Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-21 / 220. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. SZEPTEMBER 21.. KEDD Demszky lapocskáiról Döntő szakaszába érkezett Budapest főpolgármesterének, Demszky Gábornak a kétütemű Trabantok és Wartburgok ellen viselt háborúja — láthattuk, hallhattuk pénteken késő este a televízióban. Hogy nagyobb legyen a hatás, másodperccel később maga a „hadvezér” is megjelent a képernyőn, s a szemléletességet is a hatásfokozás szolgálatába állítva mutatta meg két tenyerével, hogy milyen vastag lapocskákká kellene mielőbb összepréselni a legutolsó környezetszennyező kétüteműeket is. A főpolgármester egyidejűleg azt is tudatta, hogy a fővárosi kétütemű-tulajdonosoknak nem kell autó nélkül maradniuk, miközben megjelent egy Opel Corsa a szemünk előtt. Hatalmas kedvezményekkel, akár 60 havi részletre is megvásárolhatják — Demszky tervei szerint — a legmodernebb kisautókat a kényszerű válás előtt állók, akiknek kiadásaihoz a főváros 30—50 ezer forinttal járul hozzá. Eddig az autóügyekben feltűnő aktivitást eláruló főpolgármester legújabb fantazmagóriája. Emlékezzünk csak! Miközben a parkolási gondokon érdemben alig javított a főváros, addig a tilosban parkoló gépkocsikat könyörtelenül elszállíttatja Demszky úr. (Arról ne is beszéljünk, hogy ezek a gépkocsik korántsem minden esetben akadályozzák a forgalmat, gyakran még járdákról is a „trélerek” tetejére kerülnek...) Mindez azonban eltörpül a „Trabant-há- ború” mellett, amelynek kárvallottjai — nem vitás — éppen a legszegényebbek közül kerülnek ki. Mert ki vonja kétségbe, hogy az a 10-15 ezer forint keresetű vagy éppen nyugdíjas, aki Trabijával hetente egy-két kört megtesz a háztömb körül vagy éppen kimegy a piacra, azok a tulajdonosok — amennyiben a Demszky- féle prések valóban fenntartás nélkül minden kétüteműt halálra ítélnek — nem hatvan, de még hatszáz hónap alatt sem fogják tudni kifizetni a nekik felajánlott, egyébként valóban szép, jó, kívánatos stb. vadonatúj kiskocsikat. Magyarán ez a több ezer kárvallott ez esetben befejezi az autózást... Nem vitás, egyfajta terrorral állunk itt szemben, mégpedig olyan emberek kárára, akiknek jelentős része tényleg a létminimum határán tengődik, s akik nem vehetik föl milliós nagyságrendű éves jövedelmük 65 százalékát egyszeri jutalomként, mint azt — egy diszkrét rövidhírből tudhattuk meg az egyik napilapból, még májusban — Demszky Gábor megtehette. Ezért — ha már ennyire nincs tekintettel az Opel Corsákat megvásárolni képtelenekre, s a környezetéből sem „súgott” neki senki valamiféle kompromisszumos javaslatot — szeretnék ezúton legalább egyfajta köztes megoldást ajánlani. Sokkal életszerűbb lenne, ha a főpolgármester úr a rendkívül agilis autóelszállító brigádjait elküldené néhány fuvar erejéig, mondjuk Ausztriába, Svájcba vagy éppen Németországba, ahol összevásároltathatna néhányezer 8-10 éves kisautót az új luxuscsodák helyett azokkal is beérők számára. Az ilyen, két-hárornezer márkás, a legtöbb Trabantnál vitán felül jobb állapotban lévő kisautókra biztosítsa a rendkívüli vámmentességet, s ha kell, a 12—24 vagy éppen 60 havi részlet- fizetési kedvezményt. No, és természetesen az új autókhoz beígért 30 ezres bánatpénzt is, indokolt esetekben. Addig is, amíg a szegényebb trabantosok, wartburgosok is eljutnak oda, hogy egyszer ők is új autó-tulajdonosok lehetnek. Jocha Károly Egy vállalkozás kérdőjelei Tudja-e azt az önkormányzat vagy Budapest bármely arra illetékes intézménye, hogy hány fizető- és szabályos parkolóhely van a fővárosban? És azt, hány autótulajdonos? Illetve, hogy hány autónak kell parkolni Budapesten naponta, hetente, havonta és évszakonként? Lehetséges-e, hogy több a közlekedő autó, mint a szabályos parkolási lehetőség? S ha netán ez így lenne, — hogy felülmúlja a szabályos parkolási lehetőségek számát a közlekedő járművek száma — akkor szabad-e, erkölcsileg megengedhető-e, hogy begyújtsák a tilosban várakozó autókat, és 5500 forintért adják vissza? Nem túl sok-e ez az összeg a mai gazdasági helyzetben, a mai adózási viszonyok mellett, a mai átlagjövedelemhez viszonyítva? S ha netán sok, nem vált-e ki felháborodást, nem bőszíti-e az autósokat? S ha bőszíti, érdekel ez valakit? Jól gondolták-e ki ezt az elszállítási rendszert és jól szervezett-e ez a munka — az ismeretlen helyre történő eltüntetés — a tulajdonos szempontjából is? Nem csupán egyfajta presszió ez; nem biztosítottak ugyan a szabályos feltételek, de ha szabálytalankodsz — fizetsz?! Nem okoz túl nagy stresszt az a polgárnak, ha az első percekben azt kell hinnie, hogy ellopták az autóját? Honnan tudhatja meg biztosan — ha történetesen senki nem látta —, hogy „hivatalosan” vitték el a kocsiját? Milyen kárt okoz ez a szabálytalankodó szervezetében, amíg „szélütötten” futkos a bizonyosság után? Kik azok a személyek (név szerint), akik ezt a munkát a legmagasabb szinten vezetik vagy felügyelik? Milyen feltételekkel bérlik az üres telkeket, ahol az autókat „parkolják”? Hogyan állapítják meg az elszállítási-, majd az őrzési díj összegét? Mi az oka annak, hogy a három és fél ezer forintot nemrég öt és fél ezerre emelték? Mekkora rezsivel dolgozik a cég, milyen adófeltételekkel és kiket dolgoztat? Tervszerűen fésülik-e át egész Budapestet vagy csupán ötletszerűen szállnak meg egyes körzeteket, kerületeket? Az ötletszerűséget a pénzhiány vezérli? Vagy valami más? PonHancsovszki János felvétele tosan mire fordítják, fordíthatják az így befolyt összeget? És milyen haszonnal dolgoznak? Mi történik akkor, ha a polgár sem aznap, sem másnap, sem harmadnap nem tudja kifizetni a szállítási és az egyre növekvő őrzési díjat? Válogatás nélkül minden szabálytalan helyen álló kocsit elvisznek a becserkészett területről vagy tehetnek kivételt is? Van-e irgalom — mondjuk a kórházak környékén — a nehezen mozgó betegek számára? Életben maradt-e az a fulla- dásos állapotban lévő kisfiú, akinek édesapja már hiába kereste a szabálytalanul, ám életmentésre várakozó saját gépkocsiját. Onody Éva / Évforduló Szentendrén Néhány napja volt a 60, 55 és 50 éve avatott tisztek diplomakiosztó ünnepélye. Akiket megpróbált a háború, és meghurcolt a béke is, emlékeik féltve őrzik úgy, mint múltak árnyait a régi várromok. Amikor a sok év előtti napra emlékezünk, először idézzük azok szellemét, akik hősi módon harcban estek el: Hozzátok fordulok mindig csak én, ha kialudni látszik majd a fény. és mindenütt csak vészes fellegek, akik mind tiszta szívvel haltatok, mint ahogyan a hulló csillagok ragyogva tűnnek el a semmiben. Köszöntjük azokat is, akik életük végéig magukban hordják a háborús sérülések nyomait, de azokat is, akik szembefordulva a diktatúrával, hosszú börtönbüntetéseket voltak kénytelenek elviselni, és azokat is, akik sokadrendű állampolgárokként a társadalom perifériáján vegetáltak. Tisztelettel tekintünk azokra is, akik merészen nekivágva a nagyvilágnak, próbáltak új nyelven új hazát találni, de tették ezt úgy, hogy hűek maradtak a régihez is. Nem könnyű sors jutott nekünk osztályrészül akkor sem, ha a világba szétszóródva, idegen utakon bolyongva új életet tudtunk teremteni a romok helyén, de akkor sem, ha kiközösítve társadalmunkból, alaptalan vádakat szórva ránk, bűnbaknak kiáltottak ki bennünket. Pedig sorsunk addig sem volt sétaút, Trianonnak, ennek a győzelem féktelen mámorában és az esztelen gyűlölet légkörében fogant történelmi baklövésnek áldozatai voltunk, amit Jaltában is szentesítettek. Sok éve mint húszéves fiatalok hagytuk el az ősi falakat, és most a véges emberi élet késő őszi avarában gázolva még egyszer hajtsuk meg elismerésünk zászlaját azok előtt, akik ifjú életüket áldozták ezért az országért: Halottaink ha hívni tudnánk, ülnénk újra győztes ünnepet, a káoszból lenne végre rend, s oszlanának mind a fellegek. Halottaink ha hívni tudnánk, az éjszakán fény ragyogna át, szép hitük az égig érne fel köszöntve a csillagok hadát. Halottaink ha hívni tudnánk, lenne újra tündöklő csoda, s felejthetetlen emléketek nem fakulna el többet soha. Tiszay Géza A sátán parancsára? Ú jsághírben olvasom, hogy egy fiatal férfi, akit ismerősei illemtudó embernek tartottak, minden vita és nézeteltérés nélkül megölte az idős szomszédasszonyát és az áldozat segítségére siető nővérét pedig megszurkálta. A bíróság elé állított férfi kihallgatásakor arra hivatkozott és „csak” azzal védekezett, hogy ő csupán a ’’sátán parancsára” cselekedett. Ennek kapcsán eszembe jutott egy közelmúltban olvasott másik újsághír is, miszerint egy többtagú fiatalokból álló banda szentmise alatt beordította a szigethalmi templomba: „A sátánt imádjuk”. A rádió műsorában pedig előadást hallottam azokról a zsaroló gyerekekről, akik veréssel, sőt megöléssel fenyegetik a jobb módú társaikat. Szinte elhűlve figyelünk fel a tizenéves fiataljaink hideg, „bűnözői” viselkedésére. Hová züllesztették ezt az ifjúságot, hogy idáig süllyedtünk?! Jól emlékszem azokra az időkre, amikor a magyarságtudat fejlettsége, az erkölcs, a tisztességes magatartás és az idősek tisztelete, sőt szeretete jellemezte az ifjúságunk közösségi életét. Ezek a hajdani fiatalok sohasem érezték szürkének vagy érdektelennek az életüket csak azért, mert nem a pénz, az anyagi javak és a híg szórakozási formák dominanciája volt a jellemző és meghatározó akkoriban. A kommunizmust megelőző korszakokban a cserkészek, a Má- ria-kongreganisták, a Kalot-if- jak és a különböző sportkörök tagjai nem afféle „krimi-közjátékokban” élték ki ifjúi hevületüket, hanem sokkal nemesebb életvitel és színes, értékes ifjúsági élet kialakításával. Az olvasott és hallott hát- borzongató események bármennyire is megdöbbentőek, úgy vélem, hogy a társadalmunk még mindig nem ismerte fel kellő súllyal az ifjúságunk egy részének igen veszedelmes irányba való haladását, pedig az idevezető megnyilvánulásoknak úton-útfé- len tanúi lehetünk. A legtöbb felnőtt nem is sejti, hogy mi is ez a rákos vadhajtás az ifjúsági szubkultúra mocsarasodó vidékén. A szülőknek fogalma sincs arról, hogy kamasz fiuk miért nyirat- ja le nullással a haját vagy miért tépi rongyosra a vadonatúj farmerét, mielőtt kilép az utcára. Nem tudják, hogy gyermekük hova jár pomóvideót nézni, hogy kikkel barátkozik, csak jajgat papa, mama, hogy gyermekük szobáját teleköpködik az odajáró haverok, és nem értik, hogy miért szól fülsiketítőén gyermekük szobájában a zörgőmasina. A szülők lassan már természetesnek tartják, ha fiacskájuk fülbevalót visel. Ha jobban odafigyelnének, észre kellene venniük, hogy gyermekeik a haverokkal milyen mosdatlan és alpári szövegeket használnak, amely bizony undort keltő. A diszkósok és árnyalataik csicsamicsa butikból öltöznek. A rockerek szegecses bőrszerelésükön csörgő díszekkel, bohócruháikkal és ragasztószagukkal csak utálatosan nevetséges figurák. Mindezt a szülők a modem divat jegyében könyvelik el magukban, tovább azonban nem néznek, pedig itt vannak már nyomukban — bár még elenyésző számban — a sátán gyermekei, akiket nem könnyű felismerni! A demokrácia adta liberalizmus jegyében bárki, bármit megtehet, mert az „emberi szabadságjogot” hatóságilag nem lehet betiltani. Ez a „szabadságjog” lehetővé teszi, hogy egyes, vad eszközökkel megáldott fiatalok a telefonfülkéket, a forgalmi jelzőtáblákat megrongálhatják vagy a buszmegállók váróhelyiségeiben súlyos károkat okozhatnak, és sorolhatnám a barbár cselekedeteket egészen a betörésekig, a lopásokig. Mindez az elmúlt sötét évtizedek terméke, mert hazánkban az eldobott erkölcsi normák hiányában, ma mintegy 400 000 „veszélyeztetett” gyermek él, akik az elvált szülők elhagyottai, akik intézetekben kallódva nevelkedtek, és sokan a tököli fiatalkorú börtön lakói, akik a kialakult „szabadosság” áldozatai. Ma ott tartunk, hogy a társadalmunkból kihalni látszanak a legalapvetőbb erkölcsi értékek. Az elítélt régmúltban kell kotorásznunk, hogy összerakjunk valamit az ifjúság züllésének megállítására, és felmutassuk az értékes ember etikus életmódját. Erre kellene törekednie elsősorban a pedagógusoknak, az egymással ideológiai harcban elfoglalt pártpolitikusoknak, a médiák fórumainak és főleg a gyermekük tisztességes jövőjét kívánó szülőknek! Ne csak a saját kocsijaik váltogatásával vagy a vagyonszerzés lehetőségeivel törődjenek, hanem szemüket vigyázva tartsák gyermekeiken, szenteljenek több időt gyermekeik becsületes, erkölcsös emberré nevelésére, mert a fiatalok lelkében pokoli tüzet szíthat az a most még kisszámú lökött kamasz, aki társait is a maga életnívójára akarja zülleszteni! Eltűnődöm a sztrájkkal fenyegetőző pedagógusok kisiklott életszemléletén, akiket Gárdonyi Géza a „nemzet napszámosai” néven nevezett, mert a nemzet feletti felelősségük legalább akkora, mint egy ország uralkodójának. Rajtuk múlik, hogy igazi eszmények jegyében éljen és virágozzék a tanulóifjúságunk öntudata. A nevelés sztrájkját egy igazi, öntudatos, hivatásból vállalt pedagógus sohasem engedheti meg magának, bármilyen keserves is a léte, mert élete összfonódik a fiatalokéval, akikbe a reménység és az aktivitás magvait kell elhintenie. N e felejtsük el, hogy három évvel ezelőtt, egy lélekben sérült nemzet kívánt talpra állni, hogy emberibb életformát alakítson ki magának a jövő folytatására. E nagy munkára az ifjúságunk van hivatva. A magyar társadalom legégetőbb feladata ma az, hogy megóvja a fiatal nemzedékeket a lélekrombolástól. Monostory Imre
