Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-09 / 210. szám
Ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. SZEPTEMBER 9., CSÜTÖRTÖK 13 Tűzre való perszónák Tltíkt, Egyik káros szenve- < Ä, ; délyem gyakorlása (Ifit) közben zavarba es- • tem a minap. Tudniillik cigarettára akartam gyújtani. A nikotinimádók szórakozott mozdulatával matattam a gyufásdobozban, amikor hirtelen görcsbe rándult a kezem. A gyufacímkéről ugyanis a szocialista párt emblémája, a vörös szegfű virított felém. Hogy e lidércnyomástól megszabaduljak, mentem megfordítottam a skatulyát. Jobban így sem jártam, mert a hátoldalon is piroslott a stilizált virágszirom, alatta pedig demagóg jelmondat ékeskedett: „Békét, biztonságot!” Ez már döfi! Jól kitalálták ezt az „elvtársak” homgyulástúl, szeke- resimréstiil, nagysándoros- tul... De az én esetemben alighanem eltévesztették a cím(ké)zést. Én ugyanis, mint amolyan népi-nemzeti atyafi, a magam „lábszagú mucsaisá- gával” általában a népnyelv velős szófordulataira asszociálok, ilyen megrázó helyzetekben kiváltképp. így hát nálam az „ugrott be”, hogy a magyar ember, ha zsémbes és túlkoros fehérszemély pákosztos lefetyelését hallja, így fejezi ki indulatát: „Hijnye, de tűzre való perszóna!” Ezrét aztán jómagam is midőn az épületes gyufareklám hatására, lelki füleimmel, őskövület pártbanyák macskazenéjét vélem hallani, ekképpen következtetek: — „Végre! Ezek a tűzre való perszónák megfelelő helyen kelletik magukat. Eltalálták, szarva közt a tőgyét!” Brezovich Károly Vác A felvidéki zarándok- tarsasút f A veresegyházi és er- dőkertesi katolikusok fáradhatatlan plébánosa, Farkas József atya kezdeményezésére és szervezésében, Fidlemé Bíró Erzsébet közreműködésével — a sikeres mariazelli példákon felbuzdulva a helyi utazók klubjával önköltséges társas zarándokutat bonyolított 27-én és 28-án Szlovákiába, a felvidéki tájakra. Első pihenőnk Besztercebányán volt (Banská-Bystrica — mi kiírjuk a szlovák neveket is!...), majd a Fátra és az Alacsony-Tátra vonulatai közt Rózsahegy (Rozomberok) érintésével a Csorba-tónál (Strbské Pleso) megpihenve végiggyönyörködtük a Tátra vonulatait, a legmagasabb Gerlachfalvi (2655 m) és Lomniczi (2632 m magas) csúcsokat, Poprád érintésével, a helyi sportkör modem, kényelmes Ikarus buszával, Lőcse (Levoca) felé vettük az irányt. Programon kívül, jó tanácsnak engedve betértünk Sze- pescsütörtök (Spissky Stvrtok) gótikus templomába, ami a legszebb a felvidéki gótikus templomok közt és csendes áhítatot tartottunk a Szent László-templom szapolyaiak építtette remekmívű kápolnájában. Az első napi fő úticél Lőcse volt, ahol is a Szent Ja- kab-templomban, a Szepes- ség legnagyobb templomában, részletes eligazítást kaptunk (a zarándoktúra vezetői imák, énekek és kisebb elmélkedések mellett ismertetést adtak mind az egyházi, vallásos, mind a művészeti, történelmi, mind a táji ismertetésekből...). Megcsodálták a lőcsei Pál mester alkotta, csaknem 17 méteres gótikus szárnyas oltárát. Megtekintették a főtér épületeit, a lábas házas városházát és a férfiak érdeklődését ugyancsak felkeltette a nők büntetésére készített híres szégyenketrec... Szabadidő és vásárlás után hat órakor indultunk, szép tájakon át, Igló (Spisska Nova Vés) mellett az úgynevezett Szlovák Paradicsomon át (Slo- vensky Raj) Kassára (Kosice), ahol egy kis kutatgatás után megtaláltuk szállodáinkat. Már várta a csoportot Eschwig Hajts Koméi, kassai premontrei öregdiák, utunk kassai szervezője és vezetője. Bőséges vacsora után tért a csoport nyugovóra: a Cassovia és Stavbar Turing szállók jobbára két- és háromágyas összkomfortos szobáiban aludtunk. Első napunk verőfényes volt, majd az éjszakai eső után esős, borongós időben mentünk a városközpontba, ahol némileg csalódtunk: Kornél barátunk hiába beszélte meg a premontrei templom vezetőivel a szentmisét: nem volt ott senki, zárva volt. A Szent Erzsébet Székesegyházban (Veresegyház védőszentje is!) nehézségekbe ütközött, ám végül sikerült a magyar nyelvű mise. Farkas atya szentbeszédében szép párhuzamot vont a hazájától elszakadt Szent Erzsébet és II. Rákóczi Ferenc élete közt. Csalódtunk viszont azért, mert a kriptába, a sírokhoz nem tudtunk lejutni, mert a pénztár zárva volt és a lejárat őre épp ezen a napon beteg!... Eléggé esős időben mentünk Kassa nevezetességeit megtekinteni és a városnézés végén bementünk Rodostóba, abba az emlékházba, amit Rákóczi hamvainak 1906-os visz- szahozatala után építettek, részben eredeti elemekből, bútorzat felhasználásával. A második világháború után ez nem volt látogatható: teljes helyreállítása és berendezése után a múlt évben nyitották meg. (Feleségemmel 1962-ben, még romos állapotában lelkes kassai patrióta házaspár becsempészett minket, így láthattuk.) A hely szelleme keltette áhítatot azért erősen zavarta az a tény, hogy a képek, fényképek, egyéb kiállítási tárgyak alatti szöveg egyedül csak szlovák nyelvű: a híres Mányoki-Festmény másolata alatt a név: Frantifek Rákóczi ! A nagyságos vezérlő fejedelem kezd elszlovákosod- ni?! Igaz is, ha már egyszer tilos a magyar keresztnevek hivatalos használata! (De azért utunk minden művészeti és történelmi látnivalója az ezeréves magyar történelemről beszél, nem tehetünk róla!) Mind a szálloda, mind az étterem szlovák személyzete a legnagyobb barátsággal szolgált ki bennünket, és az ebédünk, ami szintén bőséges volt, végeztével bensőségesen búcsúztunk! Következő állomásunk Jászó volt: Kassa után itt találkoztunk a premontrei jeles helyekkel. A szép parkban épült impozáns templom Szent Norbert rendalapító emlékeivel, az alapítás 800. évének megünneplésével koronázta meg, az utat. A rend történetét már a buszban részletesen ismertettük, a kéttucatnyi itt élő pap közül előzetes értesítésünk ellenére egy sem fogadott, de egy civil fiatalember, hatalmas felkészültséggel, színtiszta magyarsággal mutatta be a templomot, Pilgram bécsi építész munkáját, a Krakker-szobrokat, Krauss festményeit és Hannevogel stukkóit. Az ájtatosság végén második koszorúnkat (az elsőt a Rákóczi-ház domborművénél helyeztük el) a rend alapítói Szent Norbert oltáránál, mintegy jelképként, Necz Péter Pál, legifjabb premontrei diák helyezte el. A visszaúton megtekintettük az Andrássy-mauzóleu- mot Krasznahorka vára tövében és élményben, lelkűiéiben gazdagon értünk haza. Egy újabb csoport pedig Veresegyházról és környékéről szeptember 17—18-án megismétli a szép zarándokutat. Fazekas Mátyás Veresegyház HISTÓRIA Tardy Lajos Hadviselés landsknecht módra (1596) A XVI. század végén nem egy kalandvágyó ember érezte szűknek Európát, és indult el szerencsét próbálni az Ausztrália kivételével immár ismertté vált világrészek egyi- kébe-másikába. De azért olyan kevés akadt, aki — mint Ultzheimer Andreas, zsoldos katona, majd katonaorvos — tizennégy esztendő leforgása alatt bejárta volna Afrika, Ázsia és Amerika hatalmas térségeit, mi több: az utóbbi világrészen négy ízben is megfordult. Az 1578-ban a svábföldi Belheimben született Andreas Josua Ultzheimer vajmi keveset örökölt sok-sok lelkész őse jámborságából, szelídségéből. Mondjuk ki kereken: a későbbi jeles orvos és útleíró mozgalmas — részben hazánk területén lejátszódó — ifjúsága inkább a második világháború halálfejes roham- osztagosai rémtetteinek emlékét idézi fel. A korabeli krónikások nyomán Sugár István így írja le Hatvan ostromát: „A hatvanezer főre szaporodott Habsburg-erők támadásának hősiesen ellenáll Arsz- lán bég ezerötszáz főnyi igazhitű harcosa. A számottevő török fölmentősereg Szolnok téréségében letáborozik, s tartva a nagy keresztény erőtől, nem is próbálkozik Hatvan felszabadításával. Hatvan vára a meddőn veszteglő negyvenezer főnyi török szeme láttára esik el. 1956. szeptember 3-án foglalják el a támadók Hatvant. A győzedelmes ostromlók iszonyú kínzások közepette lemészárolják az őrséget, de az asszonyokat, gyermekeket és aggokat sem kímélik.” Nos, a kizárólag németekből és vallonokból álló seregnek még az akkori mércével mérten is szinte példátlan kegyetlenkedéseiről fest eleven, sokszor visszataszító színekkel képet ez az Ultzheimer. Viszonylag soká táborozott Magyarországon, de abban csak felvonulási terepet, hadszínteret látott, semmi mást: az ország lakóiról, viszonyairól, bajairól-bánatai- ról egyetlen együttérző szava sincsen. A magyarországi hadmozdulatok, ostromok részletes leírása mellett csupán az kelti föl borzongó érdeklődésünket, hogy a tizennyolc éves ifjú milyen nyegle részvétlenséggel, szinte a dicsekvés hangján beszél a szörnyűségekről. Valósággal hetven- kedve említi személyes részvételét a terhes és szoptatós anyákkal és más védtelenekkel szemben elkövetett rémtettekben, holott a későbbi orvos magyarországi katonáskodását megelőzően már mint segédorvos működött egy érdemes ulmi kirurgus mellett, vagyis már elkötelezte magát a szenvedések enyhítésére, az emberi élet tiszteletére... De hadd szóljon minderről Ultzheimer. „Bécsből gyülekezőhelyünkre, Magyaróvárra indultunk, de ott csak rövid ideig maradtunk, mert Vácra, onnan pedig Hatvanba kellett vonulnunk. Hatvan várát mintegy tizennyolc napig tartó ostrom után, nyolcórás rohammal foglaltuk el. Néhány előkelő fehérnép és rangos férfi kivételével szinte mindenkit — még a terhes és szoptató anyákat, s nemkülönben a gyermekeket is — föl- koncoltunk, vagyis nem kíméltük sem a fiatalját, sem az öregjét. Innen, Hatvanból Egerbe vettük utunkat, hogy erősítsük az ottani várőrséget. Odaérkezésünk előtt azonban a török már bevette ezt a várost, miután a keresztény várvédők — mind mondják — több mint ötven rohamot sikeresen visszavertek. Ezért aztán a török elénk tudott vonulni, mi azonban nyílt terepen megfutamítottuk őket, jóllehet császáruk maga is ott volt a seregükben. Am amikor a török megújította támadását ellenünk, a mieink — mivel túlságos sóvárgással vetették magukat a zsákmányolásra — teljesen megfeledkeztek a rend megtartásáról, ami csaknem a fejünkbe került. Bár a török részről nagyobb volt az elesettek száma, mégis kénytelenek voltunk csa- pot-papot otthagyva futásban keresni a menedéket. Ezt követően egészen új esztendőig szüneteltek a háborús események.” Ultzheimer szemtanú vallomása teljesen egybeesik Kjá- tib Cselebi, Sir Edward Brown és Diego Gálán előadásával. A nagy futás után a német zsoldosok ismét Magyaróváron gyűltek össze. „Itt megkaptuk obsitunkat, visszatértem hazámba, és ismét a heidenheimi kerület Gerstetten nevezetű községében éltem napjaimat. Majd Ulm városában dolgoztam egykori mesterem mellett, mint annak segédje, de nem maradtam ott sokáig. Mert mihelyt elvonult a tél, 1596 húshagyókeddjén ismét megszólalt a verbunkosdob. Az örök ellenség, a török ellen toboroztak hadnépet. Én ismét a sváb földön toborzott ezred — melynek parancsnoka ezúttal is Johann Friedrich von Mersburg volt — állományába vétettem föl magamat. Güntzburg mellett, nagyböjt idején estünk át a mustrán, és onnan ereszkedtünk le vízi úton, a Dunán, előző századosom, Joachim Berchtold parancsnoksága alatt Magyarországra, és még jókor érkeztünk meg előbb Magyaróvárra, majd Mosonba. Egészen július haváig táboroztunk itt, amikor is a vezénylő tábornokká kinevezett Miksa főherceg megérkezett Magyaróvárra. Ekkor az egész sereggel Pápa irányában vonultunk el; ezt a várost hamarosan ostrom alá vettük, és rohammal elfoglaltuk. Ennek során századosom és Russ- wurm úr súlyosan, de nem életveszélyesen megsebesült. A vár fokát a vallonok mászták meg — amíg a törökök a mieinkkel szabad és biztos elvonulásukról tárgyaltak —, és borzalmas garázdálkodást vittek benne véghez, de a törököket hagyták elvonulni. Ezután Győr felé meneteltünk, állítólag abból a célból, hogy egy katonai felvonulást meghiúsítsunk, mások azonban úgy vélték, hogy a várat — mivel csekély élelemkészlettel rendelkezik — könnyűszerrel el fogjuk foglalni. Minthogy azonban jelentékeny ellenállással találkoztunk — a mantovai herceg kis híján török fogságba esett, és csak azért menekült meg, mert Kollonics úr sikeresen kimentette szorongatott helyzetéből -—, sem az egyik, sem a másik hír nem bizonyult igaznak, mi pedig Komárom felé, majd onnan Esztergomba meneteltünk. És mivel a török hadicsele sikerült, innen is továbbvonultunk Vác felé. Odaérkezve, a város fölött tábort ütöttünk, és néhányszor csetepatéba keveredtünk az ellenséggel. Minthogy azonban a töröknek hiába kínáltuk fel az ütközetet, csak nem akart csatába bocsátkozni, hanem inkább az elvonulásra határozta el magát, mi is elhagytuk a harcok színterét, és Pozsonyba, onnan pedig Magyar-Hainburg- ba vonultunk, ahol a hadnépet elbocsátották.” (...) Amikor belefáradt az örökös vándorlásba, hazatért, és Tübingában telepedett le. Utolsó lényeges értesülésünk 1611. május 23-áról származik: ekkor iktatja a göttingai egyetem a sebészorvosok sorába. Hazai útleíróink sorában jelentősége elenyészően csekély, inkább kuriózum jellegű. De mivel az orvostörténet által megbecsült tevékenységéhez az alapismereteket a hazai hadjáratokban szerezte, megérdemli, hogy egy futó emlékezés keretében felidézzük emlékét. Bobály Máté hévízgyörki jobbágy kéreime llobály Máté hévízgyörki jobbágy 1714. szeptember 11-én kérelemmel fordult urához, mert a község elöljárói azokat a földeket, melyeket „nagy munkával kegyelmed részére palagbul fel szakajtottam (parlagból felszántottam)”, erővel elvették tőle. A panasz a korban egyáltalán nem volt ritka és szokatlan. Bobály Máté kérvénye végén két latin szó állt: manu aliena — más kezével. Azt jelöli ez a kitétel, hogy Bobály nem saját kezével írta a kérvényt — feltehetően nem tudott írni —, hanem valaki helyette elkészítette a beadványt. Kik voltak az írástudók, akik a jobbágyok különböző kérelmeit hivatalos formában elkészítették? A papok, tanítók mellett elég nagyszámú réteget képeztek azok a jobbágyi rendű deákok, akik néhány osztályt elvégeztek valamely város iskolájában, és ismereteiket falujukban kamatoztatták. Nem váltak önálló foglalkozású írnokká, továbbra is megmaradtak a jobbágyi sorban, egész vagy töredéktelken gazdálkodtak. De tudományukat sokan igénybe vették. A falu lakói érthetően hozzájuk fordultak elsősorban, ha beadvánnyal fordultak valamely hatósághoz. De a vármegye is felhasználta őket kisebb-nagyobb ügyekben. Ha egy faluban határjárást végeztek a megye kiküldöttei, minden esetben igénybe vették az írni-olvasni tudó és helyi ismeretekkel is rendelkező jobbágydeákokat Feltehetően valamilyen ellenszolgáltatást is kaptak munkájukért az erkölcsi elismerésen és a tekintélyen túl. Pogány György
