a kormány lejá­ratására. A főbűnösök pe­dig a ’94-es választásokra készülve, általuk gyártott „etikai kódex” bástyája mögé húzódva, tilossá akar­ják tenni véres bűneik emle getését. Cséplő István Kismaros őrnagy ül. Intésére a tol­mács kényelmes karosszé­ket húz elő. Az őrnagy rá­mutat, üljek le, 2-3 percig nyugodt mondatokban be­szél a tolmácshoz. — Az Andrássy út 60.-ban — mondta a tol­mács — ön saját kezűleg írta le, hogy az ország terü­letén fiatal emberekből úgynevezett Gaál Gaszton­gárdát szervezett. Azon­ban mindvégig tagadta, hogy ez a szovjet hadsereg ellen irányult, és nem volt hajlandó aláírni a jegyző­könyvet. Az őrnagy úr fel­szólítja, hogy írja alá. Moszkvából sürgetik, hogy... Fejemmel intettem, hogy nem.” ( Folytatjuk) Hadbíróság Lóréven Görgey Artúr nevét a szélesebb közvélemény 1848 szeptemberében ismerte meg, amikor az elfogott és kémnek bizonyult gróf Zichy Ödönt hadbíróság elé ál­líttatta. Batthyány miniszterelnök az akkor őrnagy­ként szolgáló Görgeyt egy zászlóalj élén Csepel szigeté­re rendelte azzal a feladattal, hogy akadályozza meg az ellenség átkelését a Dunán. Katonái 1848. szeptem­ber 29-én megállítottak egy kocsit, melyben gróf Zichy Ödön utazott. A megindult vizsgálat kiderítet­te, hogy a gróf, Fejér megye egykori adminisztrátora Jellasics ügynöke, a bán menlevelet adott Zichynek és jókora köteget az általa kiadott proklamációból. Az árulónak bizonyult arisztokratát rögtönítélő bíróság elé állították. A vád szerint Zichy Magyarország ellen­ségeivel összejátszott és részt vett a „délszláv lázadás­ban” & kiáltványok terjesztésével. A bíróság a vádlot­tat bűnösnek találta, halálra ítélte és az ítélet szeptem­ber 30-án !jórév községben kötél által „a szokásos lelki vigasz nyújtása után legott végre is hajtatott” — írta Görgey. Görgey a haditörvényeknek megfelelően, az érvényes rendeletek szerint járt el. Határozott fellépé­sének két következménye lett. A közvélemény benne látta a jövő emberét; a Zichy-család pedig a szabad­ságharc után eljárást próbált indítani ellene. Részben a halálos ítélet kiszabása miatt, de főleg a Zichy Ödön­nél talált gyémántok miatt. Az ékszerek később — Kossuth környezetében — komoly politikai bonyodal­makat okoztak. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents