Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
_É PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER II., SZOMBAT 13 Még egyszer a Lónyayról Kezemben tartom — megvallom: könnyes szemmel — 1947-ben kiállított leckekönyvemet, amely Kondóy Kiss József, akkori igazgató által aláírva és a gimnázium veretes bélyegzőjével ellátva hitelt érdemlően bizonyítja, hogy felvétettem és tanulója vagyok e nagy hírű egyházi iskolának. A Lónyay utcai Református Gimnáziumról elmúlt hetekben megjelent több írás, interjú, érzelmekkel teli különböző hangú megnyilatkozás ösztönzött arra, hogy magam is véleményt nyilvánítsak ez ügyben. Teljes mértékben egyetértek a Pest Megyei Hírlap szeptember 3-ai számában Zürrer Máthéné (Svájc) azon levelével, amelynek címe: „Vissza a Lónyayt!” Ugyanezt éreztem a lap e számában Török Bálint tollából megjelent „Újraindulás” című cikk olvasása során. Magam 1947-től 1952-ig (az intézmény állami tulajdonba vételéig, helyesebben: annak elrablásáig!) voltam a gimnázium, majd általános iskolájának tanulója, és mindvégig (ötven éven át) a Zsil utcai szárnyra nyíló inter- nátus lakója. A Lónyay utcai gimnázium szellemét, a tanulókkal (és tanárokkal) szemben felállított magas szintű követelményrendszerét, összetartó erejét, erkölcsiségét, sportkultúráját az oktatás legmagasabb szintjére lehetett állítani. A Lónyay fogalom volt, és az is marad a magyar közoktatás sok évtizedes történelmében. Arról pedig, hogy hány kiválóságot, zseniális tehetségű hazánkfiát adott a gimnázium a nemzetnek — akik közül sokan az elnyomás elől azt elhagyni kényszerültek — külön írást (és kötetet) lehetne megjelentetni. Hadd emlékezzem az akkori — többségében már azóta elhunyt — tanári kar néhány markáns személyiségére, kiválóságára: Kondóy Kiss József igazgatóra. Muraközy Gyulára, Zana Istvánra, Takács Lászlóra, Szalánczy Károlyra, Lengyel Lajosra, Blas- kó Jánosra, Tarján Jenőre, Futó Józsefre, Bogyay, Hó- man és Sahin tanár urakra. Testnevelő tanáraink közül Patay D. Zsigmondra, aki „ösz- szehozott” egy Antalpéter Tibor (ma londoni nagykövet) vezette olyan gimnáziumi röplabdacsapatot, amelynek tagjaiból az akkori Csepel bajnokcsapata és a magyar válogatott állt. De jeles testnevelő tanárunk volt Dombi József is. Külön — varázslatos, de szigorú fegyelmet megkövetelő — életet éltünk a Dras- kóczy lelkész úr, intemátusi igazgató vezette kollégiumban. Pásztor János (ma is gyakorló lelkész), Bíró tanár úr és társaik felügyelete alatt, atyai szeretetben, egyházi szellemben, de szigorúsággal neveltek bennünket. Köszönet érte. Kegyelettel emlékszem és adózom az elhunytak emléke előtt. Örökké emlékezetesek maradnak a nagy kézilabda-rangadók Kapitány („Kapca”), Ramocsa, Keller („Peckás’j és a többiek „főszereplésével”. De felejthetetlen emlékként őrzöm a díszteremben tartott hangversenyeket, amikor a MÁV-szimfóni- kusok közreműködésével Faragó András, Puskás Sándor (hogy csak néhány művészt említsek) adott maradandót diáknak, szülőnek és sok-sok vendégnek egyaránt. Magam evangélikus vallású vagyok, mi több: később a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémia hallgatója voltam, mikor 1960-ban — „ellenforradalmi” múltam miatt („ref’ alatt álltam) a III. évfolyam hallgatójaként, a hatodik szemeszter végén eltávolítottak a teológiáról. Itt 1989-ben rehabilitáltak. Diákéveim — és mai életem — meghatározója azonban e két oktatási intézet maradt. Talán túlzottan személyesnek tűnő visszaemlékezésemet azzal a mondattal szeretném zárni, amely a Lónyay dísztermének színpada feletti freskó jelmondataként szerepelt: „Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róma 9; 16). A freskót és Isten odaírt igéjét kommunisták rendszere letörölte, lemeszelte, ahogy gimnáziumunkat is eltulajdonította. Isten igéjét azonban soha, sehol nem lehetet letörölni, kiiktatni, semmivé tenni. Mert „ ...az Ige testté lett és lakozék miközöttünk...” (János ev. 1; 14). Én hiszem: Isten akaratából e nagy hírű egyházi oktatási intézmény ismét visszanyeri eredeti státusát, helyét, jogállását független hazánkban. Mert azt követeli a történelmi igazság! Illanicz György polgármester Pilis Béke Sóskúton? „Nem történt szabálytalanság” címmel, augusztus 31-ei számunkban jelent meg Reiner Ferencnek, a FKgP sóskúti szervezete elnökének írása, amelyben elítélte az egyik volt önkormányzati képviselő, Lizics- ka József eljárását, aki, nagy nyilvánosság előtt tett árjelentéseivel „perbe fogta” az önkormányzatot, és Kummer János polgármestert. Azt állította, hogy hűtlenül kezelik a község pénzét. A vizsgálat — az írás HISTÓRIA Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793—1794-ben A ház egyik oldalán • van egy kellemes veteményes kert, a másik oldalon pedig rét, ezek fölött, egy hosszú zúgvölgyön keresztül, ablakomból látom Pestet, Budát és az átellenben fekvő csupasz vidéket néhány mér- földnyire. Több út vezet lefelé a hegyről a völgybe és rétekre. Minden friss, zöld és árnyékos. Ezen hely is egyike azoknak, ahova a városból sétálni szoktak járni, nem is múlik el nap társaság nélkül, kivált vasárnap van tele. Egy másik hasonló hely „bárányerdő” nevet visel, éppen oly messze a várostól,, szintén egyetlen korcsma az erdő közepén; némi távolságban van tőle egy erdészlak. Itten szintén töltöttem egy napot. Budáról tehát keveset tudok, de mivel ott több országos hivatal és ennek következtében nemesség is van, nem kételkedem, hogy fényes társaság is akad. Már a helynek külseje is kellemes. Egy igen jó ajánlást kaptam Drezdából báró Podma- niczkyhoz, ki egy itteni hivatalnál van alkalmazva, de még eddig nem éreztem magamban elég kedvet, hogy egy mogorva szászt a budai világnak feltálaljak, és így hihetőleg kevés hasznom lesz az ajánlásból. Az itteni égalj és a mienk között eddig kevés különbséget tapasztaltam. A gabona alig 14 nappal van előbb, és az aratás aligha fog nyolc nappal előbb beállani, mint Szászország melegebb vidékein. A cseresznye éppen most érik, a földieper is, de ez nem olyan, mint a miénk, hanem bizonyos kerti kövér faj, amely itt a bokorban terem. A szénát éppen most takarítják. Az első napokban érzékeny hideg volt, azután néhány napra igen meleg lett, de nem melegebb, mint nálunk; az esték és éjek sem voltak hűvösek, hanem melegek és illatosak, mint otthon. De mondják is, hogy itten különösen egészséges lakni; az egészségtelen helyek mélyen lent vannak az országban. Különben az időjárás az idén más évek ellenére egészen hűvös. Akácfa van itt elég, de sem fenyő, sem nyírfa, kevés égerfa, hanem annál több a tölgyfa, habár nem elég erősek, mivel alig 40-50 éves korukban már kivágják. A budai bor ismeretes és híres; az, amit itt a fogadóban kapok, valószínűleg csak középfinom, mégis kitűnőnek találom. Kannánként körülbelül 3 kr; nekem úgy ízlik, mintha burgundi volna, van tüze és elég édes. Egy akó ára 5-6 forint. Holnap ismét beköltözöm a városba és onnan továbbindulok Eszék felé, mely 37 mérföldnyire van a Dunán lefelé menve. — További terveket készíteni szükségtelen volna, mivel most kevésbé vagyok független. Idáig a vadászom még nagyon jól megállja a helyét; igen figyelmes, jóakaró, tiszta, szolgálatkész, még eddig semmi hibát nem találtam benne. * Nagy-Harsány, 1793. július 16. Most jó idő eltelik, míg tőlem levelet kapsz, mert már egy pár hét óta nem jutottam olyan helyre, honnan biztosan elküldhettem volna. Most is csak véletlenségből, és csak abban a reményben, hogy nemsokára egy nagyobb városba jutunk. E hó (július) 5-én utaztam el Budáról Eszékre. Körülbelül egy óra járásnyira Budától, a lakásoknak egész sora tűnt fel nekem, melyek a Duna magas partján lágy, de mégis elég szilárd kőbe vannak bevésve, úgy, hogy a ház előfala a sziklával egy vonalba esik, s az egész szoba abban van eldugva. A homlokzaton ablakok, sőt ablakrámák, mintha fából lennének, szintén kőből vannak, de ablaktáblát nem láttam bennök. Ajtó- és ablakformára imitt-amott a falakon és sziklákon egész művészi cirádák vannak kivágva. Ezek bizonyára a legtömörebb házak, aminőt csak képzelni lehet. Egy pár mérfölddel tovább rendkívül szép madarakat láttunk a vizen lebegni, amiket itt tengeri fecskéknek hívnak. Vadászom olyan szerencsés volt, hogy egyet röptében lelőtt. Ez a madár szebb, mint Németországban akármelyik, amit könnyen el fogsz hinni, ha mondom, hogy ez mintegy összetétele a karicsa-sza- lakótának (Mandelkrähe) és a piróknak. Az éjszakát Pentelén, a következőt már Mohácson töltöttem, anélkül, hogy valami nevezetes dologra akadtam volna; vidékeik is éppen nem voltak érdekesek. A következő reggel egy kis erdőn mentünk keresztül. Mivel itt több nevezetes rovarra akadtam, a kocsist a vadásszal együtt előre küldtem az állomásra, magam pedig, miután már különféle bogarakat összefogdos- tam, gyalog mentem utánuk. De egy pillangó, amely előttem egészen ismeretlen faj volt, s amely többször mutatta magát, anélkül, hogy elfogni tudtam volna, arra bírt, hogy itt maradiak és tovább vadásszak reá. A helységnek Baranyavár a neve, tulajdonosa pedig a mi Albert hercegünk. Sok német lakik itt, különösen a szolgálati helyek velők vanszerint — lezajlott, szabálytalanságot nem találtak. A cikk megjelenését követó' napokban felkereste szerkesztőségünket Lizicska József. Levelében kíván válaszolni az őt ért vádakra. * Mikor az ember hatvan éven túl elvállal egy képviselőséget, már nem a karrier vagy az anyagiak számítanak. Csak egy. A hatvan év alatt megszerzett tisztelet és becsület megtartása. Ez vezérelt akkor is, amikor elfogadtam a jelölést. Tudtam, nem lesz könnyű, hiszen a kilencfős testületből addigra már nyolcán lemondtak, a két alpolgármesterhez és a két jegyzőhöz hasonlóan. Sem az ő döntésüket nem értettem, sem azt, hogy miért terjesztenek röplapokat az emberek a faluban, hiszen ilyen még soha nem volt a településünkön. Megválasztásom után, a testület munkájába bekapcsolódva, sajnos rá kellett jönnöm az előttem lemondottak igazára. Valós az, amit ők írtak és mondtak, a rádiónak nyilatkoztak: itt egyszemélyi döntések születnek, nem az, amit a testület megszavaz. A hinyosságokat és visszaéléseket írásban jeleztem a képviselő-testületnek. Beadványomat a vizsgálóbizottság közreműködésével ugyan, a polgármester úr vizsgálta ki, és megállapította, hogy nem történt semmiféle szabálytalanság. Hogy miben nincs, azt nem mondták, mivel az én konkrét kérdéseimre nem válaszoltak. Mindezek után nem tehettem mást, mint lemondtam a képviselőségről, immár kilencedikként. Nem adhattam a nevemet és becsületemet az egyszemélyes diktatúrának. Döntse el a Tisztelt Olvasó, hogy milyen vezető az, aki olyan „jót” akar a falujának, amire a jogosultak közel hetven százaléka elmegy szavazni, és azt kilencvenkét százalékban rossznak tartja? Milyen vezető az, aki rágalmazá- si perek sorát indítja az emberek ellen (és veszíti el!) a falu költségén, százezres és milliós károkat okozva a településnek? Milyen ember az, aki saját rokonságában végeztet házkutatást, ellenséges írógépeket keresve? Persze mindezeket köny- nyen végrehajthatja, ha olyan támogatókat kap, mint az augusztusi cikk aláírója, Reiner Ferenc, helyi kisgazdaelnök. — Reméljük az ellenőrző hatóságok ek5bb-utóbb véget vetnek ennek a kiskirályság- nak, már csak azért is, hogy ne legyen igaz, amit a polgár- mester úr állandóan hangoztat és ír: „Elég, ha magunk és a Mindenható előtt teszünk számot cselekedeteinkről.” Lizicska Lajos volt képviselő Sóskút nak betöltve. A fogadós és felesége németek voltak, és egy elég jó szobát adtak rendelkezésemre. Mivel a pillangót valahára mégis elfogtuk, amely valóban ritka példány, másnap folytattuk utunkat, és már délben Eszékre értünk, mely egy középszerű erősség. Itt a talaj egész csupasz, gyakori mocsarakkal megszakítva, melynek oka a Duna és Dráva, melyek innen nem mesz- sze összefolynak. Több ok összejött, melyek nekem az itteni lakást igen kellemetlenné tették, habár jó lakásom volt és jól is étkeztem. A meleg kiállhatatlan volt, nekem a lábaim fájtak, és az egész éjen át nem lehetett aludni a temérdek szúnyog miatt, melyek csípéseikkel és zümmögéseikkel nyugtalanítottak. El voltam határozva, hogy ha lábfájásom el nem múlik, inkább mindjárt visszatérni Budára, azután mihelyt lehet, egészen haza, úgy, hogy azt hittem, miszerint július végén megint otthon leszek. (Folytatjuk) Nagykőröst dúlja a rác A Rákóczi-szahadságharc alatt Pest vármegye területének nagyobb része hadszíntér lett. Különösen sokat szenvedett a három város — Nagykőrös. Cegléd és az ekkor a megyéhez tartozó Kecskemét — népe a rácok betöréseitől. A császári hadak szövetségében harcoló rácok több alkalommal dúlták fel e városokat. Érthető módon katonai segítséget, védelmet kértek, de maguk is próbáltak biztonságukról gondoskodni. Cegléd egy lovasszázadot szerelt fel saját költségén 1707-ben. A ceglédiek bátran harcoltak, a század felállítása után néhány hónappal, 1708 elején már csak 52 élő tagja volt az alakulatnak. Rákóczi ezekre való tekintettel mentette fel a mezővárost a földesúri cenzus alól. A ceglédiek Nagykőrös védelménél is kitüntették magukat. A rác hadak 1708. szeptember 11-én törtek a városra egy császári tiszt vezetésével a Szegeden állomásozó Herberstein tábornok parancsára. A város azonban nem adta meg magát, hősiesen védekezett. A sáncok mögött fegyveresek álltak és erős puskatűzzel verték vissza az ostromlókat. Nagykőrös helyezte azonban veszélyes volt, de a felmentő sereg idejében megérkezett. Sőtér Tamás ezeres kapitány parancsnoksága alatt 300 lovas érkezett. A felmentők között voltak a ceglédiek is. A lovasok beszorították a támadó rácokat a budai kapuhoz, ahol a német parancsnok megsebesült és mihelyt ezt látták a rácok, mindjárt takarodnak” — írta Nagykőrös krónikása. Pogány György
