Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-17 / 217. szám
14 PEST MEGYE1 HÍRLAP HONVEDELEM 1993. SZEPTEMBER 17.. PENTEK i Varga János a Ki mit tud? esélyese Katonatanár szeretne Varga Jánost nem könnyű meglelni. Napokon át hiába kerestem, elzárkózott a beszélgetés elől. Katonatanárai szerint szerény, visszahúzódó fiatalember, aki nem szereti, ha foglalkoznak vele. Végre mégis sikerült megismernem őt. Találkozásunkkor is feszes vigyázzban áll, akárcsak a kamerák előtt. Kézfogása kemény, viselkedése fegyelmezett, udvarias, de távolságtartó. Varga Jánosra pedig sokan kíváncsiak. Varga János: adhatnak bármilyen ajánlatot, nem hagyom itt a katonai pályát Virnola Károly felvétele Ő az a különös képességű fiatalember, aki párhuzamosan is tud gondolkodni, egyszerre többfelé is képes figyelni. Tehetsége mindenkit ámulatba ejt. A Ki mit tud? középdöntője során — amikor előadásába egy apró hiba csúszott — a közönség fellélegzett: no- hát, ő is csak egy ember. A szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskola klubjában a többi között arról beszélgettünk, miként viseli, hogy reflektorfénybe került. Közeledik a vetélkedő döntője, s ő ismét a kamerák elé lép. íme önarcképe, amit maga rajzolt. , Mi fér öt percbe? — A döntőben öt verset írok a táblára: németül, oroszul, angolul, továbbá egyet-egyet visszafelé és tükörírással; ezenkívül még mondok egy hatodikat is. A műsorvezető pedig a zsűri által kiválasztott szöveget olvassa majd fel, aminek a tartalmáról a végén számot kell adnom. Ebben az lesz a különös, hogy a többféle szövegen és írásmódon, valamint a saját hangomon kívül még más valaki beszédére is figyelnem kell. Öt perc áll rendelkezésemre, meg kell terveznem tehát, hogy mi az, amit ennyi idő alatt le tudok írni el tudok mondani. Ha befejezem a versmondást, az írásjeleket is ki kell tennem a mondatok végére. Amit én csinálok, az nem nagy dolog és nem is látványos. A vetélkedőn például a saját produkciómnál sokkal többre tartottam a hangszerparódiával fellépők mutatványát. Szinte szégyelltem szerepelni olyanok mellett, akik humoros jeleneteket és színes paródiákat adtak elő. Elárulok valamit: azt tervezem, hogy bal kézzel is megtanulom a betűvetést. írnék egy verssort bal kézzel, vele párhuzamosan jobb kézzel egy másikat, a harmadikat pedig mondanám. Ez már érdekesnek tűnik, ugye? Igen, ha megtanulok bal kézzel is írni, akkor ezt meg tudom csinálni. — Amikor párhuzamosan öt verset írok a táblára, akkor is tudom, hogy közben hol tartok. Ha letörölnék előttem az előzőleg felírt sorokat, még akkor is. Nincs szókincsem arra, hogy ezt ki tudjam fejezni. Miként kezdődött ez az egész? Nem tudom. Arra viszont emlékszem, hogy gyermekkorom egyik színhelyén, Vászolyon, megjegyezték: egyedül a Varga Jani képes arra, hogy miközben nézi a tévéműsort, hallgatja a rádiót, még a mellette beszélgető vénasszonyokra is figyel. Az általános iskola befejezése után Keszthelyen egy ipari szakmunkásképzőbe jelentkeztem. Kitűnő eredménnyel végeztem, de a kőműves szakmában nem helyezkedtem el. Ezután hivatásos jogosítványt, valamint növényvédő szakképesítést szereztem és a szomszédos község termelőszövetkezetében vállaltam munkát. Szecsórol nevezték Nemsokára megkaptam a behívót; tizennyolc hónapot töltöttem Keszthelyen. A katonai pálya felkeltette az érdeklődésemet, ezért tiszthelyettes hallgatónak jelentkeztem, Kalocsára. Az iskolát nem sokkal később áthelyezték Szentendrére, itt folytattam tanulmányaimat. Tavaly avattak hivatásos tiszt- helyettessé. Ezzel egyidejűleg kaptam egy szakaszparancsnoki beosztást is, az aszódi helyőrségbe osztottak be. Onnan nyomban 7a- piószecsőre vezényeltek, ahol elvégeztem a fegyverzettechnikai szakközépiskolát és érettségi viszgát tettem. Ezt követően sikeresen felvételiztem a szentendrei katonai főiskolára. A Ki mit tud?-ra azonban még Tápió- szecsőről neveztek be, név szerint Gréczy Sándomé tanárnő és Agócs Béla tanár úr voltak pártfogóim. Meg kell jegyeznem, hogy Sztán István aszódi ezredparancsnok is támogatta jelentkezésemet, noha egy percet sem töltöttem el akkori beosztási helyemen. Tőle még pénzjutalmat is kaptam. lenni — Én nem akartam magam felfedni soha. Szerettem volna csendben, „remeteként” élni. Mások beszéltek rá, hogy nevezzek be a vetélkedőre. Tudom, hogy akik erre biztattak, a javamat akarták. Én mégis inkább arra gondolok, hogy az iskolámnak becsületére válhatok. A Magyar Honvédség egyenruháját viselem, számomra ez fontos, ennek jelentősége van. Azt hiszem, az életembe most nagy változás megy végbe. Úgy tűnik, a végletek embere vagyok. Eddig igyekeztem bezárkózni, de most ki kellene nyílni, hiszen kíváncsiak rám. A Ki mit tud? azonban nem lehet olyan jelentőségű. hogy emiatt megváltoztassam eredeti terveimet. Adhatnak bármilyen ajánlatot, nem hagyom itt a katonai pályát. Mondjam azt, hogy hivatásomnak érzem? Fantasztikus a csapat- szellem a honvédségnél — megtartó erő. Mint említettem, dolgoztam egy ideig té- eszben is; ott egymás ellen voltak az emberek, itt mindenki összetart. Érezzük, felelősek vagyunk egymásért. Megragadnak a versek ígérhetnének nekem bármit, nem tudnának rávenni arra, hogy innen elmenjek. A pénz nem érdekel. Szeretném a főiskolát jó eredménynyel elvégezni, utána pedig szeretnék egyetemre jelentkezni. Eddigi eredményeim alapján van rá esélyem, hogy továbbtanuljak. A főiskola támogatására is számíthatok. Kedvenc költőm nincs. Szeretem Adyt, Radnótit, József Attilát, Petőfit és Csokonait, Babitsot és Váci Mihályt. A versek közül sok csak úgy megmarad bennem. Petőfi Sándor Arany Lacinak című művét például tizenhét évvel ezelőtt tanultam meg, még kisgyermekkoromban. A minap derült ki, hogy még most is tudom. Hallgatótársaimmal néha azt játsszuk, hogy ők idéznek valahonnan, valakitől néhány sort, én pedig folytatom. így jöttem rá arra, hogy tudok olyan verseket is, amelyekről magam sem gondoltam volna. Valamikor megragadtak a sorok bennem. Szívesen olvasok, ám most kevés a szabadidőm. Szeretném hallgatótársaimat közelebbről megismerni, és azt is fontosnak tartom, hogy ők megismerjenek engem. Jó volna, ha nem tartanának különcnek. Majdan — katonatanárként — magyar nyelvet és irodalmat szeretnék tanítani valamelyik honvédségi középiskolában. Célom, hogy katonás embereket és emberséges katonákat neveljek. Tibay Ágnes Aki a regrutákat gyógyítja Mind kevesebb ifjú keres kibúvót A z eléggé közismert, hogy lehangoló képet fest a sorozáson megjelenő fiatalok egészségi állapota. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a sorállománynál mik a tapasztalatai egy katonaorvosnak. S a hivatása miben különbözik a polgári életben tevékenykedő kollégákétól. Erről beszélgettünk Kelemen István századossal, a 3. katonai kerületparancsnokság csapatorvosával. — Amikor valaki hippok- ratészi esküt tesz, aligha gondol arra, hogy katonaorvosként fog gyógyítani. Miért éppen a honvédelmet választotta ? — Én 1989-ben végeztem Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetem általános orvosi karán. Bevallom, nem gondoltam annak idején, hogy honvédorvos leszek. Valójában nagyon egyszerűen történt, ötödéves egyetemistaként szerződést kötöttem a honvédséggel, mer úgy éreztem, hogy itt biztos kenyér- kerestre számíthatok. — Mi a különbség a polgári orvos hivatásához képest? — Az az igazság, hogy engem medikusként is őszintén érdekelt leendő pályám. Ezért szabadidőmben bejártam a klinikákra, hogy minél felkészültebb legyek. Az ideg- és a belgyógyászattal különösen sokat foglalkoztam. Voltaképpen, aki csapatorvosként munkálkodik, jóval összetettebb a feladata, mint egy üzemorvosnak. Nálunk a gyógyító, megelőző alapellátáson kívül, naponta gyakorolni kell a közegészség- és járványügyi teendőket; egészségügyi ismeretterjesztő előadásokat és felkészítő tanfolyamokat is fontos tartani. Lényeges a kiképzési programok levezetése is. Gyakoroljuk a háború idején esedékes szaktevékenységet. Ugyanakkor persze mindennap ki kell járni a betegekhez. Végezetül, de nem utolsósorban a bevonuló ifjak alapos vizsgálata is alapvető munkánk. — Egyetért-e azzal, hogy ez a generáció kevésbé edzett a néhány évvel ezelőttinél? — Azt tapasztaltam az elmúlt négy esztendőben, hogy a mai fiatalok fizikai állóképessége elmarad még az öt-hat évvel ezelőtti szinttől is. Emögött alighanem szociális, egzisztenciális és társadalompolitikai kérdések húzódnak meg. — Milyen gyakori a színlelt betegség? — Talán furcsa, de sokat változott a világ. Az ifjak közül egyre kevesebb az, aki kibúvót keres, esetleg egészségi okból fel akarja mentetni magát. Szinte sikk, divat lett, hogy valaki megfeleljen a sorozáson. Előfordul, hogy akinek egészségi gondja van, eltitkolja. Aztán később a kiképzésnél kiderül, hogy a szervezete nem bírja a megterhelést. — Miféle betegségek a leggyakoribbak ? — Sok a mozgásszervi baj, a gerincoszlopnak, végtagoknak a betegsége. Jellemzőek a korai ízületi kopások. Cegléden és körzetében gyakoriak a légzésszervi megbetegedések. Növekedett a szív- és érrendszeri panaszok száma. Holott korábban a fiatalok emiatt nem szenvedtek. Szomorú tény, hogy rengeteg az ideg- gyógyászati eset. Ezek a megterhelés kapcsán jönnek elő. Vannak, akik nem tudják feldolgozni a mindennapi élményeket, kudarcokat, sikereket. Közülük akadnak, akik megkísérlik az öngyilkosságot is. A ceglédi katonai kerülethez tartozó alakulatoknál bevonult ifjaknak körülbelül öt százaléka ideggyógyászati problémával küszködik. Utóbbiaknak ugyancsak az öt százaléka el is követi az öngyilkosságot. Természetesen ez nem biztos, hogy halállal végződik. — Balesetek, sérülések... ? — Egy-egy gyakorlaton szinte elvétve történik baleset. Ugyanis a fiúk vigyáznak egymásra és magukra. Bent a laktanyában szintén ritka a sérülés. Ha előfordul is, általában a figyelmetlenség az oka, a szándékosság ritka. — Népszerűsödött-e a katonaorvosi pálya? — A polgári orvosok körében is egyre vonzóbb lett ez a hivatás. Egyelőre nem lehet pontosan megmondani az indítékát. Feltehetően a fenyegető munkanélküliség, egyfajta romantikus „kalandvágy” és a hazafi- ság a mozgatója az érdeklődésnek. Mindenesetre az elmúlt két-három esztendőben hozzánk három olyan kolléga jött, aki korábban tíz-tizenöt évet a polgári életben tevékenykedett. Itt említeném meg, hogy a nagy leterheltség ellenére igen szerény a fizetésünk. — Van-e sikerélménye? — Amikor az ember efféle zárt közösségbe kerül, kezdetben szinte nem tudja magáról eldönteni, hogy orvos, katonatiszt vagy csodabogár. Egyik oldalon nagy az elvárás: legyen katona. A beteg pedig úgy gondolja, hogy aki őt kezeli, az ne tiszt, hanem orvos legyen. Igazi sikerélményt nyújtott, amikor szinte pályakezdőként tíz-tizenöt olyan beteget szűrtem ki, akiknek az életét a gyors, helyes diagnózisom alapján szakorvosi beavatkozás mentette meg. Ugyanakkor az elmúlt években a tiszttársaimtól elsajátítottam azokat az ismereteket, amelyekkel bizonyíthatom, hogy orvosként, de van helyem a katonai közösségben. F. F.
