Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 25.. SZOMBAT 13 Köszönet A fóti Károlyi István Gyer­mekközpont növendékei és igazgatósága nevében köszö­nöm a térítésmentes sajtóter­mékük rendszeres megküldé­sét. Önnek és munkatársainak jó egészséget és sok sikert kí­vánok fáradságos munkájuk­hoz. Csáky László Fát Ki a mucsai? A Pest Megyei Hírlap szep­tember 2-i számában megje­lent írás, Brezovich Károly névaláírással, miatt tiltako­zom. Kikérem magamnak az em­bertársaim — dolgozók, nyugdíjasok — nevében, hogy általánosságban „mu- csai”-nak tituláljanak bárkit is név nélkül, mint népet. Magam dömsödi vagyok, s így nem ismerhetem a váci „mucsai”-akat. Nem Mucsán születtem és éltem több mil­lió embertársammal. Lehet, hogy van, aki csak MU- CSÁT ismeri? Sajnálom, elol­vastam írását, de tiltakozom az ilyen megnyilatkozás mi­att' Bíró Gábor Dömsöd Tisztelt Bíró Gábor Úr! Felháborodásán ószintén csodálkozom. Ha nem betű szerint olvasná esendó' írásai­mat, talán kihallaná belőlük a megfelelő ironikus felhan­gokat is! Én a „mucsai” jelzó't min­den esetben a „magamfajta” népnemzeti-keresztény esz- meiségű mezei — állampol­gárokra értem. Eszembe sem jutna a Bíró doktor úr­hoz hasonló „szürkeállo- mány”-béli liberális mélygon­dolkodókra ilvasmit vonat­koztatni... Ha véletlenül Ön nem tudná, a gyönyörűséges jelzó't mi is ügy örököltük egy címkéző' kedvű filosztu­dortól, szabad madár-röpte- tő mélygondolkodótól: T. G. M. exromán elvtárstól, mai magyar „echte” úrtól. Én nem tiltakoztam elle­ne, gondolom. Ön sem! Brezovich Károly egy váci „mucsai" polgár Aggódás és feledékenység Megható az az aggódás, me­lyet az oktatás, a mezőgazda­ság és általában a gazdaság helyzete váltott ki szociállibe- rális szakértőinkben. Rögesz­méjük, hogy minden baj oka és eredete a mai kormányban keresendő. Egyik jeles pártunk elnöke — ha jövőre helyzetbe kerül — egyenesen a kormány elszámoltatását helyezi kilátás­ba. A PDSZ nagyasszonya — Szőllősiné — utcára szó­lítja a pedagógusokat „ment­sük meg az oktatást” jelszóval, és népszerűségét növelendő — nem kis béremelést követelve. Az Agrárszövetség — MOSZ, Nagy Tamás vezérleté­vel a Kossuth térre szólítja (szállítja) a tsz-parasztok ezre­it, ahol együtt a városi szocia­lista értelmiséggel demonstrál­nak. Megmozdulásuk annyira spontán, hogy a fővárost már jóval előbb ellepik a „Mentsük meg a mezőgazdaságot” felira­tú plakátok. Tisztelt számonkérők és hi­vatásos megmentők! Éppen önök ne tudnák, hogy az or­szág módszeres tönkretétele mikor és kiknek az irányításá­val ment végbe? Vagy inkább arról van szó, hogy hirtelen fe­ledékenyek lettek? Hóm úr például hónapokkal ezelőtt bizonyította feledékeny- ségét, amikor egy tv-műsorban nem tudta eldönteni, hogy an­nak idején a „guruló dollárok" merre is gurultak. Lehet, hogy mint egy volt „szakértő”-kor- mány tagja, fontos beosztású volt MSZMP-pártmunkás nem tudja, mi vezetett a négy évti­zedes szocialista rendszer tel­jes csődjéhez? Most újrakezde­né a nagy kísérletet? Lehet, hogy Szőllősiné nem tudja miért süllyedt a társada­lom erkölcsi-műveltségi szint­je — az ő közreműködésével is, hála a szocialista nevelés­nek — ilyen mélyre? Most pe­dig az egyházi iskoláktól, ame­lyekből sajnos nagyon kevés van, óvja-félti az ifjúságot? Ugyancsak feledékeny Nagy Tamás mai harcos érdek­védő, korábban és talán még most is tsz-elnök. Lehet, hogy nem tudja, kik és hogyan zsige- relték ki a kiváló magyar föl­det és parasztságot, kik és mi­ért alázták meg a gazdálkodni vágyók tízezreit a tsz-ek átala­kulásakor?! Ugyan ki képviselte a mina­pi tüntetésen a meg nem jelent 10 és 100 ezreket? Biztos, hogy a tüntetés húszezres tö­mege csak a mezőgazdaság megmentését szolgálta?! M. László Miklós Budapest Nehezen szerezhető kincsek § A vélt vagy valós Eu­rópát megcélzó, a li­berálisok uszályába került értelmiségi leg­főbb varázsszava lett a szak­mai tehetség. Ezzel önmagá­ban véve csak egyetérteni le­het, egy kis bajom azért mégis van vele. Éspedig az egyolda­lúság. Szakmai tehetsége lehet egy vasutasnak, egy asztalos­nak, egy pénztárosnak is, és én mindegyiket egyformán becsü­löm, tisztelem. Egy értelmisé­giben azonban kevés, ha csak szakmai tehetség van. Olyan, mintha a teából a teafüvet, a kávéból a koffeint spórolnánk ki. Megpróbálom most már ti­tokzatosságomat feloldva ki­mondani, milyen többletre gon­dolok. Félek azonban, hogy ezt egyetlen szó nem bírja el. Mai közéletünk egyik átka ép­pen a szavakkal való felszínes vagdalkozás, melynek követ­kezménye az, hogy a nemes tartalmat hordozó kifejezések is lejáratódnak. Mégis megkí­sérlem szerény gondolataimat közreadni. A bányász azért megy le a föld mélyébe, hogy onnan az emberek számára felhozza azt a kincset, amely később a tes- tet-lelket átjáró otthoni meleg formájában hálálja meg magát. Az értelmiség feladata is ha­sonló, csak nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Neki is, tartozzon az értelmiség bár­mely területéhez, kincset kell felhozni. Ez a kincs nem más, mint az emberiség ősi kultúrá­ja, nekünk magyaroknak a Szent István óta létező keresz­tény humanista értékrend. Na­gyon mélyre kell azonban érte lemenni, de éppen ebben az örök emberi értékekért a vékső- kig való elvonásban látom azt a minden szakmai tudás felett álló többletet, amely az értelmi­ségi lét lényegét kell hogy biz­tosítsa. A ma értelmisége — a kivé­teleknek minden tiszteletem — fél szembenézni ezekkel az értékekkel. Fél, mert negy­venéves értéktagadásra épülő rendszer után ismét olyan kor­ban élünk, amelyben nem az értékőrzők a hangadók. A sza­badelvűségnek csúfolt nihiliz­mus azt mélyíti el az ember­ben, ami már amúgy is benne volt. A gyökértelenséget, az értékzavart, a teljes belső ká­oszt. A ma értelmisége egy mikiegeres kultúrának — a korszerűtlenség vádjától való félelemben — behódolt, ön­maga értékeiben is bizonyta­lan szélkakas, aki sokszor nem méltó a kincsek őrzésé­nek feladatára. Mi lehet ebből a kiút? Egy értékközpontú, eu­rópai mércéjű, de nemzetben gondolkodó értlmiséget kell képezni, s akkor nem fordul elő, hogy egy kétes értelmű, idegen bálványokat tisztelő if­júság a saját kincseit leköpdö- si. Földes György Nagykőrös HISTÓRIA Egy brémai geográfus feljegyzései Magyarországról, 1842-ból n Az újonnan gyártott • és elfogadott szava­kat évente egy különleges újságban — melyet a mű­velt pesti társaság ad ki —, összegyűjtve publikálják. Az újság neve: Gyalulat, németül szó szerint annyi, mint: Hobelei (a „gyalul­ni” szó német megfelelője: „hobeln”). Nomen est omen — gondolhatná vala­ki. Be kell azonban valla­ni, hogy rendszerint igen ügyesen „gyalulnak”, és a szavakat igen okosan, ész­szerűen teremtik. Egyetlen olyan hanyagul öszetákolt szóval sem találkoztam, mint amilyeneket annak idején nálunk, Németor­szágban gyártottak. A pesti nyelvújítás óta nincs többé Magyarorszá­gon koncert, hanem „hang­verseny” — németül: „Ton- wettstreite”. S nem isznak puncsot, mint azelőtt, ha­nem „zagyvát” (a „zagyvál­ni” szó németül: „vermi­schen”). Az ivókban ma már mindenütt jól értik az új „zagyva” szót. Mert min­denki örömmel fogadja eze­ket az új, magyar szavakat, és szívesen terjeszti őket. A muzsikára is találtak már új szót: „zene”, ami né­metül körülbelül annyit je­lent, mint „Gesphalle”. Gönyünél megebédel­tünk. Két hosszú asztal, lár­más emberekkel, akik Győrből és környékéről gyűltek össze, hogy hajón Pestre utazzanak, mert ott most tartják az országos vá­sárt. Megfigyeltem, hogy egyik asztalnál a társalgási nyelv főként német volt. A másiknál azonban csak ma­gyar szó járta. De még a mi német asztalunknál is magyarra fordult a beszéd, ha vaskos tréfára került a sor, amelyet harsány neve­tés és újabb tréfa követett. A -magyar asztalnál egy öreg magyar prezideált, aki a mi asztalunktól átszű­rődő német beszédet ma­gyar szóval igyekezett túl­harsogni. Széles karimájú, fehér filckalapot viselt, olyat, amilyet honfitársai közül sokan viselnek Ma­gyarországon. Amikor ebéd után egyik asztaltár­sam cigarettát kért tőle, a „szipa” szót használva, az öreg magyar nevetve mon­dotta: „Szipa? Nagyon szí­vesen barátocskám. Mivel igaz magyar és szipát mon­dott, szívesen szolgálok mindennel, amit csak kí­ván. Itt van két szipa... Adja át az egyiket valame­lyik német barátjának.” S mivel udvariasan én is megköszöntem a szívni va­lót, felém fordulva, büsz­kén mondotta: „Én magyar vagyok!...” „Én magyar vagyok!”, ez a kifejezés ma általános és különösen közkedvelt Magyarországon; lépten- nyomon hallja az ember. Emögött az a büszkeség lappang: „Én a nemes ma­gyarok oly sok hőstettet véghez vitt, dicső nemzet­ségéhez tartozom, s rendel­kezem mindama nemes tu­lajdonságokkal, melyek e nemzetre jellemzőek”. Kü­lönösen gyakran hangoztat­ják ezt a németek előtt, mi­közben titokban ezt gondol­ják róluk: „No, és kik vagy­tok ti? Svábok...” ...Ebéd után kimentünk a Duna-partra, hogy végig­nézzük az „Erős” nevű, nagy, dunai hajó kikötését. A hajó három uszállyal nem kevesebb, mint két­ezer disznót szállít Török­országból. Valamikor Ma­gyarországon át, szárazföl­dön, hosszú utakon hajtot­ták ki a disznókat Ausztriá­ba. A szállítmányoknak egy része még ma is ezen az úton kerül ki Bécsbe, például a Bakonyból va­lók, melyeket az osztrákok „bagauner”-eknek nevez­nek. A Szlavóniából, Szer­biából, Romániából és Boszniából való disznókat Zimonyban, Újvidéken és Eszéken hajókra rakják, úgyhogy néhány nap alatt hazájukból az osztrák vágó­hidakra jutnak. Ezeknek nagy része „tö­rök disznó”, ahogyan az osztrákok minden aldunai szállítmányt neveznek, és csak a kisebb rész az, amely a Bakonyból kerül erre a piacra... Pest nagyon szabályosan épült, várostervét körülte­kintő gondossággal jól ki­dolgozták. A központból, a belső városrészből minden irányban nagy, széles, egye­nes főútvonalak vezetnek ki­felé, melyeket könnyen föl­ismerhető, a belső magot kö­rülölelő mellékutcák kötnek össze egymással. Csupán a Terézváros mellékutcái okoznak némi nehézséget, mert kevésbé harmonizál­nak a környezetükkel, nem kapcsolódnak a szomszédos utcákhoz, sőt csaknem min­dig valamely más irányba vezetnek. Ami Budát illeti, abban semmi tervszerűség nincs. Nem beszélhetünk sem az utcák központosítá­sáról. sem egyenességéről; nincs tehát a városnak köz­ponti része, és utcáiban sem fedezhető fel semmiféle rend. Ennek oka a kedvezőt­len talaj, az utakat elzáró he­gyek,» melyek akadályoz­zák, hogy a lakosság házait ésszerűen, pontosan egy­más mellé építse... Buda­pestnek jelenleg százezer la­kosa van... A magyarok büszkék fővárosukra, s ar­ról ábrándoznak, hogy egy­szer majd ismét királyuk re­zidenciája lesz. Sőt nem is ábrándoznak már, hanem mint bizonyosságról, nyíl­tan beszélnek róla, azt állít­ván, hogy ez az idő hamaro­san elkövetkezik. A város évről évre szebb, pompá- sabb, kulturáltabb lesz. Bécsből mind több mágnás telepszik át Pest-Budára. S a magyarok azt mondják: „Ha királyunk egyszer majd ide akar jönni hozzánk Bu­dára, olyan palotát építünk neki, amilyen nincs Bécs- ben...” (Folytatjuk) Vizsgálat Erdélyi László jurátus ellen A Mam'/j<mcs-mozgalommal Fest vármegye több alka­lommal foglalkozott. Még 1794-ben, Laczkovics, Haj­nóczy és Szentmarjay letartóztatása után tiltakozott a közgyűlés, mert az ország törvényeivel ellentétben „vasra verve a határon túlra vitték ókét". A mozgalom minden szálát megpróbálták felderíteni a hatóságok, néha egészen jelentéktelen ügyek miatt is eljárás in­dult. Pest megye 1795 szeptemberében terjesztette fel az Erdélyi László jurátus ellen lefolytatott vizsgálat iratait Sándor Lipót főherceg nádorhoz. Mi volt a bűne Erdélyi Lászlónak? A megye alapos munkát vég­zett. Kiderítette, hogy az erősen ittas jurátus hango­san szidta a királyt, miszerint az csirkefogó. Az őt le­csendesíteni próbálókra rátámadt, egy katona ingét le­tépte és „ilyen szókra fakadt: Szentmarjay, Szolártsik, hol vagytok? Jertek, polgárok, éljen a szabadság!’’Vád­pont volt ellene az is, hogy rövidre vágatta a haját — jakobinus módra —, és többször dicsérte a franciaor­szági állapotokat. A Pest megye által felterjesztett ira­tokhoz Sándor Lipót az alábbi megjegyzést fűzte: „...noha a 17 éves kor és a mértéktelen részegség némi­leg menti ezt az embert, mégis véleményem szerint eb­ben az esetben sem tűnik szükségtelennek, hogy a bűn­tettet a szokott törvényes útra tereljük és megtoroljuk." Erdélyi Lászlót a Királyi Tábla ötévi börtönre ítélte. Büntetését le is töltötte, 1800. május 2 án nyílt meg cellája ajtaja. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents