Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-07 / 183. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. AUGUSZTUS 7.. SZOMBAT 7 Nagyvárosi éposz Érckövi hazafelé baktatott a munkahelyéről. Az utca zaja, amely amúgyis idegtépő néha, még külön is irritálta feszült idegrendszerét. Hosszú ideje gondterhelt volt és nyugtalan. Aggódott. Hogy mi volt lelki egyensúlytalanságának és látszólagos boldogtalanságának az oka? Hát ez; ez járt szegény Érckövi fejében: ...Nehéz volt a mai nap... a főnök sokat molesztált... az árak az égbe szöknek... kevés a pénz... no, meg a környezetszennyezés... a szmog lassan eltakarja a Napot. A világvárosi füst és korom a sejtjeibe ivódott (szomorú a sejtés, de igaz, a piszok áthatol akár a röntgensugár). Földhözragadt, korlátolt valója miatt nem gondolhatta, hogy a magafajta kisember is mi mindent adhat a világnak. Miközben így bandukolt, gondolataiba feledkezve... nos, ne kerteljünk, úgy érezte, hogy valami éles, hideg, fémes szerszám hatol testébe. — Talán Marduk — villant szinte megvilágosodásként agyába a felismerés. Eltalálta. Menthetetlenül kettévágatott, alantosabbik feléből lett a Föld, a nemesebbikből az Ég, és a felaprozódás folytatódott. Kiömlő véréből lettek a folyók, fogaiból a kövek, hajából az erdők, könnyeiből az eső és harmat, agysejtjeiből az emberek, atomjaiból világegyetemek. És dobogó szívéből Budapest. Batári Gábor Rákosi Viktor Kelemen Kelemen Kámánnal egy istenünk, egy hazánk és egy frakkunk volt. Istent tiszteltük, a hazát szerettük, a frakkot pedig fölváltva viseltük. Együtt szenvedtük át a jogászélet édes nyomorúságait. Párbajokban, bálrendezésben, utcai tüntetéseken sosem hagytuk el egymást. Egyforma következetességgel tartottuk magunkat távol a professzorok előadásaitól, s végül, a puskák segítségével, mind a ketten levizsgáztunk, anélkül, hogy a hazának joga lett volna bármi téren tőlünk valami nagyot várnia. Három esztendeig laktunk együtt, mindig hónapos szobában. Hol én aludtam az ágyban, hol ő. Mert olyan szobára sose telt, melyben egyszerre két ágy lett volna. Akkor utaink kezdtek elválni. Ő ügyvéd lett, én meg más pályára léptem. Ritkábban láttuk egymást. Eleinte volt még miről beszélnünk, később már akadozva diskuráltunk, mert mindegyikünk más-más körben élt, és az ő társasága sosem találkozott az én társaságommal. Egyszer aztán azon vettük észre magunkat, hogy az időjárásról kezdtünk csevegni. Megdöbbentem és el- szomorodtam. Hát annyira elidegenedtünk egymástól! Nincs már semmi intim dolog köztünk, melyről meleg baráti hangon öt percig elnevetgéljünk. Elhatároztam. hogy ezentúl kerülni fogom a vele való találkozást. * Egyszer Pécelre utaztam, s a vonaton összekerültem Kelemennel. Egy darabig nézett rám, mintha azon gondolkoznék, hogy a megszólítás hangjába milyen fokú barátságosságot fektessen. Végre tűrhető melegséggel így szólt: — Te vagy, Béla? — Én. — Hogy vagy? — Csak megvagyok valahogy. Hát te? — Én, barátom? Hja én... nagyon jól érzem magamat. — Igazán! No, ennek ör- vendek. Egészség dolgában? — Az is. De meg vagyon dolgában is. — Talán megütötted a főnyereményt? — Majdnem. Elvettem egy dúsgazdag asszonyt. — Ah! És hogyan ösmer- kedtél meg vele? — Én vezettem a válópö- rét. — Pikáns. És mennyi hozományt kaptál? — Apósom halála után lesz egy háromemeletes házam, és kétszázezer forint készpénzem. Most is el vagyok látva annyival, hogy nyáron Tátrafüredre, szeptemberben Nordemeybe, októberben pedig Párizsba mehetünk. Hidd el, öreg, nincs szebb dolog a vagyonnál, s még hozzá az az édes tudat... — Hogy az embernek nem kellett érte dolgozni semmit. — Úgy van. Mert ha az ember sok munkával vagyont gyűjt is, megöregszik, kifárad, fásult lesz, mire a vagyon élvezésére kerül a sor. De ha az ember így belecsöppenik: isteni élvezet. — De te mint szegény ember is meg voltál elégedve. — Az az én szerencsés természetem. Azért, hidd el, most jobban meg vagyok elégedve. — És a szerelem? — Szerelem? Hisz ez szerelmi házasság, a legnagyobb mértékben. Nőm és én bálványozzuk egymást. Persze ti, akik azt hiszitek, hogy csak az a szerelmi házasság, ha két szegény ördög összekél. Miért zárná ki a gazdagság a szerelmet? Miért nem szerethetnék én egy nőt, aki dúsgazdag? Ha nem szeretném, akkor nem vettem volna el. És én mondom neked, hogy a szerelmi házasság sokkal tar- tósabb, ha vagyon is van hozzá. Sokkal tovább megmaradnak az illúziók... Azért csak azt tanácsolom neked, szerelemből nősülj, de gazdagon. Szervusz. Pécelen voltunk, leszálltam. Rákosi Viktor nevével kevésbé, az írói álnévvel, a Sipulusszal viszont annál gyakrabban találkozhatunk, ha fölütjük a kiegyezés korának valamelyik sajtótermékét. Már első újságcikkeit is álnéven írta. Fiatalos hév vel támadta a 67-es „megegyezést”. Amikor bátyja, Rákosi Jenő ezt megtudta: öccsét eltiltotta a hírlapírástól — ám Viktor tovább magasztalta 1848 eszméit. Később Sipulusz néven lett korának egyik legnépszerűbb humoristája. Ő alapította és szerkesztette a „Kakas Márton” című élclapot, melyben többek között Heltai Jenő, Faragó Jenő, (iárdonvi Géza sziporkái, paródiái is megjelentek. Tárcáiban, humoreszkjeiben — így a most közéltekben is — az erősödő nagyvárosi polgárság és értelmiség életvitelének fonákságait, az idegen divatok majmolását gúnyolta ki adomázó eredetiséggel — minek tulajdoníthatóan írásainak aktualitása átsugárzik napjainkig. T udod fiam...! A legnagyobb megtisztelés volt azok számára, akiket így szólított beszélgetés közben, a zenetudomány egyik hűséges apostola, Adóm Jenő professzor úr. Ez utóbbi megszólítást nem fogadta el, csak a hivatalosan keresőktől, velük pedig „nekik szólón” beszélt. Nem hivataloskodott, de az igazságokat akár bántón is fogalmazta, különösen amikor azzal az álbeszéddel kísértget- ték, hogy bizony nekünk a szocialista kóruskultúrát a szovjetektől kell átvennünk. „Tudod fiam, kevés olyan nép él Európában, amelyik ilyen dúsgazdag a zene, az éneklés hagyományaiban, mint mi magunk. Nincs olyan, csak parányit is jellegzetes táj, ahol ne virult volna az éneklés. Dalokat termett az erdő, a mező, a föld, a falu és a mi kicsiny köreinkből szárnyalt az égnek. Falusi dalárdák, kórusok, templomainkban és ünnepélyeinken egyetlen kántor karlendítésre zengték akár négy szólamban is gyönyörűbbnél szebb énekeinket, dalainkat, nótáinkat. Igen-igen, csak ne szégyelljük, hogy nótáink is tartalmasak, formásak, szépek, s még a magyar cigány muzsika híre, hatása is bejárta a világot. Kicsi gyermekkor óta tanultunk énekelni. Édesanyáinktól”! — Tehál igaz Kodály Zoltán tanár úr tanítása, hogy a zenei nevelés az anyaméhben kezdődik. „Jó lenne, ha minden család, minden óvoda, iskola, az egyetemekig, ebben a szellemben élne, gondolkodna és megnyilatkozna, ahogy régen is; dalárdákkal, kórusokkal, akár köznapi összejöveteleken. Mert félek, hogy a rádió, de még inkább a televízió, megöli lassan, de állandóan ható mérgeivel a közösségi találkozásokat, a játékot-éneket, s ezzel karakterünket, tartásunkat. Inkább szolgálni kellene még az apró családi összejöveteleket is, de az a szereptévesztés, ami rádióból, tévéből árad, bűn, sőt vétek, mert nem velük, de olykor ellenükre és helyettük akar vígadni-búsulni, felszabadultan örvendezni és ez a legveszélyesebb ártalom. Én a Magyar Rádióba azért járok, hogy élesztgessem, bátorítsam, valósággal dédelgessem az éneklő nemzetet. Látásaim riasztóak. Terjed a világon, a Földön az ember természetes hangját megszégyenítő üvöltés, a betegesen felfokozott durva ritmus, amely valamikor a szertartások kísérője volt a primitív népeknél, de esztendőnként csak néhányszor! Most mindig és ártalmasán ismétlődik, minden órában, percben az országok ezernyi adóállomásán át és nem akarják észbevenni sorvasztó hatását. Jaj az embernek, emberiségnek! Eltorzul az igény, kivesz a szépség, elmúlik a költészet. Zene és líra tejtestvérek. Együtt születtek, nőttek az emberrel. És legnagyobb költőink ugyan kitől tanultak — dalt, éheket, fantáziát, fordulatot, rímeket —, mindezeket a néptől. Vörösmarty, Arany János, csak őket említem első példának, de nem azért mert Balassi, Csokonai és minden költőóriásunk nem a népre esküdött volna, ha a szép-szó keresés és megtalálás örömében, a vers megszületésében nem a népi kifejezések gazdag tárházából válogatták volna a gyöngyszemeket. A vers ugyanis igazgyöngy. És ha a versekkel megszólal a daliama is, az teljes gyöngyfűzér. Nem lehet erről csak úgy, köznapi szavakkal szólni.” — Hol leselkedik a veszedelem? „Hol és miben? — egészítsem teljessé a kérdésedet. Mindenütt a világban, ahol nem volt saját hagyomány, amit meg kellene őrizzenek. Ezért ők új divatot találtak ki, s mert övék a világűr, ők tudják hang- ban-erőben beszórni a levegőt. ezért árasztják partok nélkül „műveiket”. A kicsiny népek szégyenkeznek — mert azt is sugallják a nagyok — ezért megpróbálják utánozni őket. Itthon pedig új törvény teremtődött; felejtsd el a bölcsőd, zárd be magad után a kaput, törölj ki minden emlékezetet, amely odaköt, ahová gyökerezel, amelyből sarjadtál, akikhez tartozol és tanulj meg emberré válni, amikor csak egyképpen lehetsz ember, az igaz szó értelmében: ha az vagy, aki vagy! Most egy teljes népre parancsolják; te nem is az vagy, akinek születtél... de maradjunk a zenénél. Tudod fiam, ha valaki túl szeretné harsogni a másikat, ordít. Most — még a természetes Isten adta hangfekvést is megváltoztatja, s üvölt, de hogy jobban érvényesüljön: felerősíti. Azt hiszi, arra való a technika. A zeneszerszámok — húros-ütös-pengetős — nem elég ha szólnak, de süketítsenek. Arra való a technika. Aztán egyszercsak arra ébredünk: belefáradtunk, elfásultunk, megsüketültünk, s emberi tekintetünk helyébe odatelepszik a bambaság. Mindent el fog felejteni az emberiség, ha elpusztítja hallását, muzsikáját, költészetét. Már csak majd a rettenetes bombák zajára riad, amikor végérvényesen késő lesz. A megsüketített, hangjavesztett néppel a civilizáció gőgös hatalmasai úgy bánnak el, ahogy akarnak. Mondtam neked, nagyon keserű igazságokat hallgatsz végig, s nem is születhet belőle műsor, mert Madách Imrével erősítem szavaimat: az igazság rettentő, halálos, ha a nép közé megy a mai világban... Természetesen nem a nép miatt. a civilizáció gőgös urai és szolgálói miatt. Ahol csak a civilizáció dühöng és uralkodik, halálos veszedelembe jut a műveltség. Egyik csak földi, másik lelki, ha úgy tetszik égi, amit most paranccsal-tiltással- üldözéssel büntetnek.” — Miben reménykedhet mégis, aki a jövendőért munkálkodik? „Nézd fiam! Az én nemzedékem közvetlen Ady Endrét követő nemzedék. Zenében világóriások jártak itt velünk. Bartók Béla, Kodály Zoltán. Ám gyakran megfeledkezünk azokról. akik a gyűjtőmunkában csaknem egyértékű munkások voltak, Vikár Béla, Kiss Géza, Kiss Lajos, Bálint Sándor, a zenétől kicsit távolabb Györffy István, a kortársak között Var- gyas Lajos, vagy a ritkán emlegetett Lükö Gábor, akiről külön kellene beszélni. Egy teljes nemzedék művekkel, alkotásokkal gazdag. És még csak nem is szabad beszélni róluk. Bartók Béla reklám és cimke, Kodály Zoltán csaknem ellenség, de a nemzetközi elismerés miatt csupán belső utasítás szerint támadható — amolyan rég bevált módszerrel: titokban kellene lejáratni. És mind a többieket elhallgatni és elhallgattatni, a semmirevalóknak pedig teljes hatalmat adni.” — Ez így szomorú reménység. „Várakozzál fiam, nem hiszek a megsemmisülésben. Helyette a szívós, kitartó aprómunkában és elsősorban a nevelésben. . Ismét hangoztatom: Ady Endrét követő nemzedék a mienk. Őt kérem, verssorait, tanúnak: »Kapja meg végre szegény Magyarország, a szabadító magyar tanítót!« jizért vagyok én ma is kifejezetten tanító úr, vagy bácsi, kinek mi esik jobban ejtésére — szavára, mert tanítók nélkül, látó és látást hintő-sugárzó tanítók nélkül, vesztésre kerülhetünk. Van-e, lesz-e elegendő hívő tanító? Ma a templomi kórusokat is csak pusztítják. Az egykori Gyöngyös-bokréta mozgalomra ítéletet mondtak. A Kodály Zoltán tanítási módszerét csúfolják, alázzák. Zenei borzalmakat sugároz a Magyar Rádió. Főiskolai tanáraink egy részét hallgatásra kényszerítették. Csak a tanítók tehetnének, mert őket nem hallgatják minden óráikon a „vörös bizottságok." Tudom, ehhez tartás és merészség szükséges. Találkoztam magam is más községben meghúzódó egykori kántor-tanító társakkal, akiknek kórusait parancsra elhallgattatták. Ma körmölnek, könyvelnek. szövetkezeti irodákban, de egy-egy „járási vacsorára” kiparancsolják őket, hogy vezessék a süketek ordibálását: Sződd a selymet, elvtárs! Meg az egyéb retteneteket. Az ország hallással megáldottjai hiába várják, hogy „föllendüljön a karmesteri pálca”, a tehetség gesztusait sötét erők lefogják. Mozdulatlan értelem, börtönbe zárt akarat bénítja érzelmeinket. Szabadulás egyetlen módon, a magyar tanítók szívós, meggyőződő, hétköznapi munkája során történhet; ha tanítványokat gyűjtenek maguk köré, s úgy indítják őket az életbe: soha ne felejtsétek el — magyarok vagytok! Szenczi Molnár Albert, Petőfi Sándor őriznek meg titeket magyaroknak. Rájuk hallgassatok!" L ehetett-e ennél szebb útravalót adni a követőknek? Kételkedem. Ádám Jenő tanár úr, aki egész nemzetét tanította minden korosztály színvonalán szent néptanítói hitvallással énekelni, ma egy szigetszentmiklósi múzeumból, már szavak nélkül sugározza a világba: úgy érdemes emberként élni, hogy vagy tanítók, vagy tanítványok vagyunk. Az egyetlen Mester. így hagyta ránk. Ha egykori beszélgetésünket csak nagy kihagyásokkal lehetett abban az időben közreadni, most itt nyílt jó alkalom. hogy leírhassam.a kihagyottakat, egykori tanítványai és hallgatói örömére. Fábián Gyula VIRRASZTÓK
