Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-30 / 201. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 30., HÉTFŐ 13 Uborkaszezon? Egyre több szó esik az ellenzéki berkekben arról, hogy megkezdődött a választási előkampány, mely szerintük ismét az indulatok és csúsztatások kampánya lesz. Félnek — mondják ismételten —, nem a józan érvek és közös érdekek dominálnak, hanem a szélsőséges hangok és jelszavak. Mélyen egyet is érthetnék ezekkel a félelmekkel, ha nem látnám, hogy a kampányelőkészítés javában folyik, és az elleniék mindent megtesz a siker érdekében. Ezt tulajdonképpen nem kifogásolhatom, hisz ez természetes lenne, ha a sikert nem minden áron és minden eszközzel hajszolnák. Augusztus 10-e, kedd van, és már végighallgattam a rádió híreit, majd megnéztem a Nap Tv műsorát, és megállapítottam, hogy biztosan nem magyar, és főleg nem ellenzéki „tömegkommunikátor” volt az, aki feltalálta az augusztusi uborka- szezonról szóló elméletet. Nálunk bizony nehezen lehet uborkásan unalmasnak minősíteni az elektronikus sajtó teljesítményét. Először is a számvevőszéki vizsgálatra hivatkozva hozták a „Fieadline”-t — a főhírt: Az államadósság új csúcsokat dönget, minden magyar, benne a csecsemők is 300 ezer adóssággal „bír”. — A hír igaz, mégis volna néhány megjegyzésem. Először az, hogy ezt a hírt minden fél órában, sőt azon felül is igyekeztek a zsigerek- be bevésni, sugallván a reménytelenséget, hisz kit nem tántorítana meg a hír, hogy egy teljes évi fizetésével felérő tartozása van, még a csecsszopónak is. Ez bizony igaz, ám a belső állam- adósságot ügyesen belecsúsztatják a már ismert 22 milliárdos külföldivel, mely bizony alig kevesebb, mint az előbbi. Mintegy 200 ezer forint, szintén „per koponya”, ahogy azt pestiesen mondják. Tehát 500 ezer forint. Egy család esetében alig kétmillió forint. Most aztán tényleg érthetetlen, hogy a kormány még mindig nem mondott le! Mutassuk meg neki emberek, hogy mit tegyen — értődik oda! Arról aztán egy szó sem esik, hogy a 200 ezer még az elvtársak bennünket bizony még jó ideig nyomorító öröksége. Miként arról sem, hogy az államadósságnak azért mégiscsak van fedezete, és nem Kis János segédmunkás a fizetési kezes, hanem a magyar vállalatok és vállalkozók. Ők, akik — elfelejtették (!?) befizetni az adóikat, a tb-járulékot. így aztán előáll az a fránya költségvetési deficit, amit bizony Kis Jánosoknak kell kiizzadni a felemelt áfákkal. A hárommilliárd dollárt kitevő hiány viszont kamatmantes, sőt vissza nem fizetendő állami segélyként a vállalkozók zsebében maradt. (Bízzunk benne, hogy fejlesztésre fogja felhasználni, és ami akkor elfolyt a réven, meg fog jönni a vámon, egy kicsit később.) A következő hír hasonló „szívderítő” hatást váltott ki. Egy Fidesz-kormány nem biztos, hogy megrendezi a világkiállítást, vágják képünkbe. Érik az SZDSZ—Fidesz közös vetése. A hír jelentéktelen, mégis a főhírek között taglalják, sok ismétléssel. Vegye már tudomásul az állampolgár, hogy a sok százezres terhet már most csökkenteni ígéri a liberális vezetés. Idetartozik az a természetszerűleg jogos felháborodás, hogy a kormány megszegte a szavát, és nem fizeti az 1994-re ígért fizetésemelést. Igaz, ma még az sem biztos, hogy lesz-e békés fizetés- emelgetés, mert ahogy a szerb helyzet kinéz, több esélye van a fegyveremelgetés- nek és a háborús ínségre való felkészülésnek. A félmilliós magyarság eltisztoga- tása és enklávésodása ugyanis már nem rémálom. Aztán nem maradhatott ki a már rituális „cigánysztori” sem. Egy meglehetősen zavaros és egyoldalú történetet mesélt el egy, a rendőrök által inzultált és emberi méltóságában WC-padlóig alázott cigány polgártársnő. Természetesen tucatnyi kamera és fényképezőgép, valamint seregnyi újságíró kereszttűzéHISTÓRIA Daniel Speer magyarországi útirajza az 1600-as évekből YTT ^rre a mosástól ^\.J.A»is felmentettek ugyan, de asszonyom viszont elvette az én két jó ingemet, az egyedülieket, mert a többi, ami még maradt, teljesen hasznavehetetlen volt. így aztán ing nélkül viseltem a magyar ruhát, amíg csak egy zsákot nem loptam, amit a testemre csavartam. Néhány éven keresztül ez volt az ingem. Másfél év múltán meghalt mesterem, előbb azonban halálos ágyán elengedte hátralévő tanulóidőmet. De ebbe a céhbeliek nein akartak beleegyezni. Hiszen ha már tudok valamit, majd csak megéltem volna; de azt nem engedhették meg, hogy megrövidített inasidővel, és még tudatlanul felszabaduljak. A hadidobot ugyan este-reggel megverni, s a trombitán magyar módra kicsit nyekeregni már tudtam volna, de többet nemigen. Másrészt nem volt kedvem még tovább inaskod- ni. Hát csak úgy lődörögtem egy darabig a városban, ahol különben kedveltek. Ez a Szeben is szabad királyi város. Felső-Magyarorszá- gon fekszik. Német és tót templom van benne, habár félórányira tőle már minden színtiszta magyar. Kis város ugyan, de szép székháza van, ennek pincéjében van a város egyedüli bormérése. Aki egy messzelyt rendel, megfizeti a cserépedényt is, és ha úgy tetszik, minden messzely után összetörheti a poharát. Az asz- szonyok és lányok jó sört is főznek. A város két szép hegy között a völgyben fekszik. Szép folyóvize van, amelyik két malmot hajt, neve Tárca. A hegyek és a külvárosok tele vannak csinos kertekkel, és ezekben rengeteg szilva terem. Majdnem minden kertben van aszalóházacska. Úgy aszalják a szilvát, majdnem mint a malátát szokták, sok egymás fölé rakott rostélyon. Ha tele van, a kemencét agyaggal betapasztják, hogy a meleg bent rekedjen. Huszonnégy óra múlva, vagy valamivel előbb kibontják a tapasztást, és kiszedik az aszalékot. Megesik, hogy elfeledkeznek róla, avagy a kelleténél erősebb tüzet raknak. Ilyenkor van ám nevetés a szomszédok között. Bő gyümölcs- termés, elegendő fa és jó levegő, egyik sem hiányzik. Ősszel, ha megérett a gyümölcs, némelykor furcsa dolognak voltam itt szemtanúja. Ha naplementekor megvertem a jeldobot, a város melletti kertekből medvék futottak ki, fel az Akasztóhegyre. Az én időmben egy alkalommal öt rablót vontak elevenen karóba. Az idétt a fő zsivány, Jankó felesége is itt lakott. Habár kicsi a város, sok és kellemes látványt nyújt, és bővelkedik élelemben. Egyszer az iskola rektorát, aki gyakorta prédikált, egyetemeken is járt, és épp azon volt, hogy pappá szentelteti magát, arra kényszerítették, hogy a városi tanácsosságot elfogadja. Két év múlva pedig megtették városbírónak. Magyarországon különben közönséges, hogy a rektorokat, segédrektorokat, kántorokat és tanítókat, ha az iskolát egy ideig hűséggel szolgálták, felveszik a tanácsba. Mivel nem volt kedvem még hosszabb időt Szebenben tölteni, Bártfa felé vettem az utamat. Ebben a következő megfontolás vezetett. Mikor feltett szándékomnak megfelelően Szebent elhagytam és Bártfára érkeztem, az volt a tervem, hogy az ottani muzsikushoz állok be, akinek művészetéről sok dicséretet hallottam. Úgy akartam vele megállapodni, hogy tanulóidőmnek még hátralévő részét nála töltöm ki, ha fél évig a legszükségesebb ruhával ellát, és nem bánik velem kölyök módjára. Ezeket a feltételeket ugyan szerencsésen elfogadta. De más volt a baj. A jó ember túlságosan szabadszájú volt, különösen, ha leitta magát, egyre az elöljáróságot szidta, amiért gyakorta pénzbüntetést róttak rá, sőt a tornyot is megülte. De minél többször büntették, annál hevesebben szitkozódott, míg aztán egyszer alaposan megjárta. Egy alkalommal nem vette észre, hogy tűz ütött ki, s akkor mindenki rátámadt: mindennek ő az oka, mert ha idején megadja a vészjelt, a tüzet könnyen el lehetett volna oltani. Ugyanakkor ismét csúf panaszokat emeltek ellene, amiért a fel- sőbbséget káromolta, pisz- kolta, és tudj’ isten mi mindennel vádolta. Befogták tehát és lecsukták. A városban az a szóbeszéd járta, hogy ha találnak helyére másik trombitást (amint hogy mindenfelé kerestek is), akkor a régit elítélik és lefejeztetik. Erről a szándékról másutt lakó céhbeliek is tudomást szereztek, de mindenki részben félt, részben restellke- dett egy kivégzett ember utódjává lenni, mert azt gondolták, ezek után semmi tekintélye sem lesz a város előtt. Utóbb is én, mint félig tanuló félig már legény jutottam eszükbe. Akarva, nem akarva át kellett vennem a szolgálatot, különben engem is bedugnak a dutyiba. De én nem hagytam magam, s kénytelenek voltak elbocsátani. Mikor a hatóság látta, hogy semmi módon nem tud muzsikust szerezni, a különböző helyekről pedig jöttek a közbenjáró levelek a fogoly érdekében, s ő maga is családostul szívrehatóan könyörgött kegyelemért, végül pardont kapott, azzal a feltétellel, hogy engem bocsásson el, miután a város uraival szemben dacosan viselkedtem. Tartson jó, hűséges és szorgalmas embereket, vigyázzon jobban a szájára és lássa el tisztességesen a szolgálatát. Ezek után a jó Simplicissimusnak, amiért ura életét segített megmenteni, saját és gazdája akarata ellenére tovább kellett vándorolnia. Bártfa Felső-Magyaror- szág egyik szabad királyi városa. Nem nagy, de jól meg van erősítve. Kerek- formán épült egy dombon. A környékén sok a rabló; azért is az odautazás veszedelmekkel jár. Lengyelországból és a rusznyák falukból sok baromfit hoznak ide, s potom olcsón árulják. Egy liba hat, egy tyúk három krajcár. Sok fonalat is szállítanak ide; majd minden asszony tart egy takácslegényt, még ha az ura más mesterséget folytatna is. A külvárosok terjedelmesek; három folyó vagy patak megy át rajtuk: a Ta- poly, Lajka és Berezna. Naben. Nyilatkozott a „romaparlament” illetékese is, csak éppen semmi tárgyi bizonyíték nem került elő. A szervezők szemmel látható elégedettséggel vágják zsebre a sikert, melyet a rendőrszóvivő dadogása tett teljessé. Mit mondjak, csak kapkodom a fejemet, majd behúzott nyakkal lapítva távozok. Mit akarhat a kormány, az őt támogató népi-nemzeti micsodákkal, Csurkákkal és Torgyánokkal együtt. Hát nem veszik észre, hogy semmi, de semmi esélyük sincs 1994-re. Igaz is, ha a „mai terméshez” hozzászámolom, az Agrárpárt és a zöldbárós barátaik jövő heti tüntetését, és mögé húzom a választási prognózist, be kell látnom, hogy csak és kizárólag a liberális nagy-, vagy kiskoalíció lehet a nyerő. Ezt már most a hét elején is mindenki láthatta. A mucsai magyar pedig reszkessen. Egyetlen szerencsénk lehet, hogy ezek, és az ilyen „fenyegetések” és csúsztatások már jól ismertek, akár a negyedévenként bedobott jóslatok is. Úgy vélem, a sugallatok és remények ugyanúgy fognak beteljesülni, mint eddig állandóan, immár majd négy év óta. Práczki István Monorierdó' Aszfaltos út Örömmel számolok be arról, hogy Dunakeszi—Dunakeszi alsó között kitűnő utat csináltak. Új aszfaltréteget tettek a régire. Jó volna, ha Dunakeszi alsónál a gyalogosok számára is aszfaltos utat készítenének a biztonságos közlekedés érdekében. Az alagi részen a Huba utcában elkészült a bitumenes út, s épül a Széchenyi utcában is. Lassan befejezik a Kossuth út bal oldali járdájának bitumenezését. Vácrátóton, a botanikus kertben jártam vendégeimmel. Meglepett, hogy sem magyar, sem idegen nyelvű tájékoztató lap, füzet nem kapható. Pótolni kellene ezt a hiányosságot. Solymosi László Dunakeszi-gyón dicsérik a község igazgatását. a nyomdát és az iskolát. A városban lutheránus püspök székel. Úgy mesélték nekem, hogy a várost egy főrabló, aki többnyire ezen a vidéken tanyázott, alapította, minekutána kegyelmet kapott. A városnak a „Barthfällt" nevet is merő csúfságból ez adta, és pedig a következő módon. Amikor a közfal és ami hozzá tartozik, elkészült, körüljárt a város tanácsával a falon, azzal a szándékkal, hogy ha eközben valami nevezetes dolog történnék, arról kereszteljék el a várost. Különösen a főrabló törte a fejét és nézelődött, hogy az általa alapított városnak nevet adhasson. Miközben kutató szemét körben jártatta, megpillantott egy nagyszakállú embert, amint a fal tövében fekve aludt. Úgy látta, ez megfelel céljának. Észrevette, hogy az ember egy őrtomyocska alatt fekszik; bement tehát oda, felemelt egy deszkát, elsütötte a nadrág) abeli mozsarát, s úgy irányzott belőle egy golyóbist, hogy az épp az alvó szakállába esett. Az ember felébredt; letisztítván a szakállát, meglátta a maga fölött a falon álló embereket. s éktelen káromkodásra fakadt. Nyilvánvalóvá lett a pajkosság; a jómadár nevetett, hogy ötlete így sikerült, és olyan nevezetes bohóságot vitt végbe, amely tréfa révén a város Barthfällt elnevezéshez jutott... (Vége) Az udvar menekül 1526. augusztus 30-án a délutáni órákban lovas vágtatott a budai vár felé. Szerémi György, a sok pontatlanságot átörökítő, de eleven életképeket rajzoló kortárs írta — aki szemtanúja volt a drámai jelenetnek —: „csaknem féló'riilten ” dörömbölt a kapun, míg végre beengedték. A kétségbeesett lovas futár volt, a mohácsi tragédia hírét hozta Budára. A királyné éppen Thurzó Elek kincstartóval beszélgetett. „lAttuk nagyságos Thurzó Eleket — írta Szerémi —, paripán sietve elrohant a királynétól a várból lehajtott fővel, s nem szólt senkinek semmit. Amint láttuk, mondtam: Testvérek, ez rossz jel, mert Thurzó úr mindig víg volt, most pedig rosszkedvű.” Buda lakói lassan nyugovóra tértek, csak a királyi palotában volt nagy a sürgés-forgás. A királyné menekült, udvarhölgyei csomagoltak, és a vár alatt már várta a hölgyeket Thurzó Elek 300 legénye málhás lovakkal. Sokan nem értették, miért menekült olyan vaktában az udvar, hiszen még egy ideig mindenki bizakodott, hogy II. Lajos életben van. és különben is Szapolyai János serege nem vett részt a harcban. Mária királyné —- úgy hírlett — a magyarok elől menekült, akik nem szerették őt, a Habsburg-érdekek képviselőjét látta benne a nemzet. Ez az ellenszenv okozta, hogy Buda magyar lakossága — a tragédia súlyát fel sem fogva — „nem titkolt kárörömmel és ellenszenvvel, a közeledő' török sereg hírétől egyelőre meg se rettenve figyelte a »német lutherá- na« távozását”— ahogyan Nemeskürthy István megfogalmazta. Pogány György
