Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

J PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. SZEPTEMBER 18., SZOMBAT 7 Szuhay Balázs A teremtésit! K ezdetben vala a káosz. Itt tartunk most. A történet el­beszélésében. A kezdetnél. Amikor Isten megteremtette az eget és a földet. A föld puszta volt és üres. Isten szólt: legyen világosság. És lón világosság. Isten látta, hogy a világosság jó. Látá ezt Lucifer is, mert mint mondám, világos volt. De ő csak fintorga és fanyaloga. Kérdé az Úr: „S te, Lucifer, hallgatsz? Önhitten állsz? Di­cséretemre nem találsz-e szót? Vagy nem tetszik tán, amit alko­tók?” — „S mi tessék rajta?!” — kezdé Lucifer az ő napirend előtti felszólalását, majd fitymá- lá a világosságot. Az Úr ekkor kinyilvánította az ő kompromisz- szumkészségét, s hagyott némi reszlit a setétségből is. Elválasz­tó egyiket a másiktól: nappal leve világosság, s éjszaka leve sötétség. Ennek levét isszuk mindmáig a villanynak az ő számlájában, melyhez Lucifer még áfát is teve. így múlott el az első nap. Második napon az Úr megte- remté az égboltot. Lucifer új­fent fintorgásra húzá az ő orrát: „Minő bolt ez, ahol nem kapha­tó semmi?...” Ezért az Úr a har­madik napon megteremté a szá­razföldet s a tengereket, a fákat és a növényeket. Isten látta, hogy ez jó. Látá ezt Lucifer is, és szerfelett bosszankoda. Perle­kedett is, mint a vízfolyás: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén meg­teszi.” Ám az Úr csak legyin­tett erre, hiszen még nem volt sem ember, sem Bős, sem Nagymaros, így a módosító in­dítványt korainak tartá, s lesza­vazó. A negyedik napon szóla az Isten: „Legyenek világító testek az égen, s válasszák el a nap­palt az éjszakától!” És megte­remté a Napot és a Holdat. Ám Lucifer ezt keveslé, így az ő kedvéért megteremtettek a csil­lagok. Azóta süt hétágra a nap, és ötágra a csillag. Az ötödik napon Isten megte­remté a nagy tengeri állatokat, és mind az élőlényeket, ame­lyek mozognak vagy a vízben úszkálnak. És teremte röpködő' madarakat is. És látá, hogy ez jó. De Lucifer ismét belekotyo- ga, így levének olyan állatok is, amelyek kétéltűek levének, vagyis képesek levének arra, hogy átüljenek a vízi frakcióból a szárazföldibe — s viszont. És levének szabad madarak is, me­lyek a zavarosban halászának. Ötödik napon szóla az Isten: „Hozzon létre a föld élőlénye­ket fajuk szerint: háziállatokat és mezei vadakat!” És látta, hogy ez jó. De újfent konszen­zusra lépének: helyt adván Lu­cifer módosító javaslatának, megszületének a csúszómá­szók is. A hatodik napon Isten újra szólt: „Teremtsünk embert kép­másunkra, magunkhoz hasonló­vá!” Itt már többesszámban be- széle, tudván, hogy ezt sem úszandja meg Lucifer nélkül... Ezért teremte embert a saját, va­lamint Lucifer képmására. És neki adá a földet, annak min­den állatával s növényével, hogy legyen mivel táplálkoz­nia. És látá, hogy ez jó. És Lu­cifer is látá, s meg is nyugoda, mert látá előre, hogy az embe­rek úgyis egymást fogják zabá- landani... A hetedik napon az Úr meg- pihene, mert munka nélkül ma- rada. És látá, hogy ez így jó. Meg is állapító: „Be van fejez­ve a nagy mű, igen. / A gép fo­rog, az alkotó pihen.” Szóla, s elfordító fejét a föld­től. Nem így Lucifer. Ő az azó­ta eltelt évmilliók alatt is ho­mokszemcséket szóra a gépe­zetbe, s hű társával, az ember­rel kénsavval színtelenített tüze­lőolajat önte a motorba. És pusztaiénak az állatok s a növé­nyek, s összevissza kanyarog­nak a folyók, elmeciarosodnak a határok. S újra jő a káosz, vagyon a nagy semmi. Kinek a va­gyon, kinek a nagy semmi. Az Ur látja, hogy ez nem jó. Kére is vissza a földet, de csak kár­pótlási jegyet kapa. Most ép­pen licitál rája. Ha visszakapja, kezdheti elölről a földnek az ő teremtésit. A teremtésit... Szilágyi Ferenc Dog center Dog center — szép szó, kutyajó szó, a Balatonnál mely a Magyar Tenger büszke nevét viselé ám ma levantei víz: szennyes, zavaros, szinevesztett nyelvileg is: Caravan, mondja a csáb-felirat és pálmát látsz rajt, tevesort meg hóköpenyű mórt nem jegyenyét s paripát; vesd el az ily mucsais jelképet: fütyülős pálinkát s ráncba szedett gyolcs ősi fehérneműdet: Dél s Kelet itt a divat: a Tropical Topless, míg vánszorgunk nyugatabbra támad a nyelvben is a tarka bazár, a Kelet s Balkán: Zimmer frei és Rooms to let, ice, popo-show-bár csak szoba nincs, otthon — hon e hazába’ — Sorry! Árkossy István grafikája HUMORÚ TÜKÖR Boldog békeidők Szilágyi Dezsőnél, a hirtelenharagú igazsá­gügy-miniszternél Barcsay Domokos képvise­lő egy fiatal jogászt protezsált törvényszéki bí­rónak. A miniszter pár nap múlva ezt a vá­laszt adta a képviselőnek: — Nem nevezhetem ki a pártfogoltadat, mert azt hallom róla, hogy iszik és goromba. — Ettől nyugodtan kinevezheted, kegyel­mes uram — vágott vissza a képviselő —, mert nem iszik többet, mint én, és nálad nem gorombább. * Főúri körökben rossz néven vették, hogy And- rássy Gyula gróf még külügyminiszterként is jó barátságban van Munkáccsy Mihállyal, a világhírű festővel. — Hogy tudsz miniszter létedre barátkozni azzal a piktorral, aki néhány éve még asztalos­legény volt? — faggatta Andrássyt az egyik barátja. — Mondd csak, kérlek — kérdezte a mi­niszter sebző gúnnyal —, ki volt Raffaello ko­rában a külügyminiszter? — Honnét tudjam én azt? — hökkent meg a kérdező. — No lám, de azt még te is tudod, hogy ki volt Raffaello! * Tisza Kálmán miniszterelnök egy reggel az egyik minisztérium előtt ment el, és úgy gon­dolta, bemegy, szétnéz a tisztviselők között. A portásnak bemutatkozott, mire az közölte, hogy a tisztviselők közül még senki nem jött be. — Nem baj —- mondta Tisza —, majd meg­nézem a helyiségeket —, és a portás kíséreté­ben szobáról szobára ment. Az egyik helyiség­ben találtak egy tisztviselőt, aki az íróasztalra dőlve aludt. A portás fel akarta kelteni, de a politikus leintette: — Az istenért — súgta a portásnak —, ne keltse fel, mert még ez is elmegy! * Geszti otthonában gróf Tiszai István minisz­terelnököt felkereste az egyik régi ismerőse. Protekciót kért egy bírósági aljegyző érdeké­ben. — Nagyon sajnálom — szólt Tisza —, nem tehetek ma már semmit. Amint látod, ma­gam is állás nélkül vagyok. Bajor Andor Miért bús a búsgerlice? Tulajdonképpen avval kez­dődött a baj, hogy elém állt „Az égő vakolat” című fali­újság felelőse, Gyámba Bé­la, és így szólt: — Hallom, van valami versed; hát hozd fel, mert lik van a jövőheti faliújsá­gon! Ma már csak kevesen tud­ják, hogy mit jelentett a lik „Az égő vakolat”-on, és ál­talában a faliújságon. Akkoriban nem keletke­zett az ilyesmi magától. Ha­nem valaki fúrta, ütötte vagy fűrészelte a faliújság likait. Ahol az olvasók nem őrködtek, ott olyan volt a fa­liújság, mint az ementáli sajt. Többnyire azok idéz­ték elő a likat, akik nem ír­ták meg.a rájuk rótt szöve­get, de azt sohase tették vé­letlenül... Hanem az volt a titkos céljuk, hogy a faliúj­ság ne tudjon fönnmaradni, dacolni a fallal, hanem süly- lyedjen el a falban, mint a meglékelt hajó a hullámok­ban! Aljas tervük azonban mindig meghiúsult. — Van egy versem, de egy madárról szól — véde­keztem. — Az is jó — mondta Gyámba Béla —, ha bele­írod a végére, hogy a madár is harcol, mint minden dol­gozó. — Hát azt beleírhatom — mondtam szolgálatké­szen. Hazamentem, törtem a fe­jemet. Nem volt semmiféle versem. És csak annyit tud­tam róla, hogy egy madár­ról szól. Hajnalig körmöl- tem, és reggel már oda is ad­tam Gyámba Bélának. „Bús­gerlice” volt a címe. Gyám­ba Béla csak az utolsó sza­kaszt olvasta el, amiről azt hitte, hogy kiegészítéskép­pen írtam. „A gerlice rokona a békegalámbnak. Azoknak szól dala kik előre haladnak”. — Ez már döfi — bólin­tott Gyámba Béla — bará­tom, ez újabb csapás lesz a főcsapás irányában! Másnap betömte vele a li­kat, és abban is igaza volt, hogy csapásnak fog bizo­nyulni. Ugyanis meglátogat­ta az épületet Komyik szak­társ a főépületből, egy dzsippen. Leugrott bilgerli- csizmában, majd berohant és úgy száguldozott a folyo­sókon, fújva, mint a sértett és labirintusba tévedt vad­kan. A faliújság körül áll­tunk, felelősök és lantpenge- tők, de hiába bíztunk ben­ne, hogy elkerüljük a figyel­mét. Egyszer csak ott volt, áttörte falanxunkat és meg­torpant „Az égő vakolat” előtt. Egyből az én verse­met nézte, két szép és apró szemével. — Miért bús a gerlice? — hördült föl. — Talán azért, mert a földesurak si­ratják a hajdan összehará­csolt erdeiket? Gyámba Béla elfehéredett, egy dara­big csak az ujjával mutoga­tott reám, mígnem kinyögte: — Én is mondtam neki: a végére bele is írattam egy új szakaszt, ami az egészet megmagyarázza... Komyik szaktárs szem­ügyre vett. — Annyi nem elegendő! Az egészet a földesurakról kellett volna írni, és nem egy madárról... Aztán éle­sen megkérdezte. — És miért bús a gerli­ce? Hadd halljam! — így mondják neki — nyögdécseltem — talán: mert olyan neki a hangja. — Még védi, magyaráz- gatja? — vakkantott reám — No de, megmutatom én magának. Aztán intett, hirte­len ötlettel. — Jöjjön: megmutatom a kultúrbizottságnak, hogy kik búsulnak és sírnak, ami­ért a földesurakat nem hagy­tuk vért szívni! Elindultunk a kocsija felé. Vérben forgott a sze­me. — Ki fia borja maga? Tán gyárosfi? — Nem. Az apám állami tisztviselő volt. (Legyintett.) — Az se szép! Beültünk a kocsiba. Én olyan fehér voltam, hogy fa­liújságot lehetett volna reám akasztani. — Mars — szólt a sofőr­re —, maga is megéri a pén­zét. De — fordult hozzám — evvel befellegzett a búsu- lásának. Nekem ugyan az volt a benyomásom, hogy éppen most kezdődött el. — Hová megyünk? — kérdezte a sofőr. — Elég, ha én tudom. De ha mindenáron ki akarja csi­karni belőlem: hát a főépü­letbe... Lassan döcögtünk, aztán a kocsi megállt. — Maga is megéri a pén­zét — szól Komyik a sofőr­re. — A rendőr állított meg — motyogta a sofőr. — És miért? Tán a rend­őr sem áll itt a nép szolgála­tában? — A rendőr a közleke­dés szolgálatában áll — mondta a sofőr komoran — bizonyára lát valamit. ...Ébben a pillanatban megjelent előttünk egy ele­fánt, aztán egy második. — Keresztbe jön a Kluczky cirkusz — mondta a sofőr. És valóban, az ele­fántokat három púpos teve követte. Komyik előrehajolt. — Ilyenek a púpos te­vék? -— kérdezte bizonytala­nul.-—Nagyjából ilyenek — feleltem szolgálatkészen. Aztán megjelent szürke pejlovon egy rózsaszín szoknyás, arany melltartós műlovarnő. Komyik hátra­fordult és felém kacsintott. — Ez már döfi? Mi? — majd hozzátette — Mi a fe­nének ír maga búsgerlicé- ről? Az ilyesmit igazán ab­bahagyhatná. Inkább nézze azt az arany melltartós kis elvtársnőt! — És közben megjelent a bohóc, rikító ru­hában, zöld bugyogóban, tisztelgett a kocsinak, az­után cigánykereket vetett. Komyik harsányan fölkaca­gott, dülöngött, majdhogy ki nem esett a járdára. — Mennyi ötlet — mond­ta könnyezve —, mennyi te­hetség van a dolgozókban! Aztán ismét hozzám for­dult. — Látja, ilyen vidám kér­désekről kell írni! Tán Ke- renszkij macskájának talál­ja ki, hogy a gerlice búsul, amíg harcolunk? — Ilyen neki a neve — bizalmaskodtam. — Nem azért bús, mert búsul. Ahogy az árvacsalán se azért árva, mert leütötte a hajókötél az édesapját. Komyik hosszan reám né­zett, aztán elmosolyodott. — Magának valószínű­leg igaza van: sőt, száz szá­zalékig meg vagyok erről győződve! Az órájára nézett. — Különben is, lekés­tünk arról, hogy az üggyel tovább foglalkozzam. Men­jen tehát vissza: és írjanak jó, jobb és legjobb faliújsá­got. Olyat, amilyen az volt, amit elolvastam! Kinyitotta az ajtót, moso­lyogva kezet nyújtott. — Ha akar, írhat a jövő számra még jobb verset a búsgerlicéről: ne álljon meg a fejlődésben! Amíg kikászálódtam, hal­lottam, hogy utasítja a so­főrt. — Hajtson a Fülharmóni- umra! Hadd lám az elvete­medett muzsikusok miben törik a fejüket.

Next

/
Thumbnails
Contents