Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-23 / 222. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT-1993. SZEPTEMBER 23., CSÜTÖRTÖK 13 A kisebbség diktatúrája A választások közeledte ismé­telten felerősítette az ellenzék „legigaztalanabb” vádját és újra fenik az alattomos fegy­vert. A kormány „arroganciájá­ról” volna ugyanis szó, ponto­sabban arról, amit liberálisék- tól a szélsőbalig' úgy hívnak, hogy a kompromisszumkész­ség hiánya, a konszenzusterem­tésre való képtelenség, a hat­párti érdekek lábbal tiprása. Mindez rendkívül jól hang­zik, számtalan parlamenti csa­ta és tucatnyi visszautasított törvény tanúsítja, kezdve a kár­pótlási törvényektől, az elévü­lési kérdéseken át, a médiatör­vényig és most a honvédelmi „ütközésekig”. Kétségkívül tu­catjával lehet elősorolni az ösz- szes eddig terítékre került, ki­csit is pikáns kétharmados tör­vényeket és el lehet harsogni, hogy a kormány tehetetlensége miatt maradtak el rendkívül fontos alaptörvények. Szó, ami szó, a koalíció elég sokat sze- rencsétlenkedett és aligha lehet róluk mintázni a következetes­ség és akcióképesség szobrát, amiért joggal érheti számtalan kritika. De nem az ellenzék ré­széről! Legfeljebb a választó- polgárok és a saját koalíciós partnereik tehetnek többé-ke- vésbé jogos szemrehányást. Az ellenzék azonban semmi­képpen sem, több miatt sem. Főleg azért nem, mert Magyar- országon állítólag demokrácia van. Ez pedig azt jelenti, hogy a többség akarata dönt. Tehát 50 százalék plusz egy fő. A ki­sebbség pedig — demokratiku­san — tudomásul veszi, hogy veszített. Persze azzal a remény­nyel, hogy ha majd ők győz­nek, akkor keresztülvihetik a saját akaratukat, „50 + ala­pon”. Ezzel szemben mi van ma? Jószerint ugyanaz, ami 1949 óta — a szocializmus-né- pidemokrácia alatt — volt. Te­hát a kisebbség — a kommu­nisták ugyanis mindig is ki­sebbségben voltak, még a szoc- demek bekebelezése után is — vitte keresztül az akaratát. így aztán a nemzet igazi érdekei el­len dönthettek. A módszerüket jól ismerjük. Az ellenzéket előbb egyszerűen bezárták, ké­sőbb pedig már csak egy pár­tot működtettek. Ezzel meg is valósították a parlamenti „kon­szenzust”, az ellenszavazat nél­küli törvényhozást. A volt kommunisták és libe­rálissá lett elvtársak, illetve „gyermekeik” tehát a jól be­vált régi módszert követik. Csupán az ellenzék bezárá­sa helyett, a többséget záiják ki a többségnek jogos döntés- hozatalból. Ismét ők, a valósá­gos kisebbség döntenek. A tör­vények elfogadása ugyanis at­tól függ, hogy a kisebbség megszavazta-e? Ha nem, úgy nincs törvény. Kiválóan alkalmazzák eztán Parkinson „találmányát” is. A bizottságosdit. A derék brit ta­nítása szerint jól tudjuk, hogy, ha valamit nem akarunk meg­valósítani, akkor bizottságokat hozunk létre. Mégpedig minél nagyobbakat, mert akkor biz­tos, az egyet nem értés. A bi­zottság ugyanis a tagok számá­val fordított arányban haté­kony; tehát működő és határo­zathozatal képes. A leghatéko­nyabb „bizottság” az egysze­mélyes, mert ott biztos az egyöntetűség. A kéttagú már kevésbé tökéletes, de elfogad­ható. A három- és négytagú már kissé körülményes, de használható. A tíznél több tagú bizottság már csak véletlenül hoz értelmes döntést, a húsz­nál több tagú pedig még vélet­lenül sem. Ám, ha nagyon biz­tosak akarunk lenni a döntés- képtelenség fenntartásában, ak­kor rendeljük el a „konszenzu­sos” döntést, azaz mindenki­nek el kell fogadni a javaslatot. Ezt a módszert nagyon ered­ményesen „alkalmaztuk” a nagy „nemzeti kérdések” el nem döntése céljából. Van azonban még más trükk is. Ha a döntést nem lehet megakadá­lyozni, akkor ki kell vonulni. Ä bizottság ugyanis így döntés- képtelenné válik, hisz nincs meg a döntésképességhez szük­séges létszám. Ezt a kiváló módszert, meg azt a húzást, hogy tömeges hozzászólások­kal akadályozzák a szavazásra bocsátást, „szép” szakszóval obstrukciónak nevezzük. Eh­hez persze kell némi tehetség, hisz — ahogy régen a katoná- éknál mondták — nem semmi, ha valaki tud egy órát beszélni a kenyérzsák belsejéről, egy ■másikat pedig a kenyérzsák külsejéről. A jelenlegi féldemokráci­ánkban bizony még csak félig sem tudtunk élni a nép igazi jo­gainak érvényesítésével. Még nagyon könnyen be lehetett vinni a zsákutcába az új rend politizálásban tapasztalatlan hí­veit. Sikerült úgy átadni a kom­munista rendszer szinte felmér­hetetlen tömegű igazságtalansá­gának, bűnének, a nemzeti ér­dekek kiárusításának felszámo­lását és helyretételét, hogy a munka nehezét, terhét és fele­lősségét vigye a koalíció. A nyilván sorozatosan jelentkező átalakítási hibákat, bonyodal­makat pedig a „magas lóról” bíráló ellenzék látványos be­szédekkel és sajtóakciókkal építgette mosolygós arcú és „mindentjobbantudó" politiku­si „imázsát”. Tehette mindezt könnyedén és besárózódás nélkül, hisz a „kétharmados” jog, gyakorlati­lag vétójog volt, amellyel bár­mikor zsarolni lehetett a kor­mánykoalíciót. Amellyel meg lehetett akadályozni az igazi rendszerváltó törvények meg­hozatalát. Ez a gyakorlat hozta magával azt a politikai patthely­zetet, amelyért a felelősséget a „felelős kormány” vállalja. Az új választások célja te­hát nem lehet más, mint a de­mokratikus alapjogok legfonto­sabbikának megvalósítása, ez egyszerű és korlátozás nélküli többségi elv alkalmazása. Ide­je, hogy a kommunizmus mo- demesített szelleme végleg le­vonuljon a magyar parlament még nagy feladatokra hivatott színpadáról. Práczki István Monorierdő Az ügyeket le kell(ene) zárni! Rombolás, pusztítás, és „betar­tás” — ez lenne az úgyneve­zett rendszerváltozás igazi mér­lege. Nincs olyan nap, amikor e negatív irányzatok nem lelhe­tők fel, történjék az testben, lé­lekben, anyagi értékekben. Te­hetetlen dühükben őtjöngenek egyesek, és talán cselekszenek is. Merthogy a történések nem véletlenek művei, arra bizonyá­ra már ma, a rendszerváltozás negyedik évében igazán illene gondolnia a bűnüldöző szer­veknek is. Bezzeg régi, nagyne­vű, vagy inkább nagy hatalmú urak milyen pontosan forgal­maztak a közelmúltban is a tv- ben: igenis helyes volt a sok deportálás, Recsk, Hortobágy, mert egy időre ki kellett vonni a forgalomból azokat, akik nem értettek egyet az akkori rendszerváltozással. Nocsak! Lehet, hogy a módszer ugyan­az, csak a szándék változott meg? Mert az ötvenes években is gyújtogattak, erdőket, réte­ket égettek fel azok, akiket ezért jól megfizettek, vagy pártfeladatként végezték el a piszkos munkát. Mert így lehe­tett likvidálni a jómódú, tisztes embereket, így lehetett rájuk sütni a bélyeget: reakciósok. Lehet, hogy a történelem még­is megismétli önmagát? Mond­juk ugyanazok — vagy leszár­mazottaik — gyújtogatnak, robbantgatnak, hogy fékezzék, vagy inkább meghiúsítsák az átalakulást?! Egyetlen alapve­tő különbség azonban mégis fellelhető: az 50-es években egészen apró kis ügyekért már akasztottak. Ma pedig elnéző mosoly övezi a piszkos ügye­ket. A gazdasági ügyeket épp­úgy, mint a bűncselekménye­ket. Az erdőtűz kapcsán meg­neveztek három fiatalembert, és azóta csend! Kérdezzük: Mi­hály gazda kérges tenyerű fiai­ról, avagy egészen másokról van-e szó?! És mikor tudunk többet az esztergomi bazilika felgyújtásáról? (Dabas-Sáriról már rengeteget tudunk!) Mikor záiják le október 23-a ügyét, és a megszúrkált zsidó kislány ügyét? Mi van a milliárdokkal, amelyek csak úgy kézen-kö- zön eltűntek? Legalább a meg­nevezésig eljut-e az igazság­szolgáltatás?! Vedres Józsefné Budapest HISTÓRIA Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793—1794-ben YTT A színház, melyet y\Il. szintén ez estén lá­togattam meg, kicsiny, söté- tes és alkalmatlan. Ama he­lyet, hova fiatal emberek jár­nak, első földszintnek hívják; de itt alig van ötven szabad hely, többi zárt, vagy részben bérelt, részben előre megren­delt hely; különben pedig szo­kás, hogy egyedül nők hasz­nálják. Mivel egy kissé későn jöttem, három órán át állnom kellett. E kellemetlenséget mégis némileg elfelejtettem az előadás folyamában, ami valóban igen jól sikerült. Csak egy társulat van, amely Budán és Pesten játszik, nap­nap után fölváltva operát és színművet ad, s a legjobb kö­zépszerűek közé lehet sorolni. Tegnap találkoztam végre báró Podmaniczkyval; ki­csiny, púpos hátú férfiú,' de még sem kellemetlen kinézé­sű, hanem tele ésszel, tudo­mánnyal és képességgel. Ő lutheránus, mint Magyaror­szág nemességének nagy ré­sze, Göttingában tanult, az­után Európa legnagyobb ré­szét a legalaposabban átutaz­ta, igen sok nyelvet beszél, s amint megítélni képes va­gyok, mindegyiket jól; meste­rien játszik a zongorán, alapo­san érti a zenét, nagy látókö­re van a tudomány, művé­szet, irodalom, politika és ke­reskedelem terén és helytartó tanácsos a kereskedelmi osz­tályban, hozzátartozik a szín­ház is. Ily jeles tulajdonsá­gok mellett nagyon mulattató s azért rendkívül szeretik is. Ma egy püspöknél ebédel­tem, de ez a püspöktalár alatt a legélvvágyóbb világfi, s mint ilyen, fölér akármely je­les társalgóval. Kikocsiztunk később Pestre, a vásárt meg­nézni, hol egy sereg beau- monde sétálgatott; este pedig a színházba, hol ismét álla- nom kellett, de ezúttal az elő­adás e körülményt velem nem feledette. Nem sokára egy új szinház fog itt épülni. ... Budát Pesttel egy hajó­híd köti össze, amely 700 lé­pés hosszú. Mindkét város­ban külön körülbelül 50 000 ember lakik, a nemesség mindkettőben szétszórva la­kik, de mégis többen vannak Pesten és gazdagabbak is, így pl. a fiatal gróf Károlyi évi jö­vedelme háromszázezer fo­rintra megy. Ötvenezertől százezer forintig terjedő évi jövedelem valami nagyon kö­zönséges. Mindkét helyen vannak országos hivatalok és még másfélék is, de a leg­több mégis Budán van és pe­dig a várban, mely egymagá­ban is egy várost tesz ki a he­gyen. Hossza egy jó negyedó­ra járásnyi, szélessége pedig négy-öt utcányi s a többi ut­cák és útak által, melyek am- phitheatralis alakban vannak a hegyre építve, összefügg a város többi részeivel, minők pl. rác- vagy görögváros, Krisztinaváros, Víziváros, Új­lak stb., de amelyek elég rosz- szul és szűkén vannak építve. Ezek egy jó fél óra járásnyi hosszúságban vezetnek a fo­lyó mentében, szép kilátást nyújtanak, mivel megettök halmok és hegyek emelked­nek, melyek szőlővel vannak beültetve. Ez alsó városré­szekben a nemesek közül sen­ki nem lakik, hanem csak a polgárság. A várhegy oly me­redek, hogy a kerekeket meg kell kötni, ha lefelé jövünk. Már ez is némileg nehezíti a közlekedést. A helytartóság vagyis a kormány, a legfőbb politikai hatóság a várban szé­kel, tehát a helytartótanácsok is. Ennek elnöke Judex Cu­riae nevet visel s a közélet­ben is úgy hívják, ez gróf Zichy (kimondva Szihtschi). Ő az első ember a városban a nádor után — olyan, mint ná­lunk az első miniszter. — Háztartása is a legelső min­den tekintetben, én legalább­is 3—4-szer vagyok itt heten­ként. Utána jön az alelnök, gróf Haller, kinél szintén igen jókedvű s éppen nem tar­tózkodó urakat láthat az em­ber. Természetes, hogy van még egy egész sereg nemes család, de ezekét kevésbbé keresik fel s ahova bizonyos okok nélkül ritkán megy az ember. Pesten szintén van egynéhány ilyen hely, de ha az ember Budán lakik, ezek messze esnek tőle. Emiatt a pestiek ritkán jönnek hoz­zánk. Az itteni színház elég szép, körülbelül olyan mint a drezdai, mégis valamivel ki­sebb. Szereplők és énekesek egészben véve középszerűek, némelyek nagyon jók, mások nagyon rosszak. Égy nap it­ten játszanak, másnap Pesten, de ez utóbbi helyen a színház berendezése nyomorúságos. Akkor nap, midőn Budán színművet adnak elő, Pesten magyarul játszanak. Legin­kább nagy és csupa jó darabo­kat játszanak. Legfigyelemre­méltóbb a Varázsfuvola elő­adása. A basszus-hangra, mely pedig ez operánál na­gyon lényeges, a legjobb éne­kesek egyike van itt, a minőt eddig életemben hallottam, s hozzá ez énekes még magas tekitélyes férfiú is, aki mint a nap papja rendkívül jól veszi ki magát s e szerepet nem is lehetne már jobban betölteni. Annál középszerűbb volt a többi szereplő és a zenekar, mégis az égész igen kedvező sikert ért el. — A szokásos belépti díj a földszintre két huszas vagyis tíz garas és nyolc fillér, de bérelni lehet tíz előadásra három fillért, ami valóban igen olcsó... Tegnap egy hete voltam a főhercegnél kihallgatáson, ki előbb Bécsben volt. Először bemutattattam magam a főud- varmestemél, gróf Szapáry- nál, azután vasárnap délelőtt fél tíz órakor mentem a ná­dor lakosztályának előszobá­jába, hol a magyar nemes tes­tőrségnek őrségre kirendelt pár tagját — mivel 12 közü­lük folyvást itt van — talál­tam és a két kamarás egyikét. Az utóbbi megkérdő nevemet és rögtön bejelentett, mire mindjárt beboesátattam. A fő­herceget egy előszoba fé­lében találtam. A nádor is igen magas, talán nyolcvan hüvelyknyi is van, karcsú és jól megtermett, de a magyar ruha jól áll rajta. Most 21 éves, kellemes arckifejezésű, mely egy csepp zavart sem árul el. Kérdezősködött ez or­szágban való utazásom felől, beszélgettünk az ország saját­ságai, előnyei és lehető előha- ladása felől, még nővéréről, valamint a mi Antal herce­günkről is összevéve talán egy félóráig, mire én maga­mat ajánlottam. E fiatal em­ber törekvései miatt, mely- lyel az ország javára dolgo­zik, odaadásáért, mit a hiva­talos ügyeknek szentel, éles belátása miatt, mellyel min­dent megítélni szokott, és ki­tűnő erkölcsi tulajdonai vé­gett rendkívül becsülendő, de imádja is az egész nem­zet... (Vége) Vincellérek PilisborosjenŐn Buda környéke a középkorban híres volt szőlőjéről és a borról; királyaink bizony nem vetették meg a jó bort Főleg II. (Vak) Béla kedvelte, olyannyira, hogy az ud­varbeli emberek megszokták, mindent megkaphatnak a királytól — amikor ittas. A szőlőművelésről már leg­korábbi okleveles emlékeink i$ tanúskodnak, Budaka­lász neve 1135-ben, Pomázé 1138-ban bukkan fel a for­rásokban mint bortermelő falvaké. Híres volt Pilisboros- jenő is, a falu neve is mutatja, hogy az ottaniak jó része a szőlőből élt. A község vincelléreit 1327-ben említi elő­ször Károly Róbert oklevele, a király ekkor kiemelte őket az óbudai vár joghatósága alól. Kik voltak a vincel­lérek? A vincellér a szőlőművelés minden ágazatában jártas, a munkások munkáját irányító alkalmazottja volt a tulajdonosnak. Bizalmi állás volt, egy 17. századi rendelkezés kimondta: minden vincellér urához való hű­séges szolgálatra legyen köteles. Ha nem végezte gondo­san a rábízott munkát, súlyos büntetést kellett elszen­vednie: "kimiatt uruk szőleje kellő' időben meg nem mü- veltetik, keményen megbüntessenek, hóhér által homloko­kon bélyeg süttettessék. Károly Róbert alighanem elége­dett volt a pilisborosjenői vincellérekkel, mert saját ko­rábbi oklevelét 1341 szeptemberében újra kiadta és megerősítette. Arról, hogy a pilisborosjenői vincellérek céhbe törömültek-e, nincs adatunk. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents