Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-03 / 205. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. SZEPTEMBER 3., PÉNTEK 9 A baloldal bibliája Vass László Hűség a magyarsághoz Minden áldott reggel a fülembe harsogják a nagy példányszámú szocialista napilap reklámját, és úton-útfé- len azt hallom nemcsak a párt hajdani elkötelezettjeitől, hanem az úgynevezett független emberektől is, hogy ez a lap ezt írta, meg azt írta, mindezt eleve olyan felhanggal, hogy az embernek önkéntelenül a régi mondás jut eszébe: Roma locuta, causa finita, azaz Róma szólt, az ügy el van intézve, vagyis megkaptuk az egyedül helyes feleletet a felvetett problémára. Persze ebben a meggyőződéstől függetlenül van egy sok évtizedes reflex is. Ahogy a háborúban roham közben a fejlövést kapott katona még néhány lépést ref- lexszerűen megtesz szinte már holtan is, a magyar társadalom is megszokta, hogy majd fél századon át az állampárt lapja volt mindenki politikai bibliája, ebből tudhattuk meg, hogy mit szabad és mit kell mondani. Hála Istennek, nem ismerem a régi Szabad Népet, hiszen tündöklésének idején börtönben ültem, de el tudom képzelni, hogy viszonylag jól szerkesztett és a párt propagandáját nem is ügyetlenül kifejtő lap volt. Amikor ’56 után egy apró kis szócserével újra a párt hivatalos lapja lett, már nem voltam börtönben, de azért nem olvastam, illetve ritkán néztem bele, de el tudom képzelni, hogy amit az előbb mondtam a Szabad Népről, épp úgy áll a Kádár-kori lap színvonalára is. Őszinte elismeréssel kell szólni a régi párt reformkommunistáiról, akik ugyanazon néven, ha nem is teljesen ugyanazon tartalommal továbbra is Magyarország legnagyob példányszámú lapjának tudták megtartani az egykori pártszócsövet, és a szabadsághoz nem szokott magyar nép a kormány szidalmazásához ebből meríti a nyersanyagot. A lap színvonala ellen kifogást emelni elhamarkodott s elfogult vélemény lenne, de azt azért végleg nem értem, hogy a tömeg, amelynek majdnem egy fél évszázadon át politikai tájékozottságát ebből a lapból kellett merítenie, észre sem vette, hogy közben, legalábbis a felületen, egy rendszerváltozás is lezajlott. Talán az lenne a természetes, ha a lap más néven és keretek között jelenne meg, de folytatni majdnem mindent úgy, mintha mi sem történt volna, ez azért túlzás. És amikor az emberek úgy tekintenek erre a lapra, mint a szentírásra, ez a több évtizedes társadalmi félrenevelés kétségtelen eredménye. Sajnos be kell látnunk, hogy az elmúlt kor mély nyomot hagyott a társadalomban, és mindenki csak azokban a keréknyomokban próbál előbbre jutni, amelyeket az előző évtizedek vájtak a köztudatba. így azután elég természetes, hogy a rendszer- változás a lelkekben nem néhány éven, de évtizeden belül sem következhet be, illetve újabb fél századra van szükség, hogy a múlt hátrányos erkölcsi és politikai öröksége elkopjék, és helyét valami újnak adja át. Tudom, a szocialista napilap nem azonos rossz hírű elődjével, nem is színvonaltalan, még az is lehet, hogy hír- szolgálata frissebb és rugalmasabb, mint más laptársaié, szerkesztői nyilván ügyesebben befolyásolják az olvasót, mint elődeik tették, de a volt központi pártlap örökébe lépő sajtótermék mégse vindikálja magának azt a jogot, hogy ő képviseli a nép érdekeit szolgáló egyedül helyes látásmódot. Mint ahogy a Fényes-sláger mondja: az úton még po- roszkál nemde néhány korosztály, a hajdani Szabad Népből kinőtt lapon kívül még poroszkál a kultúra útjain egy-két sajtótermék, ha nem is oly jelentős példányszámban, és ha éppen más céllal és tartalommal. Ezek a magyar sajtó keresztmetszetéhez legalább annyira hozzátartoznak, mint a diktatúra eszközeivel létrehozott egyeduralkodó pártlap a rendszer- változás sáncai mögött meghúzódó utóda. Tiszay Géza Ne zúgolódj barátom, és főképpen ne szidd a sorsot, amely magyarnak szült erre a keserű világra. Panaszod, hogy magyarságodért menynyit kell szenvedned, s hogy amint riadtan széjjelnézel a földön, és látod az árva magyar lélek didergő magányát — mondom, ezt a panaszodat, kétségbeejtő felhorkanásodat megértem, de mentő körülménynek mégsem tudom elfogadni az apatikus lemondásra. Megértem, mert ugyan honnan is tudnád azt: mit jelent magyarnak lenni, mit jelent egy olyan nemzethez tartozni, amelynek ezeréves európai története tele van a szabadsága, függetlensége érdekében vívott élethalálharcokkal, gyásszal, születéssel, gyászos elbukással és diadalmas fölemelkedéssel? Honnan is tudnád te mindezt, aki már az új hatalom iskoláiban nőttél fel, óvatos szűrőkön át kaptad a híradást nemzeted múltja felől, és magadra hagyatva a nehéz fejtörésben, nem bírod megoldani napjaink zűrzavaros rejtvényét. Említhetném neked a tatárvésztől sújtott népet, amely hónapokon át bujdo- kolt barlangokban, mégse állt be a hódító barbárok seregébe. Fű és bogáncs lepte bé a kirabolt országot, mikor kitakarodott a tatár, vicsorgó farkas kószált a szétvert falvak romjain, mikor előjött rejtekéből a nép, és hozzákezdett az új honfoglaláshoz. Említhetném néked a törökvészt is, amely három részre szabdalta az országot, rabszíjjal tizedelte meg a mohácsi pusztulás után megmaradt magyarság színe-javát, mégis, a nép másfél századon át őrizte magában a magyar szót, utolsó csepp véréig védelmezte végváraiban a nemzeti érzés sápadó mécseseit a törökkel, a némettel és sokszor saját oligarcha főuraival szemben is! Hegedősök, lantosok pengették húrjaikon az üldözött magyar dalt, papok és vándorénekesek terjesztették, erősítették a magyar igét a széthullott országban: övék az érdem és a népé, hogy a vihar elmúltával és újabb megpróbáltatások után a nemzet egysége megint összeállt. Hány és hány ilyen példát lehetne még idézni most nektek, mai fiatal magyaroknak okulásra, nemesítő, ösztönző példaadásra... Hogy mit jelent magyarnak lenni, talán mindennél jobban példázza a Dózsa-forra- dalom leveretése, mikor Werbőczyék országgyűlése „örökös és valódi szolgaságra” ítélte a parasztságot, s ezzel szakadékot ástak magyar és magyar közé. Mégis, mit köszönhetünk ennek a „röghöz kötött” és megbilincselt parasztságnak? Az anyanyelv tisztaságát, ízességét, amelyet ott érezhetsz mai beszédében is. Amíg uraik latinul és németül beszéltek, megvetve a magyar nyelvet, mint afféle csúf, pórias beszédet, addig ezek a leigázott szerencsétlen jobbágyok hosszú évszázadokon át lankadatlan hűséggel magyar nótára sírták el bánatukat, magyar dalba rikoltották kicsinyke örömüket, kunyhókban, a rögök szomszédságában őrizték meg a felszabadító Széchenyiek számára magyar nyelvünket. Joggal és büszkén mondhatja ennek a hajdan leigázott jobbágyságnak mai utódja, a balmazújvárosi Veres Péter: — Nemcsak a cseh parasztok és munkások, nemcsak a szlovák és román pásztorok dicsekedhetnek véle, hogy állam nélkül, fegyver nélkül, hatalom nélkül, intézmények nélkül, sőt betű nélkül ezer évig őrizték a fajtájukat, hanem mi, magyar parasztok is. Amikor itt már minden úr latinul írt és beszélt, amikor itt már minden hivatalnok németül rendelkezett, amikor az úri szalonokban francia szó csendült, amikor az országutakon keresz- tül-kasul idegen telepesek fészkelődtek be: a beláthatatlan uradalmak pásztorkunyhói előtt a mieink dudaszóra még mindig magyar kanásztáncot jártak, a falusi jobbágyviskókban li- batollal tamburán magyar nótát vertek, s a dunántúli falucskák gyepűin sok száz éves dalokat énekelgettek a fiúk-leányok játék és lólegeltetés közben. Ezek tartottak fenn bennünket, s azok a költők és prédikátorok, akik a magyar lélek számára zsoltárokat és dalokat teremtettek, s magyar énekszóval kísérték az új házasokat az esküvőre, és a halót; takat a földbe... De nehogy azt gondoljátok, mai magyarok, hogy csupán az anyanyelv, a beszéd teszi a nemzetet. Itteni sorsunkban ugyan az anyanyelv is parancsolóan irányít a nemzeti közösség magasabb céljai felé; magyar iskolába járni és magyar kultúrát ápolni: már magában véve is nemzeti kötelesség. De ezenfelül: magyarnak lenni mást is jelent. Jelent öntudatot, belső életparancsot, amely a sorsközösség erősítését sürgeti, jelent fokozott öntudatot, amely nemzeti és emberi megmaradásunk érdekében felvértez mindnyájunkat mindenfajta veszéllyel szemben, ami igába akar tömi és beolvasztással fenyeget. Jaj! ne mondjátok azt végső elkeseredésetekben, hogy inkább tartoznátok egy nagyobb nációhoz! Hát cserben tudnátok hagyni népünket, nemzetünket, csak azért, mert megsokasodtak feje fölött a viharfellegek? Higgyétek el, kicsiny nemzet is lehet boldog, és magyar embernek, bárhol éljen és bármiként is gondolkodjék, nem lehet más célja, mint életszerveiben teljesen egészségessé, boldoggá tenni, mai lesújtott állapotában sugárzó napfényre vezetni az egész magyarságot! Kétségtelen, a történelem közel jött hozzánk, itt viharzik már az ablakunk alatt, és talán az a baj, hogy olyan időben történik ez a csapás, mikor a magyarság szétszóródva, szerteszabdalva tengeti életét. De ezeréves történetünk viszont azt hirdeti, hogy minden taglóütéstől a nemzet csak úgy tudott feltá- pászkodni, ha még ellenál- lóbbá edzette magát. Ma pedig ellenállóbbnak lenni any- nyit jelent, mint magyarabb- nak lenni. Nem leigázó nacionalizmus ez, nem beolvasztó szándék, csupán nemzetünk jogainak, magasabbren- dű céljainak kiharcolása minden idegen impérium- mal szemben. Ne legyetek hűtlenek a nemzethez, ne hagyjátok cserben maroknyi népünket, hitetlen, kétkedő barátaink! Talán éppen nektek üzen Veres Péter a határon túlról, mikor kéri az utódállamok magyarságát: „Legyetek és maradjatok hűségesek a mi szegény fajtánkhoz továbbra is, és mindennek ellenére is...” Az üzenet mindnyájunknak szól, és erkölcsi parancsa minden cselekedetünkben kötelez. Vérző, változó sorsunkat a népi ballada örökítette meg, egy nyolcsoros csíki vers, amely mint egy óceánba merült kagyló: gyöngyszemként sűríti magába egész életünk sorsát: Tőlem a nap úgy telik el, Ha feljő, alig halad el, Nem virradok örömre, Nem sötétülök kedvemre. Reggel, napfeljőte előtt, Könnyemmel megmosdom előbb, Este, nap-szentület után, Könnyemmel áztatom párnám... A népi ballada: tragédiák, népünk gyakori bukásának szörnyű zsoltárait sirá- mozza, de ott zeng benne valami fölemelő és vigasztaló érzés is: Mohács, Világos és a többi Golgota után újabb harcokat kezdett a szabadságát visszakövetelő nép... (1947) A magyarok ötször rohanták le Szlovákiát? Vissza-visszatérő rosszmájú koholmánya a szlovák publicisztikának az a megállapítása, hogy a magyarok a szlovákokat állandóan veszélyeztették történelmük folyamán, s ezt teszik ma is. A kutyából nem lesz szalonna — írták le többen is — ránk mutogatva. Jó ürügy ennek a gondolatnak a továbbfű- zésére az 1968-as szovjet invázió. Ezt a szomorú és Szlovákiában szinte figyelmen kívül hagyott 25. évfordulót két pozsonyi lap, a Republika és a Slovensky národ arra használta fel, hogy „bizonyítsa”, a magyar hadsereg már négyszer, sőt ötször is agressziót követett el Szlovákia ellen. A Slovensky národ anonim szerzője szerint, 1919-ben Kun Béla hadserege foglalta el Szlovákia délkeleti részét, 1938-ban a „fasiszta Horthy-Magyarország” annektálta Dél-Szlovákiát. 1939-ben a „fasiszta Horthy-hadsereg” foglalta el Kelet-Szlová- kia egy részét és 1968-ban a Magyar Néphadsereg támadta meg északi szomszédját az internacionalizmus leple alatt. Roman Ka- lisky, a másik lapban még ehhez hozzáteszi, hogy 68-ban a magyar hadsereg nem véletlenül vonult be Nyitrára, mert 1938-ban ezt a várost Magyarország nem kapta meg, tehát a negyedszázaddal ezelőtti nyitrai jelenlétében is hátsó szándékot kell keresni. A publicista még mint lerohanást értékeli a magyar haderő szlovákiai jelenlétét 1944—45-ben. A Slovensky národ az általa felemlegetett események után arra hívja föl a figyelmet, hogy Magyarország jelenleg Oroszországtól, Németországtól, Svédországtól és az USA-tól fegyvert vásárol, ami azt jelenti — legalábbis a lap szerint —, hogy Magyarország még mindig nem adta föl a Trianoni szerződés revíziójának lehetőségét és az irredentizmus illúziójában tetszelegve, Magna Hungáriát kíván létrehozni. Az illusztris szerzők figyelmét elkerüli, hogy 1919-ben Trianont még nem lehetett revideálni, mert azt csak 1920-ban kötötték meg, és Szlovákiát sem lehetett megszállni, mert még mint politikai realitás nem létezett. A magyar Vörös Hadsereg katonái hazájukat védték, közöttük sok szlovák is. 1938- ban a magyar királyi honvédség — nem volt Horthyé és fasiszta! — nem agresz- sziót követett el Szlovákia ellen, hanem egy akkor érvényes nemzetközi szerződés értelmében szállta meg a kijelölt területet. 1939- ben meg jelentéktelen csetepatéra került sor a szlovák és magyar hadsereg között, mivel nem volt világos a Kárpátalja és Szlovákia közötti határvonal. De ezt a kérdést a két fél rövid időn belül diplomáciai úton elsimította. 1944—45-ben a magyar hadsereg Szlovákia területén mint szövetséges haderő tartózkodott. 1968-ban — újra le kell szögeznünk — a szovjet impérium vazallusának hadserege lépte át a szlovák— magyar határt. Sajnos. Ezzel a korabeli szlovák publicisztika zöme is tisztában volt. Érdekes, hogy ezzel kapcsolatban a szerzők a német hadsereg jelenlétét teljesen figyelmen kívül hagyják. De megemlíthették volna a lengyeleket is. Szerintük csak Magyarországnak kellene bocsánatot kérnie az akkori invázióért. Sajnálatos a szlovák publicisztika egy jelentős és hangoskodó részének az a törekvése, hogy minden alkalmat a szlovák—magyar viszony elmérgesítésére használ föl és nem borzad el a történelmi tények tudatos, rosszindulatú elferdítésétől. Balassa Zoltán
