Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-11 / 212. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. SZEPTEMBER 11.. SZOMBAT 7 Keresztelő A férfi ott ült az ágy szélén, lábát belelógatta a piszkosszürke latyakba, és miközben félpercenként fel-felröhögött, csörgött a könnye. Már szárközépig állt a víz abban a másfél szobás pincelakásban, amit a helyi önkormányzat jóvoltából a tavasz óta lassanként berendezett magának, s a romlás láttán úgy érezte, tennie kéne valamit, de tekintetét nem merészelte felemelni, hogy újra körülnézzen, mert tudta, megint kirobban belőle a röhögés. Attól félt, az egymásnak feszülő ellentétes indulatok a végén még szétszakítanak valamit ott belül, az agyban, a mellben, abban, amit az emberek léleknek mondanak. Valahol a közelben csapott be a villám, a mennydörgése ébresztette fel álmából, na meg. a vízcsobogás, amint az iszapszürke ár beömlött a szellőzőlyukon, az éléskamra ablakán, meg az ajtó alatti résen. Elalvás előtt olvasott egy félórányit, amíg lekoppant a szeme, így szerencsére égve maradt az olvasólámpa, tehát első pillantásra felmérhette, mi is történt tulajdonképpen, csak azt nem tudta eldönteni önmagában, hogy imádkozzék-e, vagy káromkodjon. Végül, egy újabb mennykő- csapás egészen közeli hangjára az imádságot választotta. Aztán, amikor alábbhagyott a felhőszakadás, bent csendesedett a csobogás, s a cipőben csónakázó serdülőkorú patkány már másodszor sodortatta körbe magát az áramlattal, az íróasztal és az ágy közötti tengerszoroson át, a szobának kinevezett pincehelyiségben, akkor már tudott volna káromkodni is. Akkor vette észre, hogy a kamra felől sorban érkeznek a cickafarkvirágot, orbáncfüvet. és egyéb gyógynövényeket tartalmazó kartondobozok: egy nyárelő összes munkájának eredménye. Rádöbbent, hogy az most mind kárba vész. Tehetetlen dühében elsírta magát. Az ágy alatt fortyogott a hármas áramelosztó: egy szál az olvasólámpához, másik az írógéphez, harmadik a tévéhez vezet. Az olvasólámpa ég, de vajon tanácsos-e belelépni a vízbe? Átnyúlt az asztalra, bekapcsolta az írógépet: semmi zűr. Hanyatt feküdt újra, végigtapogatta a falat, az ágy lábát, aztán hirtelen mozdulattal beledugta kisujját a vízbe: nem bánta volna, ha egyszer s mindenkorra vége szakadt volna most az életének. Ekkor már nem a tönkreázott gyógyfüveket siratta, hanem önmagát. De, mintha égi jel figyelmeztetné, észrevette, amint a fiatal patkány kiszállt az úszó félcipőből, határozottan az ágyhoz éviekéit, felkapaszkodott és leült, tán gondolkozni. Hirtelen mozdulattal ugrott talpra, bele a síkos, lagymatag iszapba, lendületével lesodorva az ágyról az egykedvűen bámészkodó állatot. Azt, hogy őt is magával akarta rántani a pusztulásba, mert valamiképpen hasonlónak találta önmagához, csak később, már takarítás közben fogalmazta meg magában. Egyelőre csak állt, mert képtelen volt felfogni, hogy miért nem történik semmi, hol marad az áramütés, a mindent feledtető, jótékony eszméletlenség... Visszaült az ágy sarkára, korábban a patkány itt gubbasztott, mint Hannibál Karthago romjain, és a szanaszét úszkáló tárgyakat szemlélte. Röhögni csak akkor kezdett, amikor meglátta Noét, a patkányt — valahogy már tudta, így hívja majd —, amint egyenesen az íróasztal felé lavíroz egy halom mosatlan edény tetején, a mosogatótálban. És még volt bőr a képén, hogy amint hajója egy zökkenéssel zátonyra futott a küszöbön, diadalkiáltásban törjön ki, majd kényelembe helyezze magát a fedélzetet alkotó teáslábas kellős közepén. Amint átvillant az agyán, hogy annak idején ősapánk is hasonlóképpen érezhette magát az Ararát tetején, kitört belőle a hisztéria, de az első röhögési hullám után erőtt vett magán. Virradatkor kiszerelte a kútból a búvárpumpát, beleállította a nagy mosdótálba, rákapcsolta az áramot, s egy kupás lapáttal addig merte, meregette a tálba a latyakot, amíg Noé szárazát látva lekászálódott az ágyról, s méla undorral a tekintetében cammogott az éléskamra felé. Utoljára reggel fél tízkor csavarta ki a padlótörlő rongyot, aztán kiállt az udvarra, s az égre nézett. — Mi történt, szomszéd, nagyon beáztál? — kérdezte valaki a kerítés hasadékán át. — O semmi az egész... — válaszolta. — Csak egy kis névadó ünnepséget rendeztünk ketten az Úristennel. Nézd meg, micsoda szik- rázóan fényes lovakat fogott be örömében abba a fent sugárzó égi szekérbe! Recsenyédi Fekete Miklós Király László A Garibaldi-híd A Garibaldi-híd alatt szalad a Szamos — et nos amours —, miközben Nyugatra szökik legszebb novellám: A bécsi gyors... Szeretném, ha valaki békén hagyna, de se múltam, se jövőm nem bizonyos. Hol leszek közönytelen, hol leszek közönyös? Életem s életetek valahol közös. — Miként legyek hát közönytelen. miként közönyös?! Ellopott versem fölött lanyha csodálkozással országnyi légy köröz. Szemközt a kardos-temetői sírkövek. Élek s tudom: már csak a jelen, a múlt s a megélt jövendő követ. És fut a Szamos, a csendes, szőke. Mellettem, alattam, bennem — mindörökre. 1993. június 18. Vass Tibor Szeptember Gesztenye-szélben szédeleg a táj. Visszereiben lepkeszámyakba csöndesük iramodások, (Kolozsvár) a vár alatt elficserült ereszalj. Estéllő füstöt ver a szél: égbetemetés. A várfalon is imához térdepel a nyár. K ovács Imrével, a Nemzeti Parasztpárt egykori vezetőjével személyesen soha nem találkozhattam. Amikor Erdélyből, közelebbről a Partiumból menekült diákként megérkeztem 1947 novemberében Budapestre, ő már indulóban volt messzebb földre. Menekült. A Nemzeti Parasztpárt elárulása megtörtént, Kovács Imre az állhatatosabb hívők közé tartozott, életére, sorsára kimondták az ítéletet: el kell veszíteni. A módszer már megismert volt, s Szibéria minden tája-erdeje számlálatlanul fogadta a száműzötteket. Nem óhajtott beleízlelni a szovjet vendégfogadásba. Kegyetlen igazság érvénye teljesedett sorsában, ő, aki olyan gondossággal, aprólékossággal írta meg Kivándorlók kötetében a nemzettől való elszakadás keservét, maga is a kivándorlók kegyelemkenyerére szorult, mintegy történelmi jelkép beteljesedéseképpen. Most, amikor a félszáz éves fordulón Balatonszárszó jelentőségét újraéljük, Kovács Imre munkásságát eleveníti bennem a Virrasztókban fogalmazott, s eddig közreadott tanúságtétel: akik a népért-nemzetért szóltak-ír- tak-szenvedtek, soha ne legyenek elfelejtettek. A róla alkotott képbe most két műve nagyszerűségét kívánom méltatni, a Néma forradalom és a Kivándorlók jelentőségét. Az utóbbival kezdem azért, mert országjáró újságíróként a Tisza-mellékén — ahonnan olyan tömegben indultak el az Újvilágba földönfutó parasztjaink — Kovács Imre egyik névben nem említett „hősével”, hozott össze a véletlen. Tizenegy esztendei hányódtatás után hazaérkezett megrokkantan egyik Kovács Imre említette kivándorló, s ő mintegy a könyv folytatásaként a következőket mondta el életéről. „Kenyértelen, ország- és földvesztett magyarok voltunk, ahogyan a hajóról először ért földet a lábunk. A hajón sem voltam a zsivalygók között. Sokat üldögéltem magamban, és töprengtem, édes Istenem, hová vezérelsz minket? Még a nagy berakodáskor, mikor mások nem látták, belekóstoltam a tenger vizébe. Keserű, meg sós volt egyszerre. Hát a kenyér milyen lesz —- kérdeztem magamban —, amit porciózhatok a keresetből? Az bizony olyan se-ízű volt. Odahaza a szikkadtnak vagy száraznak is más volt a tartása. Hónapokig nem tudtam jóllakni az idegen kenyérrel. Ez a hagyján! Első keresetem volt igazán bánatos, amit azért kaptam, hogy nagy búzahegyeket kellett locsoljak, gyújtogassak, égessek a tengerparton, erre fogadtak föl. Gázolajjal tele kanna a kezemben, öntögettem, lobbantgattam, hamuvá tettem az életet. Ezért futottam odáig.” Azt már csak az író igazolásáért írom le, hogy idehaza aztán megvásárolta a család eladott földjét — egyszer már volt a magáé -— és be kellett volna állni a tszcs-be. Meg mert szólalni; megbélyegezték, elítélték, internálták, belehalt. Egy kivándorló, aki hazatért, mert ami keveset ott összekuporgatott, itthon kívánta gyümöl- csöztetni. A kolhozt persze nem neki találták ki. Mindenesetre a kivándorlótragédia a „felszabadulás” után így ért végét. Ehhez a kommunisták sem tudtak mit szólni, bizonyosan a mai liberális folytatók ezt is megmagyaráznák, már ahogyan ők szokták hazudva, csúsztatva a valóságot. Előreszaladtam... A Duna-táj győzte, adta, küldte szegényeit, „acsargó hadban tűntek tova”, az író pedig készítette a vádiratát, amely egyértelműen arról beszélt és bizonyított, hogy ha egy nemzet, egy ország vezető rétege nem veszi észbe, hogy ha elfogy a nép, az egészséges, dolgos, nemzet- fenntartó paraszti tömeg, elvész a haza is! Kovács Imre ezt bizonygatta. Igaz, hogy a lázítás megbélyegzését a Néma forradalomért „érdemelte ki”, akik olvasni tudtak, megérezték a folytatást a Kivándorlókban, hiszen szerves előzmény volt, hogy aki csak hangtalanul tud lázadni, egyetlen utat választhat: menekül. Más lehetőség nincs! Kovács Imre közben végigjáratja velünk a történelmet. A magyar paraszti tragédia, s egyben a nemzőt tragédiája 1514-ben kezdődik. Dózsa György igazsága átvilágít századokon: nem lehetett a nemzetet főnemesi irányítás, nemesi elnyomás, minden idegen előbbrevalósá- ga mellett szolgálni. Ahol a nép alkotói, tömegek nem nyernek megfelelő emberi elismerést, az az ország pusztulásra van ítélve. Ha a nemzet legjelesebb tanítói az új hit mellé sorakoznak, s a lelki ébredés általuk nyilvánvaló lesz, miközben erőszakkal ezt vissza akarják fordítani, ebben a meghasonlásbán feláldozódik az ország. Dózsa György messze előbbre látott, mint a tudós Werbőczy, az akarat nélküli gyermekkirály, II. Lajos, az ingatag, Bakócz Tamás, a koronára éhes Zápolya János, a parasztgyűlölő Báthory István, csak az ő és népe szemének nyitogatóit, az új hit papjait, velük a nemes, de parasztvezért: mélységesen megvetették Bécs felé kacsingató, Habsburg érdekeket titokban szolgáló, henyélésre és nem harcra szoktatott főuraink. Azt Szabó Pál is megérezte legszomorúbb regényében, hogy olyan volt Dózsa hadainak leverése után az ország, mint egy nagy temető. Azt Kovács Imrének köszönhetjük, hogy végigelemezte a nagybirtokok cselédségét szemlélve, hogy bizony igaz Fazekas Mihály jellemzése: megrémül az ije- dezésre kapatott jobbágy. De ő már azt is felmutatja tényekben, számokban, bírósági perekben és ítéletekben, amit Ady Endre úgy fogalmazott: Betyár urai így nevelték, nem rúg vissza, csak búsan átkoz... Aztán Kovács Imre pontosan kifejti: aki teheti, menekül. Hová? Szinte mindegy. Aki bírja erővel, tehetséggel, elköltözik a másik világrészre, akinek nincs más választása, a szekták tévtanai között keres vigaszt és búvót, de mindenképpen súlyos emberi vereséggel távozik. Sőt, szökik. S ha más lehetőség nem adatik, beolvadva akár más néptestbe, úgy adja föl önmagát. Mindez történik az első és a második világháborúk előtt és között, úri Magyarországon. Tisztában vagyok, hogy nehéz és bántó igazságokat kell kimondanom az író nyomán, mert az a bizonyos úri Magyarország rettentő megpróbáltatáson jutott át, keservesen kellett fizessen az igaztalan jussért, amiről azt hitte, az csak neki kamatozhat. 45 reménytelenül kegyetlen igaztalanságú esztendő nemcsak kiszabta a büntetést, le is kellett tölteni előbb a módosnak, gazdagnak, majd pedig mindenkinek. Messze, már a tengeren túl, új kötet megírásába fogott Kovács Imre, Magyarország elárulta- tásának krónikájába, s ebben kíméletlen következtetéssel bizonyítja, hogy a legfájdalmasabb árulást azok követik el, akik egy táboron belül adják el egymást. Milyen más is volt a szárszói tábor! 1943 októberében a Hídban emlegeti még tele illúzióval az ott töltött napokat. „A hallgatóság az ország minden táját és minden társadalmi osztályát képviseli. Erdélyiek, felvidékiek, alföldiek, dunántúliak, fiúk és lányok, értelmiségiek, parasztok és munkások ülnek vegyesen a szabadban félkör ala- kúan elhelyezett padokon, és szorgalmasan jegyezgetik, igen sűrűn megtapsolják, vagy szenvedélyesen megvitatják azt, amit hallanak...” A m jegyződjék ide cikkéből az utolsó gondolat is. „S amikor elbúcsúztam a tábortól, arra gondoltam, hogy nagy tévedései és tévelygései ellenére mégiscsak rokonszenvesebb ez az ifjúság, amelyik keresi a kibontakozás útját, viaskodik önmagával s a magyarság és az emberiség nagy problémáival, mint azok, akik gondtalanul és felelőtlenül süttetik magukat a parton, és nem törődnek semmivel.” Fábián Gyula
