Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-15 / 215. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1993. SZEPTEMBER 15., SZERDA Tápiószentmártoni hétköznapok Félúton a polgárosulás felé Tápíószentmárton tipikus mezőgazdasági jellegű alföldi település, amin az elmúlt évtizedek foglalkoztatási át- rétegződése sem változtatott lényegesen. Jóllehet, a legtöbben ma is naponta ingáznak Budapestre, mások a helyi kereskedelemmel szolgáltatásban, intézményekben, kisebb varrodákban találtak munkát. Közvetlenül a mezőgazdaságból csak kevesen keresik meg kenyerüket. Mégis szinte alig akad család, akinek ne lenne a földből származó kiegészítő jövedelme: sokan termelnek dohányt, kertészkednek, fóliáznak, állatokat tenyésztenek. Az elmúlt évek átalakulása Tápiószentmártonban is egy sor új kérdést vetett fel. Közülük az egyik, hogy a kiegészítőnek nevezett jövedelem kiegészítő-e még? Zajlik a kárpótlás, egyre többen jutnak saját földhöz, miközben mások munkanélkülivé válnak. Kézenfekvő lenne, hogy hazajönnek. termelnek, s most már teljes egészében a földből élnek meg. Ám a valóság ennél bonyolultabb. Van, aki azt állítja — nem csupán Tápiószentmártonban —, hogy kizárólag a földből, egyéni gazdaként nem lehet megélni. Mások a szövetkezet mai szerepét, sokszor létjogosultságát vitatják. Miként látják az érdekeltek, a benne élők? Hol tart az a tápiószentmártoni önkormányzati program, hogy polgárosult parasztságot akarnak, de mielőbb? Hátrányban a gazdálkodók Majoros András egyéni gazdálkodóval, a helyi gazdakör elnökével a nemrég felújított községháza előtt találkoztunk. Éppen az esti gazdaköri gyűlést készítette elő, amiatt járt a hivatalban. — A mezőgazdasági hitel- felvételi lehetőségekről szeretnénk tájékoztatni tagjainkat. Milyen az eljárási mód, hová kell beadni a kérelmet, ki igényelhet? Megbeszéljük majd az őszi vetőmagbeszerzésünket, s azt is, hogy kukolehúzták a rolót, nem volt előkészítve a kiválás. A kárpótlási földeket pedig majd csak ezután mérik ki, igaz, sokan nem is törték össze magukat azért, hogy minél hamarabb legyen földjük. El vannak fuseréivá a dolgok: az egyéni gazdálkodó egyáltalán nincs azonos helyzetben a téesztag- gal. A téesznek adnak üzemviteli hitelt, azok előre felveszik a pénzt, abból tudnak fizetni. Én eladok tíz malacot, így jutok pénzhez. A szövetkezet eladósodik, úgy növekedik a hitele, mint a holdvilág, miközben feléli vagyonát. A szimpla téesztag megkapja a maga nyolc-tízezer forintocs- káját, s befogták a száját. Mégis, úgy véli, ez a biztos. Nincs késztetve, ma sem úgy viselkedik, mint egy valódi tulajdonos. Könnyen megbo- londítják, hogy menjen ki tüntetni. Az állam sem támogatja a téeszt, minek is tenné, hisz lyukas zsákba rakná a pénzt. Polgárosult parasztság? Hol tartunk mi még attól! Ahhoz gazdasági önállóság kell. Mi legfeljebb csak félig vagyunk önállóak, félig vagyunk még polgárok. Előbb arra kell rájönnünk, hogy mit ér a föld. Legjobb, ami biztos Az átalakulás időszakában harminchat fórumot csináltunk végig —jelentette ki felvetésünkre Czervan György, A Tápió-fogadó külföldieket is szívesen lát ricacső-törő gépet kérünk az állami gazdaságból. — Mindenki gazdálkodik, aki tagja a körnek? — Igen, de csak én élek kk zárólag abból. A többiek vala- menyien dolgoznak valahol. Sokan éjjeliőrök Pesten, emellett itthon művelik a földet. Akik a téeszből váltak ki, azok sem nagyon gazdálkodna^, miért is tennék? Kiki azt kapott, ami jutott neki. Mit kezdjen az egyik egy boronával, a másik néhány mázsa trágyával, különösképp, ha nincs földje, nincs ez, nincs az. A téeszek gyorsan vagyonunk egyharmada volt az, ami nem növekedett tovább. Ma már mi is profitérdekelt cég vagyunk, mégis naponta felmerül: mi a jobb? Parlagon maradjanak jó földjeink, vagy inkább szolid fizetésért, akár veszteséggel műveljük meg azokat. Ma is háromszáz szentmártoni embernek adunk így biztos kenyeret. Másik probléma: tőlünk nyugatra növekedik az átlagos üzemméret, nálunk csökken. Minap jött hozzánk egy a tápiószentmártoni Arany Szarvas Termelő és Szolgáltató Szövetkezet közgazdasági elnökhelyettese —, vagyis nem igaz, hogy gyorsan lehúztuk a redőnyt, s nem jól készítettük elő a szövetkezetből való kiválást. Talán mond valamit, hogy Pest megyében a mi szövetkezetünket jegyezte be leghamarabb a Cégbíróság, mert átalakulásunkban nem talált semmi jogszabályelleneset. Nem vitás, hogy a téeszek nagy része valóban veszteséges, felélik vagyonukat. Mi kiszámoltuk tavalyi adósságunkat: Félúton... gazda, hogy arassuk le a napraforgóját. Kiderült: maszek géppel vetették, más a sortávolság, mint amit a mi gépeink művelni tudnak. Össze kell tehát hangolni a mező- gazdasági tevékenységet, úgy lehet együttműködni, akkor tudunk szolgáltatást végezni a gazdák részére. Povázsony Jánost, a téesz élelmiszerboltjában munka közben találtam meg, miután hallottam, hogy sokat tud a faluról, s nem rejti véka alá véleményét. — Hogy látja a jelent, s a jövőt, itt Tápiszentmártonban — kérdeztem tőle. — Nézze uram! Itt a fizetési borítékom. Látja, milyen vékony? Tízezer-háromszáz- hatvanhét forint. Tessék mondani: ennyiből meg lehet ma normálisan élni? A feleségem téeszalkalmazott, immár huszonöt éve, bruttó tizenkétezer forintért. Persze, hogy van cukorrépám, mákom, kukoricám. Itt bezárom a boltot, s megyek ki a földre. A munka csak a biztos. — Ha ilyen kevés a fizetés, miért nem vágnak bele, hogy csak a földből éljenek meg, ha már úgyis művelik? — kérdeztem Povázsony Jánostól, s a boltba érkező Péntek Józseftől, aki ugyancsak a téeszben dolgozik. Mert mégiscsak az a biztos, ha munkahelyen dolgozhatok. Ötvenhét éves vagyok, én ezt szoktam meg, most már szeretnék kitartani nyugdíjig. Valamikor apám mellett gazdálkodtunk, aztán másképp alakult az életünk. A házainkat is úgy építettük, hogy alig fér benne el egy kukoricagóré. Tyúkól helyett parkosítottunk. Nem beszélve arról, hogy minden bizonytalan manapság: a hízóimat alig tudom eladni. Az uborkámat kivágtam, mert egyszerűen nem érte meg. Beleöltem a pénzemet. Darálós vagyok itt a téeszben: korábban negyven mázsa malactápot adtam el naponta, ma pedig jó, ha tíz mázsát elvisznek egy hónap alatt. Ezek szerint nem lehet megélni a földből? Holott régen sem volt ez másképp. És sok falusi családnak ma sincs más választása?! Csodálkozó kérdésemmel Ruzics- ka Illést kerestem, akiről azt hallottam, hogy gazdálkodik. Csalódnom kellett: a temetőben sírásóként őt is foglalkoztatja az önkrományzat, de ideje nagyobb részében saját négy hold földjét műveli. Menjünk el a Fehér Pista bácsihoz! — javasolta — ő majd elmondja magának az igazságot! Nem nyolc óra a nap — Hogy nem ad biztos kenyeret a mezőgazdaság, az egyéni gazdálkodás? — kapta fel a fejét kérdésemre Fehér István. — A legbiztosabb kenyeret adja, uram! Itt nincs selejt munka, mert magamnak csinálom. Régen tizennyolc és fél kataszteri holdon gazdálkodtam. Akkor negyven-ötvenezer forintot tettem el év végén. Most öt és fél holdról is száz-száz- húsz ezer forint a tiszta nyereségem. Nem igaz, hogy a földből nem lehet megélni. Persze, ha nem lelkiismeretesen csinálják, akkor valóban nem lehet. Ott a fő gond, hogy a múlt rendszer leszoktatta a munkáról az embereket. A gyerekeket félrenevelték: dolgozik helyettük a Faluközpont, háttérben a felújított művelődési házzal Hancsovszki János felvételei gép. Hazament az iskolából, s vagy tanult vagy szórakozott. Nálunk? No fiam, te menjél, ganajozd ki a malacokat! Te a teheneknek adsz, te pedig jössz velem lucernát gyűjteni! Az én három leányom és fiam kaszáltak, kapáltak, mindent csináltak, amit egy falusi udvaron kell. S hát nem nyolc órából áll a nap... — A nyolcórás munkaidő mégiscsak egy vívmány... — Micsoda? Abba ment tönkre az ország, uram! — emelte fel hangját most Ru- zics Illés. — A nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás tette tönkre! Tizenhat-húsz órát kell nekünk talpon lennünk. A szórakozásunkat a munkában találjuk meg. Legalább kétszer egy héten kimegyünk megnézni a kukoricát, még akkor is, ha nem csinálunk benne semmit, csak végigjárjuk. — Mit gondolnak, miért ragaszkodnak a kis fizetésű téesztagok a szövetkezethez, miközben panaszkodnak, s ugyanúgy mennek a földre munkaidő után, mint az egyéni gazdálkodók. Ők miért nem önállósulnak? — Megszokták, hogy parancsolnak nekik. — válaszolt Ruzics Illés. — Szeretik a kényelmet, a biztonságot. Nincs bennük meg az önállóság: mondjuk, jön az árpavetés, akkor szántunk, tárcsázunk. A munkahelyen pihenik ki magukat. Igaz, a temetőben nekem is van munkahelyem, de csak akkor kapok pénzt, ha akad munka. * Itt tartanak Tápiószentmártonban a paraszti polgárosu- lással: igencsak az elején, legfeljebb félúton. Tóth János polgármester szerint előbb-utóbb mégis a végére járnak, ezért Tápiószentmártonban máris olyan infrastruktúrát alakítanak ki, amely a polgárosulás kereteit, hátterét adja meg. Nyolc tantermes iskola, tornacsarnok, tanuszoda lesz hamarosan a nagyközségben, vezetik a földgázt, sürgetik a telefont. Építik az irsai mezőgaz- dasgái bekötőutat. Megnyerték a szennyvíztisztítóra és szennyvízcsatornára kiírt pályázatokat. Tápiószentmár- ton önkormányzata sokat tesz a falusi turizmusért. A termál strand körül ezer telken hatszáz hétvégi házat építettek. Tápíószentmárton szépen fejlődik, olyan ütemben, mint az utóbbi évtizedekben sosem. Ám a mélyben Szent- márton, s a falvak életében bonyolultabb, összetettebb az átalakulás. Félúton tartanak a polgárosodás felé... Tóth Ferenc Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata. Tápíószentmárton helység, a területén (Pro- kopföld) feltárt sírok tanulságai alapján a XI-XIII. században már lakott volt, jóllehet első okleveles említésével csak a XV. század közepén találkozhatunk. Váltakozó tulajdonosok kezén, feltehetően a török idők bizonytalansága miatt, az 1690 évi összeírásban már mint elhagyott, néptelen helység fordul elő. Bél Mátyás idejében is csak szerény falu és több család birtokolja mint földesúr, köztük a XVIII. században a Blas- kovics családnak is van itt kastélya. Ők emelték a domboldalban, a temető szélén álló kis kápolnát is 1764-ben vagy 1768-ban, amelyet családi sírboltként is használtak. A kápolnát Nagyboldogasz- szony tiszteletére emelték. Az egytornyú, kis barokk építmény homlkozatát négy ion fejezetes fapillér tagolja; a kőkeretes kapu felett a Blasko- vich címer látható. A fapillérekkel három mezőre osztott homlokzaton a két szélső falmező fülkéiben szobrok állnak, amelyeket a XIX. század elején helyeztek oda. 1929-ben restaurálták a kápolnát és akkor cserélték ki az eredetileg törtvonalú szép barokk sisakot a ma is látható toronysisakra. A belül egyhajós kápolna csehsüveg boltozatú terében a rokokó szószék és ta- bernákulum figyelemre méltó, a XVIII. század második feléből. A kápolna műemléki védettséget élvez. Pamer Nóra
