Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-30 / 201. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP SZÁRSZÓ 1993. AUGUSZTUS 30., HÉTFŐ Fiatalok Szárszóról Összefogást várnak — Hol vannak innen a fiatalok? — tért vissza újra és újra az egykori szárszósok és követőik jogos kérdése. Hiszen ’43-ban a jövőépítésre elkötelezett ifjúság gyűlt itt egybe. A legidősebb elő­adó sem érte el a negyedik x-et, és a két-háromszáz főnyi hallgató­ság tizen- és huszonévesekből toborzódott. Idén az ezer ember közül ha ötven volt fiatal. De hírvivőnek ott voltak. A jurtában ültek és jegyzeteltek, vagy a mikrofonok hallótávolságán belül csoportosultak, és megjegyzéseikkel kísér­ték az elhangzottakat. Ahogy telt az idő, egyre bátrabban vegyül­tek el a felnőttekkel. Párokul szegődve, beszélgetésbe merülve sé­táltak, vagy csoportokba verődve körülöttük lesték az idősebbek szavait és mondták el saját véleményüket. Magam is e vélemé­nyekre kíváncsian faggattam hét fiatalt: hogyan kerültek ide, mit vártak a találkozótól és mit tapasztaltak az elmúlt öt nap során. A fedett helyről kiszorulva, pokrócba bugyolálva hallgatta az előadást három fiatal a külső pádon. A huszonöt éves titkárnő ba­ráti társaságban hallott először a ’43-as találkozóról, ahol beszél­gettek — elsősorban a hasonlóan gondolkodók összefogásának a lehetőségeiről. A friss diplomás építészmérnök lány apai ösztön­zésre olvasta és szerette meg Németh László és a népiek — fő­ként Móricz — munkáit. A huszonöt éves magyartanár előadó­ként szereplő édesapjával érkezett, de „hivatalból” ismeri a népie­ket. Németh László a kedvenc írója — függetlenül családi ösztön­zéstől és szárszói gondolattól — vallja. A szerény, kevés szavú titkárnő a konferenciától a hasonlóan gondolkodók véleményeinek egyeztetését várta, hogy „optimista jövőképpel" távozhasson. Az építész lány olyan akcióprogram ki­dolgozását remélte, amely mellé minden tenni akaró állampolgár felsorakozhat — mivel nyolc hónappal a választások előtt va­gyunk. Az előző nap felolvasott, választási szövetséget sürgető pe­tícióhoz hasonlót ők is össze tudnának állítani — mondta. — Mert az alapigazságokkal a fiatalok is tisztában vannak. A konfe­renciára elsősorban tanulni jött, de elégedett leginkább a környe­zetvédelemmel foglalkozó programmal volt. Nagy személyiségek átfogó témákról adtak elő — inkább ilyeneket várt volna a sok részterületet boncolgató felszólalás helyett. — Nem látok stratégaelméket, úgy is mondhatnám: Németh Lászlókat — értett egyet véleményével a fiatal magyartanár. Aki szintén az itt jelen lévő erők összefogását várta Szárszótól — mint a szerveződő ellentáborral szemben a választásokon való si­ker egyedüli esélyét. Az öt nap azonban nem töltötte el remény­nyel: — Az itt jelen lévő, ismert és kevésbé ismert emberek képte­lenek félretenni személyes, abszolút magánemberi torzsalkodásai­kat, sérelmeiket, nem képesek irigységükön felülemelkedni — mondta. Az egykori barátok teljesen szét vannak „szeletelve”. — Ha lesz is egység, faramuci egység lesz, mert a jelenlévők egyik oldala hiányozni fog! Rövid, kijelentő mondatokból álló charta el­fogadását váija a konferenciától, amelyet mindenki — mind az ezer résztvevő — alá tud írni. Ilyen chartát, ha belefeküdne, ő is össze tudna állítani, csak éppen nem óhajt ezzel foglalkozni — mondta. Nem akarom, hogy politikáról szóljon az életem a mai helyzetben, amikor egyetlen tiszta párt vagy csoportosulás sincs. Ez a baj az egész korosztályommal, de egyébként drukkolok — adott hangot a politikából való sajnálatos kiábrándultságának. Jegyzetelő barátnője mellől szólítom el a most érettségizett fia­talembert — aki tudatos életprogram miatt kíván távol maradni az aktív politizálástól. Közgazdásznak megy, mert gazdasági ha­talmat szeretne — mondja. Ami előtt maghajlanak a politikai erők. Ilyen hatalommal nem bírnak a nemzetben gondolkodók. A konferencián részt vevők egy hányada ilyen tényező saját szakte­rületén, míg mások szakmájukat félretéve politikai szervezőmun­kával foglalkoznak, és olyan program kidolgozásán fáradoznak, ami a szakemberek munkáját orientálhatná — véli. A két erő rendszeres együttmunkálkodásától vátja a közösen gondolkodók által vállalható stratégia kidolgozását. A konferencián éppen arra kíváncsi, hogy a kifulladni látszó erők tudnak-e valamit produkál­ni: tudnak-e közös platformot alakítani, amely mentén továbbvi- hetők a dolgok. A legnagyobb nyereség számára, hogy embere­ket ismert meg, neveket és címeket kapott a rendszeres kapcsolat- tartásra. A három, jövőre érettségiző középiskolás egyike elöljáróban kéri: sem nevét, sem iskoláját ne említsem, mert fél a számonké­réstől. Egyikük történelmi érdeklődésű, és a Püski házaspár rend­szeres könyvvásárlójaként hívták meg a találkozóra. Társa nővéré­vel jár a népi gondolat iránt érdeklődőket tömörítő Teleki Társa­ságba, a műszaki egyetemre. A harmadik fiatal barátja révén hal­lott Szárszóról és érkezett a konferenciára. Mindhármunknak a hazafias elkötelezettség, a nemzet érdekét szolgáló gondolkodás tetszik a szárszói szellemiségben, és azért jöttek, hogy erről többet halljanak. Ilyen értelemben számukra si­keres volt a konferencia. A tanárnak készülő fiatal együttműkö­dést és összefogást vár a résztvevőktől, nyolc hónappal a választá­sok előtt. Technikusnak tanuló társa ennek a lehetőségét abban lát­ja, hogy az egyes csoportok programjaikban hagyjanak fel az el­választó jobb- és baloldal hangsúlyozásával, hiszen annak idején a meghatározó szárszósok mindegyike elhatárolta magát ezektől a csoportoktól, és egy harmadik utat követett. Gimnazista társuk örült, hogy végre megszületett a választási szövetségre való fel­szólítás a siker érdekében. Mindhárman hálásan fogadták, hogy a felnőttek keresték velük az ismeretséget. És szeretnének is élni a felajánlott kapcsolattartás lehetőségével. D. Veszelszky Sára Sinka Zoltán Aki sosem lett társutas — Ön, akinek édesapja Sinka István az 1943-as Szár­szón köztiszteletnek örvendő költőként vett részt, hogyan értékeli az ötvenedik jubileu­mát is ünneplő találkozót? — kérdezem Sinka Zoltánt. — Azt hittem, jobban, alapo­sabban áttekintjük, hogy mi is volt az a nagy Szárszó, amit fél évszázada már, hogy elte­metett az önkény előlünk. Azt az eszmeiséget pedig amit ’43 adott ennek a nemzetnek, job­ban kellene ismernie, hogy iga­zán birtokolhassuk, hiszen arra kell most építkeznünk. Nem biztos, ogy az itt egybegyűltek hozzájuthattak az irodalmá­hoz, aminek egyébként a pusz­ta elolvasása — szerintem — nem is elegendő. Természete­sen tudom, hogy az 1943-as Szárszó gondolatrendszerét, s mindazt, amit e telkekből fel­színre hozott — a nemzeti ösz- szetartozás erős tudatát —, ma másképpen kell alkalmazni, hi­szen más helyzetben van az or­szág; bár a lényegét tekintve nagyon is hasonló a jelen. Amit Németh László megfo- galmozott — s amire itt olyan sokan utalnak, és akit a legtöb­ben idéznek — ma is érvé­nyes. Én is hadd idézzem őt, hiszen nálam a kötet: „...Előre látható volt, hogy kivülről neveznek ki ránk „megváltó”-at, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protek­ció érvényesül: az lesz a „pog- lavnik”, akit a külföldön élő ta­nácsadók. s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tarta­nak...” Vagy: „...A kívülről bujtogatók, a maguk gyarma­tát készítők mindig erősebbek voltak.” .. .Azt a Németh Lász­lód — harmadik utat jobban kellett volna ismernünk, ele­meznünk, hogy a jelenleg jár­hatót biztosabban megtaláljuk.-— Reménykedem, hogy iga­zán eljött számunkra az a sza­badság, amiről apám álmodott, s szeretném hinni, hogy a ma­gyarság részesül abból a juss­ból, ami megilleti. Sajnos erről nem vagyok meggyőződve. Bebizonyosodott, hogy a ma­gyarság nagy része elutasította a nácizmust — nem vagyunk bűnös nemzet —, bebizonyoso­dott, hogy a kommunizmust sem nekünk találták ki, és én biztos vagyok abban, hogy az úgynevezett liberalizmus sem kell nekünk, hiába is akarják ránk erőszakolni. Különben is a liberalizmus és a kommuniz­mus egy tőről fakad. (Nem húzhatják a kétméteres ember­re a törpe gúnyáját!) Pedig je­lentős erők gátlástalan cinizmu­sukban ezzel kísérleteznek; és sajnálatos, hogy a magyarság körében találnak ehhez cinko­sokat is. Mint ahogyan apám mondja egyik versében: „...S ha a tóba nézek, hol a kékségen pihen Temetést látok csak alvó tükre­iben. így élek, Hej élet! S az ország terein Átnyöszörögnek nagy Koldusszekereim.” ...Apámmal azt szeretném el­mondani, hogy ma milyen tes­ti és szellemi nyomorúságban van ez a nép. Szárszónak az éb­resztés a dolga, mert szunnyad a liberalizmus eszméje alatt a parázs, a nemzeti öntudat para­zsa... Ne engedjük, hogy egy­re vastagabb hamu rakódjék rá. Azt várom Szárszótól, hogy ehhez adjon eszmei irányt, de úgy ám, hogy az mentes le­gyen minden pártos befolyás­tól! Fogja össze a különböző nézetű, politikai beállítottságú magyarságot, mert a széthúzás­ban utolérhetetlenül nagyok va­gyunk, s nem vesszük észre, hogy lassan már a létünk forog kockán. László Gyula profesz- szor úr mondta el, azon keve­sek egyike, akik ’43-ban is itt lehettek: Sinkával sétáltunk és beszélgettünk, mert sokallot- tuk a sok szöveget, s ő akkor öntudatosan azt mondta: „Ne­kem egy sorom többet ért, mint némelyeknek órákig tartó beszéde.” Egyedüli volt a népi írók közül, aki sosem lett társ­utas. Nem is tudta a rendszer neki ezt soha megbocsátani. A legnehezebb időkben is azt mondta: Én olyan mélyről jöt­tem és annyit szenvedtem, hogy nekem megalkudni nem lehet. Meg is lett a kö­vetkezménye. Az én sorsom­ról ne beszéljünk, mert aho­gyan megtudták, ki az apám, azonnal kirúgtak az egyetem­ről. A műveit pedig soha ki nem adták. „A pór megszólal az úriszék előtt” című verse például az 1943-as szárszói találkozó után most hangzott el először cenzúrázatlanul... Nekünk tehát itt nincs más al­ternatívánk, mint a nemzeti együvétartozás tudatának erő­sítése. (Ónody) A szó és a tett egy legyen Az Atilla, Isten kardja rock­opera augusztus 20-i ősbe­mutatója előtt a Margitszi­get bejáratánál egy nemze­ti-színű zászlóra lettem fi­gyelmes. A lobogót egy fia­talember vitte az új mű be­mutatójának tiszteletére. Ugyanezzel a zászlóval és gazdájával találkoztam a szárszói konferencián is. — Mi hozott el a szárszói ta­nácskozásra? — kérdeztem a húszas éveiben járó fiatalem­bert. — Itt ismét a nemzeti sors­kérdésekkel foglalkoznak végre, csakúgy, mint ötven évvel ezelőtt. Az akkori tá­bort a társadalmi változások és a háború „kereszttüze” kényszerítette ki és tette szük­ségessé. Úgy érzem, az ott megfogalmazott céljainkat — különböző politikai és tör­ténelmi okok miatt — mind­eddig nem sikerült elérnünk így nagyon érett már ez az új konferencia. Mivel egyetér­tek az összejövetel céljaival, eljöttem, ha csak néhány nap­ra is, hiszen sietve Lisszabon­ba, Horthy sírjához készülök a zászlómmal. — Mit vársz Szárszótól? — A konferenciának, remé­lem, az a feladata, hogy a nem­zeti politizálást alapkövetel­ménnyé tegye a mai politikai élet számára. Az olyan hatal­mat követelő politikai szervező­déseket, amelyek nem hajlan­dók a nemzeti ügyet kiindulási eszmének tekinteni, egyszerű­en lehetetlenné kell tenni. — A '94-es választásokra megerősödhetnek a nemzeti erők? — Én őszintén hiszek ben­ne. Tiszta, világos beszédre és tisztességes emberekre van szükség. Arra, hogy a szó és a tett egy legyen. B. B. L. Pest megyeiek Szárszón KOS FERENC (Szigetszentmiklós, iskolaigazgató): A nemzeti ügy, a nemzeti politizálás elkötelezettjei vannak itt — a közéleti paletta legváltozatosabb színeiből. Úgy érzem, ebben a változatosságban rejlik a mai Szárszó ér­dekessége, e sokszínűség határozza meg most, 1993 au­gusztusában és itt, Európa közepén azt a gyülekezetei, amely a magyar önépítés szent ügyén dolgozik. Örülök, hogy megyénkből nagyon sokan itt vagyunk — s nem csupán értelmiségi emberek, hiszen a megye, a kis „szi­get” ugyanúgy hozzátartozik a széles hazához, mint mondjuk a hazából kirekesztettek — a csíkszeredaiak, a bukovinai csángók, vagy az ausztráliai magyarok. Szár­szó ma azt a nagy hazát, nemzetben élő szellemi terrénu­mot testesíti meg, amely mibennünk létezik, határok nél­kül. Ma a gazdasági problémák vannak a terítéken, jog­gal, hiszen életbe vágó problémák ezek; de legalább eny- nyire fontos a demográfiai kérdéskör, a Fekete Gyula ál­tal itt is megszólaltatott „nemzethalál” ügye. Ha szűkebb hazánkban, megyénkben szétnézünk, a kérdés valósággal fölnagyobbodik súlyánál fogva: nálunk (is) csökken a ma­gyarság lélekszáma, fogy a magyarság. Ezt ellensúlyozan­dó alapos, jól felépített, senkit sem sértő belső határoza­tokat kellene hozni — és a legmagasabb szinten. Énne­kem megvan a magam elképzelése ezzel kapcsolatban, s itt, Szárszón, el is mondtam egyiknek, másiknak; és mert ezt elmondhattam, s e gondolatommal itt lehettem, úgy érzem, a szárszói szellemiséget érzékelem és érvényesí­tem a magam módján. És ez nem elhanyagolandó, hiszen Szárszónak „családi üggyé” kellene válnia, s akkor tán nem is kellene róla beszélni. Csak benne élni. Ha karrier lesz Magyarországon az anyaság, munkakönyvezett „fog­lalkozás,” akkor joggal mondhatjuk majd el, hogy férfi­munkát végeztünk. RACZ JÓZSEF (Tököl): Azok közé tartozom, akiknek a neve szerepelt az 1956-ért halálra ítéltek listáján. S hogy miért va­gyok most itt, Szárszón? Remélni szeretném — mert hiszek az élet igazságaiban -—, hogy az 56-os eszmék, amelyek a szárszói gondolathoz állnak a legközelebb: nem fognak hiányozni a mos­tani tanácskozás zárónyilatkozatából. Mert 1956 még mindig „félbemaradt” munka, eszméi még nem ivódtak bele teljes egé­szében politikai és közéleti gondolkozásunkba, a vérengzések okozóit, hóhérainkat még a mai napig sem vonták mind felelős­ségre. Minekünk — félreértés ne essék! — nem elsősorban kár­talanítás kell, mi, egykori 56-osok egy komplex törvényt ké­rünk: elszámoltatást, felelősségre vonást, majd kártalanítást... úgy értem, az áldozatokért, ne azok utódai fizessenek, a vétke­seknek kell bűnhődniük. Majd, ha a gellérthegyi villákat elve­szik, akkor majd lesz miből kártalanítani. Akkor, amikor Szőnyi Gyuszi barátom, aki életfogytiglanit kapott forradalmi tetteiért, a saját lakása pincéjében lakik, mert a „főbérlő” az egykori ÁVÓ- s, aki őt oda juttatta, akkor nem lehet igazi elszámoltatásról be­szélni. És így tovább. De csak egy példát még: egyik mai hozzá­szóló, egy miskolci 56-os, aki öccsét, sógorait veszítette el — persze bitófán —. a nemrég beadott perfelvételi iratait azzal az indoklással kapta vissza, hogy az ügye elavult. Képtelenség meg­érteni is. Döbbenetes. Saját magunk falaiba ütközünk. Heves vi­tába szálltam nemrég az egyik vezetőnkkel, s kifejtettem neki: kár volt a halálbüntetést eltörülni, legfönnebb annak alkalmazá­sát kellett volna megtiltani; ehelyett inkább kétéves szükségálla­potot láttunk volna jónak bevezettetni, s az új vezetőgárda (üze­mekben, intézményekben) néphez való hűségéről és erkölcsössé­géről kellett volna meggyőződni ez idő alatt. Nem herdálódna most el az ország. Én Szárszótól az ilyen értelemben vett erköl­csösséget várom. Jövőnk ilyen alapon való megálmodását vélem nyomon követni ezekben a napokban. (B. SZ. I.)

Next

/
Thumbnails
Contents