Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-20 / 219. szám
$ PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 20., HÉTFŐ 13 Napirend előtt Több dolog is nyugtalanítja manapság a demokráciáért aggódó embereket. Ilyen például a házszabály tervezett módosítása a parlamentben. A rendszerváltozás megkezdése óta a tévé közvetíti a parlament munkáját, ennek, a közélet iránt érdeklődő állampolgárok nagyon örülnek. Köztudott, hogy a napirend előtti felszólalásoknak milyen nagy sikere van, a nézők körében ez a legnépszerűbb. Ez a tervezet most ezt a lehetőséget akarja megvonni a képviselők egy részétől. Sőt, az egyéni törvénymódosítási javaslatok benyújtásában is korlátozni kívánja őket. Véleményem szerint a házszabály ilyen módosítása rendkívül hátrányos helyzetbe hozná a független képviselőket, jogaikat alaposan megnyirbálná. A szeptember 6-i plenáris ülésen például Denes János független képviselő úrtól- megvonták a szólás jogát, pedig Dénes János egyéni képviselő (nem listás), esetleg a választói kérték fel a felszólalásra. Ezeket a felszólalásokat a választópolgárok látni, hallani akarják, így csak a közvetítés ideje alatt lehetnek, tehát napirend előtt. A másik a minimális frakciólétszám 15 főre emelése. Jelen esetben ez a Magyar Igazság frakció elleni támadásnak tűnik, még ha nincs is mögötte ilyen szándék. Az Országgyűlés elsődleges feladata természetesen a törvényhozás, ám én lehetetlennek tartom, hogy a választási kampány be ne szűrődjék a parlamentbe. Ennek korlátot lehetne szabni úgy is, hogy a napirend előtti és az egyéb felszólalások időtartamát meghatároznák. De a képviselők között soha nem szabad különbséget tenni, a szólás jogát megvonni egyi- kőjüktől sem lehel. Legalábbis demokráciában nem! Kendrik László Szob (Ne) lobogózzuk fel házainkat? Amin elmélkedem, JjJ nem az ünneprontás, EéhJI csak a csodálkozás szava... A zászló, más értelemben, mint ez a napjainkban zajló keresztrejtvény, ugyancsak szimbólum. Rendszerint egy eszme, az azt képviselő egyéniség (Rákóczi, Kossuth), nemzet, az egyház, a katonaság, a város-község (közösség) jelképe, ami alá oda lehet vagy kell állni. A zászlóhoz címer is tartozik, tartozott. Rokon fogalmak, rokon szimbólumok, felesleges sorolnom... királyi címer, Kossuth-címer, köztársasági címer... A kettő körül forog a gondolatom: hová áll és állt a magyar? Álltunk és állunk a háromszínű nemzetiszínű zászló (trikolór) alá, a századok során Rákóczi Pro Libertate (a szabadságért) zászlaja alá, Kossuth címeres zászlaja alá, valahányszor: mindig a magyar szabadságért, Magyarországért. Sokáig nemes célokért, a magyarságért, sokszor máriás zászlók alatt! Huszadik századunk zász- lai már nem ilyen egyértelműek. Az első világháborúban nem biztos, hogy nemzetünk érdekében vettünk részt. A háborút el is vesztettük, és következett a jóvátehetetlen Trianon... A második világháborúba a tömegek nagy része — ugyan nem is kérdezték őket — javarészt Trianonért ment bele. És ekkor már megjelentek a magyarság eszmevilágától távoli Árpád-sávos hazug, nyilaskeresztes zászlók. Az újabb háborúvesztés után, ami Mátyás király óta állandósult történelmünkben, jött a bolsevista szovjet megszállás, bár a neve: felszabadulás volt. (Az ideiglenesen hazánkban tartózkodó török 150 éves megszállása után most következett a 40 éves szovjet... Előbbi javára mondva, ahogy a keserű humor mondta: nem volt kötelező a török nyelv, a nemzeti ünnepeik átvitele, „nagyja- ik” imádása...) Nemzeti önállóságunk külsőségeiben megmaradt. Megmaradt a népköztársaságban is a trikolór, de száműzve lett az ezeréves múltú koronás címer, a kereszt (ismerős téma!), jött az új címer, két változatban is, mindkettő számunkra idegen és a magyar színek mellé a piros! ■ Átalakították ünnepeinket! Elsorvadt március 15., megszületett a megszállásé: április 4., a — bár világszerte elfogadott — vörös május L, az átfestett augusztus 20., Szent István száműzve, helyette az alkotmány ünnepe és megmaradt az új kenyéré. Megnyertük november 7-ét, a NOSZF nagy eseményét. Mindezekre az ünnepekre pedig megjelent a — meglehetősen fenyegtő hangú — felhívás: Lobogózzuk ki házainkat. Hát azután ennek a baHISTÓRIA Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793—1794-ben Pécs városa a szőlőhe- • gyek lejtőin igen kellemes fekvésű és a síkságról nézve a házak kellemes külsőt mutatnak. Ez még a legszebb kilátások egyike, amit Magyarországban élveztem, s hozzá egy sereg jelesen gondolkozó ember lakik e városban. Én valóban szerencsés vagyok, hogy éppen ilyen helyen lettem letartóztatva. 6-án. Csakhogy ennek a komédiának is vége van! Ma reggel óta ismét szabad vagyok. Miután a két előbbi napot meglehetősen egyhangúan töltöttem és nem is vártam, hogy helyzetem öt napnál előbb megváltozzék és Bécsből a válasz megérkezzék, ma reggel bejött Mattusch a kávét hozva azon hírrel, hogy az őrség ajtónk elől eltávozott. Csodálkoztam először, de mivel ma postanap van, mindjárt gondoltam, hogy valaminek kellett történnie. Erre mindjárt jött egy táblabíró és közölte velem nagy udvarias- sági nyilatkozatok között, hogy igazoló irataim megérkeztek és rendelkezhetem ismét magammal. Levelet is adott át bankáromtól, ki Bécsben rögtön megtett minden lehetőt, hogy útlevelem a leggyorsabban kiadassák. Meg kell vallanom, hogy az én örömem nagyon középszerű volt. Vagy azért, mert a dolgok ilyetén kimenetelét előre tudtam, vagy hogy itt már egészen berendezkedtem s az itteni csendes életmód nekem nagyon megtetszett, vagy talán, hogy utam folytatásától nem sok élvezetet reméltem, szóval én kevésbé örültem mint gondolták. Mégis rögtön elmentem az alispánhoz, hogy neki nemcsak a dolog kimeneteléért, melynek önmagától is így kellett volna mennie, hanem ama sok jóért és szívességért, melyet nem éppen irányomban, hanem egy bizonyos tekintetben mégis gyanús személy iránt tanúsított, köszönetemet fejezzem ki. Őszinte örömet mutatott a szerencsés kimenetel fölött és ebben részt vett egész háznépe. Átadta nekem a gróf Schönfeld követünk által kiállított útlevelet, s megmutatta az udvari kancellárnak a megyéhez intézett leiratát, melyben szabadonbocsáttatásomat megparancsolja. Egy-két kisebb félreértést kivéve az itteni megyei bíróság és kivált az alispán, Petrovszky úr velem oly kíméletesen és eszélyesen bánt, hogy hasonló esetben akárhol, még a legrendőribb államban sem lehetett volna, ilyet vagy legalább is jobbat várni. Az egész dolog szorosan a törvény szerint, tehát szigorúan, de mégis emberségesen és pártatlanul intéztetett el. Nem tudom eléggé dicsérni az intézők szorgalmát, kik az én ügyemben nekik átadott okmányokat oly hamar elintézék s akik minden oldalról igyekeztek azt köny- nyen megérthetővé tenni s a ne- táni ellenvetéseket már előre is megcáfolni. Csodálatos ama gyorsáság is, amellyel a sürgönyök ide-oda küldettek, pedig az elintézéshez is csak kellett idő. Csak az út ide és oda közel 100 mérföld, és a 10-ik nap az útlevél már itt volt minden egyébbel. Nálunk ilyesmi, kivált szokásos postával nehezen vagy nem is történhetnék meg, azután meg nem is intéznék el olyan gyorsan. Nálunk egy idegen ember nehezen is találna olyan fogadtatásra, mint én ez igen középszerű kis vidéki városban, még nehezebben akadna oly sok jó házra és asztalra, minőt még fővárosban is keveset találhatni. Mivel az útlevél, amelyet kaptam — nem tudom miért, mert hisz én éppen az ellenkezőt kértem, — csak a Bé- csen keresztül való visszautazásra és csak két hónapra szól, itten fogok a megyétől magamnak egyet adatni, mely előnyösebb lesz. A fiatal Gaszner, egy rendkívül kedves ember, mindjárt hozzám jött és egészen magán kívül volt örömében. Mindjárt magával is vitte a megyeházára vadászomat, hogy a fegyvereket — miket ő zárt el a levéltárba — kiadhassa... Pécs, 1793. november 1-én. Itt értem a szüretet, még pedig egy jelentékeny bortermő vidéken. Bár a szőlőhegyeknek jó fekvésök van, azért a mieinkkel össze sem hasonlíthatók. Az idén nem voltak itt a szőlővel megelégedve, én legalább szintén szórakozásomon alulinak találtam. Bár a szőlő jobb volt, mint a mi közönséges hegyeinken, de éppen nem oly jó mint a mi kerti szőlőink s nem is oly különböző fajuak. Habár az egész környék szőlőhegyekből áll, míg a szüretnek vége nincs, nem lehet szőlőt venni, mert addig senki nem szedheti le, míg az urak a kilencedet meg nem kapták. A szőlők — mint a benlakók is megvallják — hanyagul vannak mívelve, és nem hoznak sem oly bő, sem oly jó minőségű termést mint különben hozhatnának, sokat árt e tekintetben a rendetlen sajtolási mód is. Mily kitűnő lehetne az, megmutatja néhány birtokos, kik oly jó minőségű bort állítanak elő szorgalom és munka folytán, hogy akár a tokajival vetélkedik. Hogy minő az egyszerű bor, az meg sem határozható, a korcsmákban levők meg nem ihatok, némely háznál azonban igen jó is található, a vörös hasonló a mi gyengébb burgundinkhoz, a legnagyobb része azonban alig iható. Ami a többi őszi és téli gyümölcsöt illeti, nem találok semmiféle különöset. A szilvafák a szőlőkben és falvakban az idén jól vették ki magokat, néha több gyümölcs volt a fán, mint levél, hozzá igen nagyok és édesek. Mustot készítenek belőle vagy megszárítják, leggyakrabban azonban pálinkának főzik ki, s ez igen kitűnő, slivovicának hívják. A gesztenyék nem jobbak mint nálunk, a mandula igen egyszerű. Itt- ott sáfrányt is ültetnek. A ser- téshízlalásra igen alkalmas, éppen úgy mint nálunk, az erdő, itt igen nagy kiterjedésűek vannak, de még nagyobbak vannak Szlavóniában, mi ide nincs messze. A gabonát, sajnos, leginkább lovakkal tapostatják ki, ahelyett, hogy csépelnék. E miatt igen sok elvész és nincs elég jó szalma a házfedésre, ezért törek szalmával szokás itt a házakat fedni. Hogy pedig a szél el ne bontsa, hosszú léceket húznak rajta végig. Mindenféle szalma- és szénakészletet, még a rozsot is addig, míg azt ki nem nyomtatják, egy rakásba rakják össze, de ez nem kúp, hanem hosszúkás tető alakú. A tehenek fakószürkék, mint a lengyel ökrök, középrátságos hangú felhívásnak ki ne tett volna eleget? Sokszor fogcsikorgatva raktuk ki a rabságunk és az azt előidéző hatalom születésnapján, a jogtipró szocialista alkotmány tiszteletére nemzeti színeinket (mert meg kell hagyni, a legtöbb háznál csak az volt! Ahol volt piros is, ott azóta a gyereknek tornanadrág lett belőle!) — de kiraktuk, mert ellenőrizték az utcákban a házakat, kinn van-e? Mert a köztereken, utcákon minden jeles ünnepen a tanács gondoskodott róla, hogy legyen és kinn legyen a piros és a nemzetiszínű zászló! Azután ismét fordult a világ. Sic transit gloria mundi ’— így múlik el e világ dicsősége. Eltűntek a vörös zászlók (bár ki tudja, hány ház padlásán várja a következő választások változásait?!...), de az önkormányzatok továbbra is kihelyezik az ünnepi zászlókat. Ugyan egy darabig minden második zászlótartó rúd üresen maradt nagyközségünkben — amíg a levi- tézlett vörösök helyére újak nem készültek. Közben községünk zászlót és címert kapott — ez utóbbi következetesen ott látható a rólunk szóló írások bal felső sarkában a cím mellett! —- és minden jeles ünnepünkön végiglobogózzák a közterületeket. Mégis bajt érzek, nagyon nagy bajt! Mert a felhívás, hogy „lobogózzuk ki” — joggal — elmaradt, hiszen belülről kell érezni a kilobogózás szükségét, de a hazafias-vallásos érzéssel, legalábbis külső megnyilvánulásával, gondok vannak. Március 15-én, az egyik, talán a legnagyobb nemzeti ünnepünkön, az utcákat járva, ugyancsak foghíjasán láttam kirakva a nemzetiszínű zászlót. Bár, az igazság kedvéért, hozzá kell tennünk, a kokárdát a nagy többség hordta, ott volt az ünnepélyen mindenki mellén. Sajnos, nem így a lobogók, amik gyéren lobogtak!... Most, augusztus húszadikán pedig csaknem teljesen hiányoztak. Községünk utcáit járva, majd három községen átautózva kettőt láttam (a miénken kívül). Mi történt, magyarok? Nem ünnep már az államalapítás, nem kenyér az új kenyér? Ekkora az elfásultság, a kiábrándultság? Elérkeztünk a Himnuszba foglalt „nagyszerű ha- lál”-ig? Én más költői sort idézek: „El magyar, áll Buda még!” Fazekas Mátyás Veresegyház nagyságúak, igen jől fejlődnek, mint hallottam, még sem tudják másként hasznukat venni, mint hogy darabonkint 6-7 tallérért bérbeadják, miért is a vaj egy harmadrésszel drágább mint nálunk. Néhány csordát szabadon is hagynak a nagy legelőkön, itt a teheneket nem is fejik, nem is tartják istállóban. Hogy itt slendrián gazdálkodás folyik, meg kell bocsátanunk, mivel sok szükséges dolog hiányzik. A német lakosok mégis tenyésztenek lóherét s ez az ő falvaikat és mezőiket általában sokkal előnyösebbé teszik. Innen többször kirándultam a vidékre és egy néhány kellemes helyet is találtam, de mindig csak a hegyek között, de azért sohasem olyat, mely egy német, vagy kivált szászországi faluval összehasonlítható lenne; mindig találtam mellette valami olyat, ami nem tetszett, valami tökéletlent. A legszebb vidék — természetesen — a papoké, akik itt igen gazdagok. Eszterházy püspöknek hatvanezer forint évi jövedelme van, s ez mind csak fekvő jószágaiból. A káptalannak szintén igen szép birtoka van, de a falusi lelkészek helyzete rosszabb, mint nálunk, ritkán van egynek több évi jövedelemé, 300 tallérnál. (Folytatjuk) Katasztrófák a régi Pest megyében Múlt századi folyóiratokat lapozgatva gyakran találkozhatunk különböző' természeti csapásokról, katasztrófákról szóló beszámolókkal. Éppen úgy, mint ma: a régi korok olvasóját is izgatták a rendkívüli események. Az 1806-ban megindult Hazai Tudósítások (1808-tól címe Hazai és Külföldi Tudósítások) volt Pest első magyar nyelvű lapja; megindításához a szerkesztő, Kultsár István Pest vármegye támogatását is megszerezte. A lap „komoly" cikkei mellett bőségesen beszámolt az ország, többek között Pest megye mindennapi életéről. 1812-ben jelent meg az a hír, mely azt tudatta az olvasókkal, hogy „Téténynél a szőlőmunkások Tökölbe a Csepel-szigetébe hazaindiúván, minthogy a komp mind emberrel, mind lovakkal nagyon meg volt rakva, de a szél is igen erősen fájt, a hajó elmerülvén, a benne lévő 100 ember közül nagyobb része a vízbe halt, valamint a 20 ló közül is 14 elveszett”. A híreket a Tudósítások vidéki levelezői juttatták el a szerkesztőnek, mint azt is, amely Pomázról kelt 1814. szeptember 20-án. A pomázi tudósító arról az irtózatos viharról számolt be, amely „Pest vármegyének pilisi járásában, jelesen Csobán- ka, Pomáz és Szentendre helységekben”pusztított. A vihar és a nyomában járó felhőszakadás „öt, hat, sőt tíz mázsás köveket is lesodort, s azokkal rész szerént völgyeket temetett el”. Sokan életüket vesztették, az egész környék hangos volt „az embereknek jajveszékelésekkel, az elragadott marháknak bőgősével, a rohanva omló víznek zúgásával s a dii- lekedő házak ropogásával”. Pogány György
