Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-03 / 205. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZUKEBB HAZANK 1993. SZEPTEMBER 3., PÉNTEK A Lakitelek Alapítvány támogatásával Szlovákiában Vajon mit hoz a holnap? Ecser és Nagymagyar több mint húsz éve ápol testvérközségi kapcsolatokat, az első kapcsolatteremtő próbálkozás a hatvanas évek közepén történt. Azok, akik kezet nyújtottak akkortájt egymásnak, ma már mind nyugdíjasok, de ez mit sem változtat a barátságon. Legfeljebb a rendszeres egymást látogatások gyériiltek, mivel a nyugdíjak emelkedése nem tartott lépést az utazási költségek növekedésével. Az idén a magyariak voltak sorosak vendéget fogadni, el is küldték a meghívót. Az ecseri nyugdíjasok osztotmagyar városban, mely járási székhely. A főtéren — panelházak szorításában — fehéren áll az 1777-ben épült Szent János-templom, bent plébánost avatnak. A felszentelést és beiktatást Nyitra püspöke celebrálja, a géppel írt magyar szöveget döcögve, kínlódva betűzi egy papírfecniről. Mint megtudjuk, a püspök űr szlovák, nem tud magyarul, noha egyházkerületében zömében csak magyarok élnek. Csendben, felemás érzésekkel osonunk ki a háromszáz éves magyar templomból. Szerdahely és NagymaKiss Ferenc polgármester bemutatja Nagy magyart és környékét Az a vélemény róla, lelkes lokálpatrióta és magyarnak sem utolsó tak, szoroztak, és már úgy tűnt, hogy nem mennek, amikor a klub titkárának támadt egy ötlete, levélben megírta a barátság históriáját a Lakitelek Alapítvány kuratóriumának, mely pályázatot írt ki a hagyományok ápolására. Utólag idősebb Harazin János bevallja, nem sok reményt táplált, hogy megnyerik, de azért megpróbálta. S ő csodálkozott el a leginkább, amikor megjött az értesítés, az alapítvány megadja a támogatást az idei utazáshoz Szlovákiába. A jó hírt Harazin János lapunkkal is közölte, sőt meghívott, kísérjük el az ecseri nyugdíjasokat Nagymagyarba s legyünk tanúi az eseményeknek. Nagymagyar Csallóközben van, Szlovákiában, egyike azoknak a községeknek, melyet ide-oda sodort a történelem vihara Trianon után. S noha lakossága színtiszta magyar, leszámítva a visszacsatolás hét évét, kisebbségnek számítónak, a munkahelyen és a hivatalokban szlovákul beszélnek, illetve ez a hivatalos adminisztrációs nyelv. Autóbuszunk kora reggel gördül át a komáromi hídon, a határon simán érünk át. Ebben nyilván szerepe van annak is, hogy csoportunk kísérője következetesen szlovákul kommunikál a vámhatósággal. Jó pont... Az első intő jelet Dunaszerdahelyen észleljük, a két helységnévtábla közül az egyik hiányzik, már csak szlovákul olvasni: Dunajská Streda. Rövid sétára megállunk, történelmi emlékeket keresünk az ősrégi gyár közt sort kerítek egy beszélgetésre, Földvári Tiborral, akinek vitathatatlan érdeme a testvérközségi kapcsolat megteremtése. A hatvanas éveit taposó Tibor Pozsonyban született, ott járt iskolába, s ott kötött életre szóló barátságot a focilabdával. — Tizenhat évesen már a pozsonyi ifjúsági válogatottban játszottam, aztán egy nap azt mondták, köszönik, tovább nem tartanak rám igényt, magyarnak nincs helye a csapatban. Nem estem kétségbe, valaki szólt, hogy a nagymagyariak csapatkapitánya középcsatárt keres. Átigazoltam oda, s hetente háromszor kerékpárral jártam át tréningre. A végén több barátom volt ott, mint Pozsonyban. Sajnos rövid ideig tartott, 1948-ban kiutasítottak bennünket Csehszlovákiából. Az egész családot, három nemzedéket. Csak az ingóságainkat vihettük magunkkal, a nagyszüleim és a szüleim egész élete munkája belefért három vagonba. Ezzel kezdtünk új életet Magyarországon, Ecseren, ott kaptunk „kárpótlásként” egy rossz kis földházat a pozsonyi ötszobás nagy házért. Hála az istennek, a focival megint szerencsém volt, néhány hét múlva már az MTK-ban rúgtam a labdát. Később kitanultam a műszerészséget, 41 évig dolgoztam a Láng Gépgyárban. Földvári Tibor 1966-ban látogatott haza Nagymagyarba, s ez a látogatás alapozta meg a két község barátságát. Az érkezést úgy időzítjük, hogy ne zavarjuk meg a vendéglátókat a délelőtti misében. A nagymagyariak buzgó katolikusok, a hit iránti vonzalmukat a legádázabb ateizmus sem tudta megtörni. Ünnepélyes fogadtatás a nyugdíjasklubban, a magyar vendégek fogadására a nagyközség polgármestere, Kiss Ferenc is eljött. Kis társaságok alakulnak ki, én három „friss” nyugdíjas mellé kerülök. Egyikük bányász volt, a másik géplakatos, a harmadik tisztviselő. Mi másról beszélhetnénk, mint az árakról, a nyugdíjakról, fizetésről. — Mindhárom gyalázatos — mondja ki egyikük. — Az átlagnyugdíj 2500 korona, a plafon 4100. A fizetések is gyengék, egy jó szakmunkás 4500—5000 koronát keres — bruttó. Sok a munkanélküli, s egyre nő a számuk. A segélyt nem annak alapján adják, hogy aktívan ki mennyit keresett, pedig az adót aszerint vonják le. Egy nőtlen fiatalember 1500 koronát kap. Próbáljon ebből valaki megélni a mai árak mellett! Ismerkedés után elballagunk a temetőbe, az ecseriek megkoszorúzzák a Gyökeres Fánika sírját. Ez az asszony volt a nagymagyari nyugdíjasok szellemi támasza, s Földvári Tibor támogatója a testvérközségi kapcsolat megteremtésében. Túl ezen, szelíd szóval, de következetesen évtizedekig harcolt a csallóközi magyarság jogaiért. — Szegény Fánika — mondja valaki. — Jó, hogy nem érte meg a magyar nyelvű községtáblák eltávolítását. Ebédre a művelődési ház nagytermében terítenek, zenével fogadnak. Igazi, hamisítatlan magyar zenével, pattogó ütemű csárdással. Úgy látszik, erre még nem terjedt ki Meciar úr szlovákosító igyekezete, nem rendelte el hivatalosan a szlovák polkát. — Erre nem, Azt viszont már suttogják, hogy a magyar iskolákban is bevezetik a szak- tantárgyak szlovák nyelvű tanítását — jegyzi meg a polgár- mester borús homlokkal. Még otthon megegyeztünk, Szlovákiában nem bo- csátkozmik politizálásba. Ezért a pohárköszöntő is árnyalt. Homyák József alel- nök megválogatja a szavait. — Minket a vérség, a történelem és a hagyományok kötnek össze, s nekünk, a mi korosztályunknak a feladata, hogy a hagyományokat ápoljuk, tovább adjuk a fiataloknak. Ebben nem gátolhat meg a történelem, a határok, annál is inkább, mert az igazi történelmet nem a jelen, hanem az idő formálja. — A barátság valóban nem ismer határokat, az igazi barátság független minden politikától — mondotta választósztjá- ban Deák Ferenc, a nagymarosi nyugdíjasok elnöke. A „protokoll” végeztével oldódik a hangulat, poharak csendülnek, a zenekar prímása harsány trombitaszóval adja hírül a tyúkhúsleves érkezését. A többi fogás is maAki az útravalót megszerezte, és aki az utat megszervezte: Harazin János és Homyák József elnöke. A séta során megtekintjük a templomot, melynek plébánosa egy héttel korábban ünnepelte az aranymiA két egykori sporttárs egybehangzóan állítja: Földvári Tibi, ilyen pocakkal már nem lehet focizni! gyáros étel, se sztrapacska, se krumpligombóc. Asztalbontás után nótázás, egyesek táncra perdülnek. Igazolva a mondást: öregember nem vénember. Sokan most vannak először Nagymagyarban, ezeket falubejárásra invitálja a klub séjét. Az eseményről videokazetta készült, melyből mi is kapunk egy tiszteletpéldányt. A nap fénypontja még hátravan, az ecseri nyugdíjasklub vegyes kórusa félórás műsorral készült a látogatásra, csokorba szedték Pest megye legszebb dalait. Peng a citera, száll az ének. Elsőnek az ecseri lakodalmas ma már világszerte ismert bevezetője: Az ecseri kertek alatt folyik el a Szerelem-patak. — Jó nektek — kesereg mellettem egy ősz hajú apóka. — Lásd, nekünk még a becsületes magyar nevünket sem hagyták meg. Engemet úgy hívnak, Ferenc, de úgy írják, Frantisek. Hogy az ég rogyna rád...! (Nem politizálunk.) A kis műsor után közös éneklés. Hogy aszongya: Szeressük egymást gyerekek. De vajon lehet-e mindenkit egyformán szeretni? Érkezni öröm, búcsúzni szomorú. És ez még akkor is így van, ha a búcsúztatás víg zeneszóval történik. Mert a jövő kiszámíthatatlan, nem tudjuk, mit hoz a holnap. Tegnap a Dunát rekesztették el, ma a magyar községtáblákat cserélték le, s holnap... De talán hagyjuk a találgatást, bízzunk abban, hogy holnap jobb lesz, s a jövőben sem támaszt akadályt senki Nagymagyar és Ecser testvérközségi kapcsolatában. Úgy legyen, ámen! Matula Gy. Oszkár A kommunista műemlékvédelem tárgyi bizonyítéka: magas panelházak közé zárták a dunaszerdahelyi háromszáz éves Szent János-templomot
