Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-15 / 215. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. SZEPTEMBER 15., SZERDA Akit eltart a művészet Könyvjelző Oláh Sándor bórdomborításai Verőcén A vers hazatérése A verőcei Grécs Galéria Gyönyörű női torzók, haj- egy éve nyitott, szeptember- szálvékony ruhában, hajla- ben Szász Endre festőmű- dozó, földre boruló, kinyúj- vész munkáinak a kiállítása- tozó rubensi alkatok. Mind- val. Grécs Lászlóné, a tulaj- ez bőrből, bőrdomborítással. A művész kedvenc torzójával donos bemutatta már azóta Mizsér Pál, Markó Erzsébet, Szabó Imre és Janko- vits János műveit — hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Ebben a hegynek kapaszkodó „kis kuckóban” — a vendégkönyvben nevezték így — nem kevesebbre készülnek, minthogy Nagymaros hagyományához híven a művészetek és művészek találkozásának színterévé váljanak. A ház alsó szintje — olykor a pincéje is — hű szolgálója szeretne lenni azoknak a képzőművészeknek, akiket az alkotóház megszüntetésével valósággal elüldöztek innen. Most, hogy lassan már tudomást szereztek róluk a Felső Duna települései, kiderül; igen sok festő és szobrász él ma is ezen a vidéken. Tehát égető szükségletet elégítenek ki „vállalkozásukkal”. Nemrég Oláh Sándor bőrdomborításait állították itt ki. A fiatal művész hitvallása; szépet, szépet, szépet, szemet gyönyörködtetőt! Témája is hálás; a női test. — Ön hogyan nevezi, műfajilag hová sorolja ezeket az alkotásokat? —- kérdezem Oláh Sándort különös kiállításának előestéjén. — Kritikusaim nevezték már bőrszobornak, bőrplasztikának, s amit én is leginkább elfogadok; bó'rdombor- műfeknek. — S miért éppen a bőrt választotta ? — Mert csodálatos a természetessége és nagyszerűen formálható. Én cserzem és festem, természetes növényi anyagokkal, és nagy élmény, hogy az érlelődés be sem fejeződik, amikor kiadom a kezemből ezeket a „képeket”, hanem még sokáig folytatódik a falon; egyik kiállításról a másikra járva, vagy az új tulajdonos lakásában mélyül, alakul a színe. Nagyszerű érzés a bőrt formálni, de hosszantartó, küzdelmes volt az előzmény, amíg megtanultam. Elvégeztem a kétéves bőrdíszműves szakiskolát is, de nem kis csodálkozásomra ez nem sokat adott. Ahhoz képest, ahol tartottam — most ne vegye nagyképűségnek — szinte semmi újat nem kaptam a szakiskolától. Azon morfondíroztam még sokáig, mennyire keveset tudnak a bőr kézművesei a bőrről. Oláh Sándornak nincs mestere, nem végzett sem képző-, sem iparművészeti főiskolát. Magányos utat járt eddig is, de ebben a műfajban nem is igen tudna kibe fogózkodni. Nagyon nehéz lehet így, hiszen a magányos farkasok kora az élet minden helyzetében rég lejárt... Ő azonban —mint minden esetben az egyéniségek, ezt a szabályt tagadja. Egyébként nagyon is szerény, hallgatag, visszahúzódó személyiség. Három év telt el azóta, hogy első zsűrizett munkáit kiállította Debrecenben. Az alkotóműhelyek nagyszerű fogadtatásját tanulmányozza. Mindösz- sze négy éve kezdte el ezt a „kísérletet”, az istenkísértést, s máris a munkáiból, bőrdomborításaiból él. — Számomra is meglepő a gyors eredmény. Úgy érzem, nagyon rövid idő alatt sikerült az ismeretlenségből előjönnöm. Ezt azonban köszönhetem a Dunamenti Bércek Bt.-nek is, amely Budapesten a Derkovits-te- remben és a Csók István Galériában is megrendezte már a kiállításomat. És most: itt Verőcén, a Dunára néző, zsalugáteres, intim kis galériában, a Grécs Lászlóné szüleinek öreg házában. Örvendetes és dicséretes az a bátorság, amivel Oláh Sándor nekivágott az ismeretlennek. Ma, amikor az alkotó ember itthon és szerte a világban támogatóra szorul, mecéÁlmodozó ban részesítették. Ő azonban, a kitűnő és hajdanvolt elektroműszerész tudja, hogy rengeteg még a dolga. Naponta több órán át rajzol, és Barcsay Jenő anatómiánást keres, ő nem maradt „vasárnapi művész”, meg is tud élni különös művészetéből. Ami nem csekély éltető erőnek sem. ’ Ónody Éva 1993. SZEPTEMBER IM í r cwcf A MAGYAR TÉLEVÍZlÓZÚK KAMARAjANAK LAPJA Televíziózok lapja Szórakoztató, léleképítő, jó műsorokat sugárzó, az igazi köz- szolgálati televízió megteremtéséhez szükséges információáramlás igénye hozta létre a Tévé Téka című „újságot”, amely önálló egységként jelenik meg a Kurázsi című lapban. Az újság a Magyar Televíziózok Kamarájának munkájáról, valamint a tévénézők véleményéről tájékoztat. A „Néző valódi arca” című cikk azt elemzi, miért végez hiánypótló munkát a kamara a nézők véleményeinek a feltárásával. Érdekes írást olvashatunk a véleményadók kiválasztásának módszereiről, a vélemények elemzésének szakmai és tudományos feladatairól, valamint egy most lezárult felmérés tapasztalataiból. A lap bemutatja a Duna Televízió új műsorrendjét, valamint a „Videolevele- zés” című ötlet sorsának alakulását, amelynek lényege: „Ausztráliától Erdélyig magán- és közéleti levelezést folytathatna — videokazettán — a határainkon túli magyarság”. A tévétársaságok és a kábeltelevíziók nagy nyilvánosságának szánt házi felvételek készítésében látja a szerző a video igazi jövőjét. (-ky) Grafikai tárlat Üllőn Végvári Lászlóné (galántai Fekete Teréz) grafikáiból nyílik tárlat pénteken, szeptember 17-én délután 3 órakor Üllőn, a nagyközségi könyvtár kiállítótermében. Végváriné Fekete Teréz grafikus-litográfusként hosszú ideig a Honvéd Térképészeti Intézetben, majd egy nyomdában dolgozott. Nyugdíjba vonulása után a grafikának szentelte életét. „Minden vonz, ami szép — vallja —, minden szépről szeretnék képet alkotni.” Eddig hét önálló kiállítása volt. Nemrég, Ferencváros 200. évfordulójára meghirdetett pályázaton első díjat nyert, polgármesteri elismerésben részesült. Az üllői grafikai tárlat október 1-jéig tekinthető meg a könyvtári órák alatt. Tanévnyitó az iparművészeti főiskolán Művész vagy szakember? A Magyar Iparművészeti Főiskola nemrég tartotta 109. tanévnyitó ünnepségét. Schrammel Imre rektor megnyitójában az új felső- oktatási törvényt méltatta, amely lehetőséget teremt — többek között — a társintézmények közötti, eddiginél színvonalasabb kapcsolatteremtésre. Az ősztől bevezetendő, szervezeti változásokat tartalmazó új konstrukció kialakítását éles belső szakmai viták előzték meg a Magyar Iparművészeti Főiskolán — mondta a rektor. Szerinte a jövőben előtérbe kerülnek majd a szakmai ismeretek, mert a főiskola célja nem művészek, hanem jó szakemberek képzése — tette hozzá. A költő, aki ad valamit magára, tudja, de legalábbis hiszi, hogy a vers (vagy a versszellem) visszajut oda, ahonnan őt valamikor, valami miatt kiebru- dalták. Visszatér, méghozzá kíséret nélkül, a maga versvalóságában; cicomátlanul, mint ahogyan a megszenvedett őszinteség szokott hazára találni. Banos János „Beteljesedett” című, legújabb verseskötetében ezt a honfoglalást így fogalmazza meg: „Honfoglalni — bizony-bizony: méltóságteljesen visszasétálni oda, ahonnan el se jöttünk!” A vers — és ővélük: a költészet — honfoglalása egészen más lefoglalása a „honnak”, mint amire a fogalom hallatán gondolunk hirtelenjében. A vers honfoglalása, jóllehet egyféle erkölcsi-szellemi népvándorlás eredménye, valamiképpen fölibe emelkedik a földrajzi délköröknek, gazdasági zeniteknek és politikai mélypontoknak. Fölébük emelkedik, s mégsem, elvégre a versíró is ember — van hátizsákja, van útlevele, van könyvre és sörre éhes (mondjuk, kolozsvári) barátja, ágyat frissítő szeretője, van neki fájó vére, adóssága és félelme, iszonyú féltése, hogy megbicsaklott fantazmagóriák és diktátorok Drakula-báljai után el ne fogyjunk, ki ne vesz- szünk ebből a nyikorgó telekkel terhes Európából. És már helyben is vagyunk, Banos versszövegeinél. Idézzünk néhány passzust ezekből, hogy a költészet hazára találását nyomon követhessük. A „szabadra-tett” ember (akár versolvasó, de inkább versíró) jelenléte igencsak érdekes tünete az utóbbi évtized szellemi állagának. A „tántorgás”, amely József Attila óta a fölösleges polgár néptől és nemzettől való elidegenedését jelenti, veszélyforrássá lett: s épp azokat veszélyezteti, akik mind a költészet hazája, mind pedig az anyanyelv országa sorsán eltöprengenek. „Fáj a vérem/kimenekülne bárcsak belőlem / foglalna magának országot” — olvassuk egyhelyütt a helyzetfelismerést. És következik a tántorgás maga. „Rádsuttogó ablakok között/az ezerszer végigjárt utcán: /... / Hol tél csírázik a szájból. ” Az elárvult lélek ágy melegére, baráti szóra vágyik. Kiderül, miszerint a szomszédságunkban — igaz, őket ugyanúgy teszi fölöslegessé a történelem és a diktatúra kényszere — rászorultabb a rászoruló, veszélyeztettebb a veszélyeztetett. „Menekítik a szót”, akárha ők is honfoglalásra készülnének. Az Erdélyről szóló versek, a százszor kisemmizettekért íródott sorok akár külön kötetben is megállnák a helyüket. Banos János azok közé a szerencsés költők közé tartozik, akik ár ellenében keresték fel Bethlen Gábor valamikori országát: amikor az erdélyiek „népvándorlása” zajlott, ő úgy érezte, oda kell sietnie. (Lásd az „Adventi koszorú” című költeményt). Nem történhetett másként, mint ahogy az is magától értetődő, hogy az 1989-es romániai események adventján a költő ’56 októberét idézi, legalábbis sejteti. (Rondátok siralomházból”.) íme, a demokrácia kelet-európai honfoglalásának kínkesereves lehetőségei és ellehetetlenülései! Aki ilyen utakon „tántorog”, az nem lehet magányos. Ha a vers (vagy versszellem) valamikor ki is ebrudaltatott honából, el kell következnie a honfoglalásnak. Jeleztem előbb, miért tekintem Banos Jánost szerencsés költőnek. Nos, hogy a föld, a víz, a fű jegyében országot, hazát foglalt magának — lírájának —, számomra akkor vált nyilvánvalóvá, mihelyt megfogalmazhattam magamnak: költőnk azok helyett az erdélyi magyar költők helyett (is) követeli a tisztaság, a gerincesség létjogosultságát, akikre akkor, a nagy társadalmi mozgások forgószelében a Sátán legyőze- tésének súlya-gondja hárult, s akik talán akkor még föl sem ocsúdtak a megújulás szédítő lehetőségében. Banos János a „vesztésre játszók” kezéből akatja kimenteni azt a földet, vizet, füvet, amely egységes és mibennünk él, s amelyért sokan, nagyon sokan már csatákba szálltak. Gyönyörű honfoglalási szándék — ezért lehet róla a vers nyelvén beszélni, mint ahogy őhozzá is csak tiszta anyanyelven szabad szólam. Bárki meggyőződhet, hogy Banos ezt teszi. S mert ezt teszi, bízvást tudja: „A ház — Isten előtt Isten mögött — / miben élünk: lebonthatatlan / Örök Örök Örök Örök!" Úgy tűnik, a tántorgásból a szóképekben való bujdosásból hazataláltunk; a házunk áll és nem vagyunk hazátlanok. Beteljesedett. Jöhet a másik, a nehezebb lépés: a vershaza megtartása, önmagában is — és nem valaki ellenében. (Antológia Kiadó. Lakitelek, 1993.) Bágyoni Szabó István Svéd együttes Gödöllőn A svédországi Slava Theatre vendégszerepei ma este fél 8-tól Gödöllőn a „Faustus Borealis” című darabbal. A Slava Színház két évvel ezelőtt már járt Magyarországon. Előadásuk — hangzik a Kerekasztal meghívójában — elementáris élményt nyújtott mindazoknak, akik láthatták ezeket a fantasztikusan éneklő, táncoló fiatalokat. Mostani vendégszereplésre a svéd együttest a Szkéné Színház hívta meg.
