Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-17 / 217. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. SZEPTEMBER 17.. PÉNTEK 9 újratemetni? Szabad-e Te csak házasodj, boldog Ausztria! Hallván a nyugateurópai sajtókommentárokat, az előbbi közismert mondás analógiájára nem tudok mást mondani, mint azt, te csak bírálj, boldog Nyugat! Azért, mert el mertük temetni egy ország kormányzóját, levonták azt a nem túl bölcs következtetést, hogy ez az újratemetés megosztotta a magyar társadalmat. Nem fukarkodtak a kormányzó tevékenységének negatív vagy kifogásolható elemeit felnagyítva középpontba állítani. Kíváncsi vagyok, hogy megállapításaiknak mennyire van köze az annyit hangoztatott európai színvonalhoz? A történelmet nem lehet úgy kitörölni, mintha nem lett volna. Ahogy a 150 éves török hódoltság része történelmünknek, ugyanúgy része a Rákosi-féle kommunista terror néhány esztendeje és része a kormányzó 24 éves országlása is. Nem azt vitatom, hogy a kormányzóval nem szimpatizálóknak vagy éppen a kormányzógyűlölőknek joguk van véleményük hangoztatására, hanem azt, ahogyan ezt tették. Gondolok most akár a magasabb rendű szellemiséget magának tulajdonító Charta esős tüntetésére vagy azoknak a fiataloknak ízléstelenségbe torkolló demonstrációjára, akik a temetés kegyeleti mivoltát próbálták kétségbe vonni. Persze néhány fős csoport nem jelenti a magyar fiatalságot, de szomorú, hogy a 45 esztendős örökség szellemi kisugárzása még mindig hat. Az sem volt a legízlésesebb, amikor Orbán Viktor a televízióban a tatárjárással és Mohácscsal együtt emlegette a kormányzó 24 éves tevékenységét. Visszatérve a nyugati sajtó megnyilatkozásaira, hadd említsem azt, hogy az elevenek és holtak felett ítéletet mondó Nyugat a kormányzó számtalan közeledési kísérletét azzal intézte el, hogy forduljon a Szovjetunióhoz, tehát idő előtt átadták a terepet a szovjet terjeszkedésnek, nem érezve egy pillanatig sem lelkiis- meret-furdalást azért, hogy a németek ellen önmagát elsőnek feláldozó Lengyelország a győztes Szovjetuniónak odadobott konc lett. Azt sem vették jó néven a nyugati sajtóorgánumok, hogy a miniszterelnök úgy is mint történész és úgy is mint a jelenlegi magyar politika irányítója nem rajzolt negatív képet a volt kormányzóról. Elgondolkodtató volt az is, hogy a legalább 50 ezer főnyi, többnyire idős ember milyen hallatlan fegyelmezettséggel és rendben állta végig a gyászszertartást, mintegy válaszul a féktelen támadásokra. Sosem vártam a Nyugattól semmit és most elmondhatom, hogy nem kellett csalódnom. Az üresen kongó, barátságot színlelő frázisokon kívül mindössze két végtelenül igazságtalan békeszerződést köszönhetünk a boldog Nyugatnak, amely most úgy bírál bennünket az újratemetés kapcsán, mintha nem egy kényszerpályára szorított, tönkretett kis országról lenne szó. Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni — mondta Antonius, Julius Caesar temetésén. Ennek vetületében mondhatom azt, hogy nem dicsérni akarom a kormányzót, de annyit azért talán el lehetett volna várni a másképpen gondolkodóktól is, hogy a jó ízlés keretein belül maradva és főképpen nem kegyeletsértőn viselkedjenek, amikor tízezrek a végső tisztességet akarják megadni annak az embernek, akinek — ha követett is el hibákat, és voltak is olyan intézkedései, amelyeket joggal lehet kifogásolni — minden lépését a hazája iránti szeretet és hűség vezette. Nagyon szépen fogalmazta meg a kormányzó unokája a megbékülés tiszta szívből jövő óhaját, egyúttal leszögezve azt is, hogy a Horthy-korszaknak nincs folytatása, mert az véget ért a Száíasi-puccsal, és nekünk egy megváltozott világban kell a helyes útra rátalálni. Azok a rosszindulatú, a tárgyilagosságot nélkülöző sugallatok, hogy a jelenlegi vezetés a Horthy-korszak visszaállítására törekszik, tulajdonképpen szóra sem érdemes, komolytalan propagandafogás. Nagyon örültem volna, ha a Nyugat, amely most példaként lebeg előttünk, nem a mi ellenzékünk szájából vette volna ki a szót, és nem a kormányzó halálos ellenségeinek véleményét sugározta volna szét a nagyvilágba, hanem megpróbált volna szenvedélymentes, tárgyilagos hangon megszólalni. Mert amit most tettek, azzal csupán a környező államok magyarellenes köreinek gyűlöletét szították fel. Van egy régi mondás: ha nem tudok segíteni, ne is ártsak. Ha tehát a Nyugat — féltve a maga életszínvonalát és viszonylagos gazdasági biztonságát — távoltartja magát a demokráciába átvergődni próbáló régió megítélésétől, ezt meg tudom érteni. Nyilván nincs sem kedvük, sem pénzük arra, hogy segítsenek rajtunk, s ez rendben is van. De ugyanakkor, amikor ez a szerencsétlen kis nemzet végtisztességet kíván adni volt kormányzójának, a kegyelet hangulatába ne vegyítsenek disszonáns hangokat. Ezt talán elvárhattuk volna. Tiszay Géza A megkörnyékezett Katona Kálmán Az elmúlt hét immár szokásos parlamenti átülései közül kétségtelenül Katona Kálmán, a Magyar Demokrata Fórum ország- gyűlési képviselője okozta a legnagyobb meglepetést, aki, szinte egyik napról a másikra, a Fidesz padsoraiba „igazolt át”. Ennek a némileg váratlan ténynek morális és gyakorlati eredőiről a képviselő úr választási körzetében — jelesen a terézvárosi polgármesteri hivatalban — a napokban megrendezett nyugdíjasfórumon beszélt. Némi stiláris módosításoktól eltekintve, szavait megpróbálom hűen visszaadni; mindenesetre a magnószalagot egy ideig megőrzőm, mert ugyebár jobb félni, mint megijedni. A képviselő bevezetőjében azt fejtegette, hogy az átülés technikai részleteinek lebonyolítására ezen a héten kerül majd sor. Ezután némileg váratlan bejelentés következett „... aki figyelemmel kísérte parlamenti tevékenységemet, voltaképpen nem is nagyon tudhatta, milyen párthoz tartozom... Megpróbáltam gazdaságpolitikus maradni, ám amikor nyilvánvalóvá váltak a nézetkülönbségek Schamschula miniszter úrral, magam is meglepődtem, milyen sokan, illetve hány oldalról környékeztek meg.” A következő kérdés szintén úgyszólván nyilvánvaló volt: — Miért éppen a fiatal demokratákat választotta? „Az én képviselői sorsomat nemrég egyetlen, igen komoly gazdaságpolitikai ügy befolyásolta. S ez nem más, mint a távközlés koncepciója, amin több mint másfél esztendőt dolgoztam. Ezt most felrúgták; nagyon rosszul érintett, sőt képtelen vagyok elviselni. A miniszterelnök úr nem fogadta el azt a kérésemet, hogy ezt a projektemet tárgyalja meg a kormány. Engem ugyanis ne égessenek azzal, hogy kormánypártiként én erről tartok előadást, miközben a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter már végül is egészen másról beszél. S még egy ügyet megosztok önökkel: Schamschula György két réteget ki akart spórolni az MO-ás körgyűrű egyik szakaszából, ami azután számomra, ahogy mondani szokás, végleg betette a kaput” — felelte Katona Kálmán. Hát többé-kevésbé eddig tartott az újsütetű fide- szes parlamenti képviselő, ha úgy tetszik, vallomása. Nem tisztem, hogy a leírtakhoz kommentárt fűzzek. Tegyék meg ezt helyettem a hozzáértő szakemberek... Nagy Attila Szemben a rémmel N em népmeséi alakról, sem krimifiguráról, valamiféle Fantomasról van szó, hanem napjaink rémségesen valós réméről: a recesszióról. Négy esztendeje látványosan van jelen — ámbár kezdete a pártállam agonizálását megelőző időre esik — gazdasági életünkben a hanyatlás, a válság. A kisember, az utca embere nem tudta, mi rejlik a mélyben, mekkora valójában az adósság- állomány (s hogy egy alkalommal a nemzeti bank teljes aranykészletével hazardíroztak a nemzetközi tőzsdén, amit el is lehetett volna veszteni, lévén „pillanatnyilag” fizetésképtelen az ország. A minap viszont a pénzügyminiszter jelentette be: az év végére elérjük a húsz százalék feletti inflációt — s az érdekegyeztető tanács mindkét oldala egyetért a villamos energia árának közeli emelésévelf!), meglehet párhuzamosan a gáz fogyasztói árával. Pedig az egyetemes árnövekedésben mindkettő „húzóágazat”! S aztán újra összecsapnak az árak és a bérek, az adóhivatalban új adónemeket konstruálnak, vállalkozóknál, üzletembereknél sűrűn kattognak a számológépek — keresik a még optimális árrést, amennyinél még „megéri”, amennyinél még nem ráfizetéses, mert tudják, a piac ezzel is tovább zsugorodik! Majd néhány helyen ismét lehúzzák a rolót, kiteszik a táblát: végkiárusítás! Ósszeroppan megint a gyenge — közli ismerősöm, a keménykötésű üzletember, aki négy év alatt már a harmadik vállalkozásban halad tovább — és nem adja fel! Amíg a bankokban ezermilliárd- nál nagyobb a betétállomány, szerinte addig a piacokon is van pénz — csak meg kell találni! Igaz, ehhez tudásra, tehetségre, bátorságra van szükség! Nem engedek a farkastörvénynek — mondja elszántan Hahn Ödön, a solymári Aranykorona étterem főnöke. Nem emelem az árakat, amíg pótolni tudom másképpen a többletkiadásokat. Az áfamódosítás után csupán 2-3 százalékkal korrigáltam egynéhány étel árát... Inkább kevesebb haszon, minthogy rossz szájízzel távozzon vacsora után a vendég! M egértjük a költségvetés helyzetét, minden bevételre szükség van — vélekedik Pénzes Gábor, a pi- lisszentiváni polgármester —, hiszen csak a meglevőből lehet osztani! De a személyi jövedelemadó múlt évi 50 százalékos visszatérítése helyébe csak 30 százalékot kapnak vissza az önkormányzatok. Nálunk ez 12 millió forintot jelent, két kilométernyi út árát. Miből lehet ezt pótolni? Már éjt nappallá téve osztunk- szorzunk, hogy egyensúlyban legyen a gazdálkodásunk. Ismét solymári példa: az Avanti divatáru-nagykereskedés háromszintes új épületben, a község határában idén nyáron kezdett. Az épület 30-40 millióba került, az árukészlet mintegy ötvenmilliós, ám Tóth Győző és társa, a felesége — egy forintnyi hitelt nem vett fel! Igaz, az itteni kezdésre ráment családi ház, nyaraló, pesti lakás, a korábbi évek minden haszna. S most nagyon kemény élet és munka következik, hogy a vevőkört, butikosokat, kiskereskedőket ideszoktassa. És a tavalyival szemben egyharmadával csökken a forgalmuk! „Valóságos tornamutatványokat végzünk a fennmaradásért” — mondja Tóth Győző. „De aki ezt túléli, azt nem éri további meglepetés az üzleti életben.” Nemrégiben dr. Árvay Zoltánnal, az Országos Kisvállalkozás-fejlesztési Iroda elnökével beszélgettünk, aki elmondta: 650 ezer egyéni vállalkozó van az országban. Tapasztalatuk, -hogy sokan felkészültség, szakismeret nélkül kezdenek vállalkozásba. S ez nem minden esetben történik haszonvadászatból, kalandvágyból, nagyon sokakat terel a kényszer e pályára, elvesztvén állásukat, nem marad más hátra, mint a vállalkozás. Tavaly is 16 ezer új vállalkozás alakult, s a közhiedelemmel szemben mindössze 1400 szűnt meg. Talponmaradásuk egyrészt gazdasági, másrészt társadalmi érdek, nélkülük aligha beszélhetünk az olyannyira kívánatos középosztályról. Éppen ezért a fejlesztési iroda, bár elsősorban államigazgatási feladatokat lát el (készíti elő a kormány vállalkozáspolitikáját), de nagy energiákat fektet a megfelelő marketing-, üzletpolitikai, jogszabályi s egyéb ismeretek széles körű terjesztésére, tapasztalatcserékre a vállalkozók között. S amit dr. Ar- vay Zoltán úgy aposztrofál, hogy az anyagi tőkével szinte egyenértékű a tudástőke és a kapcsolati tőke (üzletfelek, beszállítók, piaci partnerek), azt száz- és százezren most, napjainkban ismerik fel és kínok kínjával tanulják meg egy életre. Vagyis akkor, amikor a kiutat keresik a labirintusból, amelynek útvesztőit és kijáratát a recesszió újra és újra befalazza... R ettenetes küzdelem folyik itt, amelyben felőrlődhet józan ész, élet és kitartás. Ézrek és ezrek véreznek el. De ha egyszer a gazdaság egén felragyog a szivárvány, elmondhatjuk mindannyian: „Ez jó mulatság, férfimunka volt.” Mindenesetre embert próbáló, soha nem volt küzdelem! Gede Márton
