Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-27 / 199. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK . 1993. AUGUSZTUS 27., PÉNTEK 5 Vannak jó és rossz fejek Még egy kis igazítás, és máris készen vagyunk (Felvételünk illusztráció) Nyugodt, csöndes szombat délelőtt. A békés égen szorgoskodó nap derékba vágja a környező fák koronáit, s kis fényfoltokat metsz ki belőlük. A borbélyműhely előtt fehér köpenyes leányka vizesnyolcast rajzol a járdára. Mint borotvapengén a fény, úgy csillognak a törpe víztócsák. A műhely zsúfolásig telt. Olló csattog, nyírógép araszol a fejeken, szárító zümmög, penge élesedik csattogva a fekete szíjon. „A vak is láthatta, nem volt a pasasnak igaza..."; „Ha az tizenegyes volt, levágom a... fél bajuszomat...”; „Ne is mondja, hát ezt érdemelte az a drága jó ember?”; „Hát mire való az a telefon, ha nem arra, hogy bejelentse magát a vendég?”; „Ferikém, aztán vigyázz anyura, a frizurád mindenesetre jól áll...”; „Ezt meg miért mondtad? „Most megy az anyakönyvvezető elé a fiú... ”. — A főnököt keresem — mondom a hozzám legközelebb álló mesternek. — Aztán miért, csak nincs valami hézag? Bemutatnak. — Rágyújthatok? — Sőt kérni szerettem volna rá. A főnök éppen fejet mos. Nem a sajátját, nem is a munkatársakét, egy vendég fején dagasztja a sűrű habot. — A legrosszabbkor jött kedves ...ram — mondja, s közben a habzó fejet dörzsöli. — Nyitás után, reggel óriási a forgalom, úgy kilencig, aztán van egy kis lazsuka, mondjuk tizenegyig, és most, tekintsen csak körül ez az ábra, tele vagyunk munkával. Jöjjön vissza egy kicsit később, ha alábbhagy az iram. akkor aztán állok rendelkezésére, ha akarja, még egy be- dörzsölést is csinálok. A furfangos borbélylegény Debreczeni Barnabás mesterrel a kora délutáni zárás után találkozom. — Figaró mester személyesen. Miben lehetek a szolgálatára? — mókázik az idős úr. — Ismeri ugye Rossinit? A nagyáriát. Mi? Na, ide hallgasson, mint mond ott a szaktárs. „Nappal vagy éjjel kézügyben lenni, / Mindent megtenni kész vagyok én. / Az egész világon nincs olyan hasznos, / Mint egy furfangos borbélylegény! ” — Na, mit szól hozzá, ilyen fiúk vagyunk mi. Nem azért mondom, hogy hencegjek, de egy borbélynak műveltnek kell lennie és intelligensnek. Mert, kérem szépen, mindenféle kedves vendég jár hozzánk, aztán ha az ember bunkó, úgy áll mellette, mint egy kuka, ha meg nincs gyors felfogóképessége, elfelejti, hogy mit parancsol a vendég, és abból mindig baj van. Mert ugye, mit szólna hozzá egy dús fürtű Samuka, ha én egy Sasson- modell helyett felstuccolom. Kész tragédia! Nem mondom, a pályafutásom során volt rá eset, hogy fogadásból levágtuk a vendég kondor bajszát, de én ilyen ízetlen tréfával soha nem foglalkoztam. Mert ez egy komoly szakma. Igaz, azt mondják ránk a rosszmájúak, hogy koszvájók vagyunk. Hát az attól függ. Tudja, mire gondolok? Mindenesetre aki ilyet beszél, annak csak a szája jár, de nem mond semmit. Mit tud az ilyen a borbélyokról... Mióta az eszemet tudom, a habzótál és a fenőszíj körül forgolódtam. Apám borbély volt, s még néhányon a családból. Az öregemnek Pesten, a Gyöngyhalász utcában volt a fodrászszalonja, srég- vizávé az Operával. Valami színház is volt ott a közelben. Itt vettem én '39-ben először pamacsot a kezembe. Az azóta eltelt sok esztendő alatt any- nyi habot kevertem, hogy egy nagyobbacska erdőt le lehetne vele borotválni. Nos, ott fegyelem volt. Ott nem fordulhatott elő, hogy a segéd a székben felejtette a vendégeket. Ha te az Icára vagy féltékeny... Visszaemlékszem egy kínos esetre. Szombat este bejön a szalonba egy fiatalember, s odasúgja P. J.-nek, a segédünknek, hogy „Ica fent van a kávéházban ” — a segéd letette a szerszámot és elment. Ez volt szombaton. Hétfőn az öregem leszámolta neki a fizetését, és csak ennyit mondott: „Sajnálom, Józsikám, meg kell válnunk. Nem. ne szólj egy szót se — intette le Józsit —, semmiféle tésztát nem veszek be. Ha te az Icára vagy féltékeny, és nem a konkurenciára..." Ez így ment akkor. A mostani fiatalok? Egy hideg, egy meleg! Sok közöttük az ügyes, de némelyik annyira fafejű, annyira hidegen hagyja a szakma, hogy még a sütővas is kihűl a kezében. Csak akkor tüzesedik be, ha Ica a műhely előtt sétál, de akkor meg miért?... Meg aztán... megmondom kereken: sokat kéne javítani még a műveltségük fokán. Én nem azt mondom, hogy az én esetemben fennáll egy irodalmi műveltség, de ugye, az ember el kell tudjon beszélgetni a vendéggel. Hogy miről? Kivel miről. A borbélynál mindent elmondanak az emberek. Sokan kibeszélik a házukat is, hogy az asszony így meg úgy. Hiszi, nem hiszi, van egy olyan vendégem, aki csak azért ül be a székbe „egy kis igazítás" ürügyén, hogy jól kipanaszkodja magát. De mi diszkrétek vagyunk, ha tudunk, adunk neki egy jó tanácsot, aztán mikor kiment az ajtón, már el is felejtettük az illetőt. Száva! '39 óta dörzsölöm a habot, s van egy borotvám, amely a fél Európát bejárta. '43-ban eljött hozzánk egy Pikár nevű férfi és azt mondta keresztapámnak: „Adj nekem egy jó segédet, magammal viszem. ” Husztra mentünk, egy évig dolgoztam ott, aztán '44 októberében a visz- szavonuló németek magukkal vittek. Borotváltam én már szekéren, nyírtam hajat gyaloglás közben. Koppenhágában voltam három hónapig. Párizsban fél évig állomásoztunk, ott aztán elmentem és bekopogtam egy fodrászszalonba. A nagy műhelyben egyetlen széken dolgozott csak a mester. Az mondtam neki: — Je suis barbier. — Erre ő: Pouvez ous les cheveux? Mire én — Je vou dit déjá, je suis barbier —, és ott dolgoztam néhány hónapig. Nagy szükség volt munkaerőre, a segédek mind katonák voltak. Majd Sylt szigetén a Westerland- ben állomásoztunk, s én mindenütt nyírtam, borotváltam. Düsseldorf mellett aztán angol fogságba kerültem, de az ollóm ott is csattogott. Itthon pedig beálltam a fodrászszövetkezetbe. .. Középen kettéválasztva Persze a több évtized alatt sokat változott a férfifrizura divatja. Mit sokat?! Rengeteget! Minden évben más a divat. A baj csak az, hogy nem mindenkinek lehet minden frizurát megcsinálni, mert ugye vannak jó és rossz fejek. Én nem vagyok szégyenlős, meg is mondom némely vendégnek: „a maga fejét se vinném magammal a fodrászversenyre”. Most ismét divat a fiatalok körében a '40-es évek középen elválasztott frizurája. Erről jut eszembe, beállít a múltkor a műhelybe az egyik kolléga, a füléig fut a szája, s azt mondja: — Na, Bami- kám, nagyon okos, tudót te, melyik a legszebb anyósfrizura? — Ráfázott az ürge, mert történetesen épp tudtam a viccet: középen kettéválasztva — baltával. Jó, mi? De most már megyek, vár anyu a főzelékkel meg a krumpli is ott gubbaszt még a földben, abban a kis konyhakertben is kéne tenni-ven- ni. Este a dalkörbe megyek. A papunk szervezi. Gondolja el, kilenc nő, egyedül én vagyok férfi. Jó mi? Akkor legyen szerencsénk egy nyírásra, borotválásra, egy jó be- dörzsölésre. És ne felejtse: „az egész világon nincs olyan hasznos, mint egy furfangos borbélylegény!"... legény? Hol van az már?! Na, minden jót! Paizs Tibor Örökös csatát vívnak a csapadékhiánnyal és a környezeti ártalmakkal a gödöllői Városüzemeltetési és Szolgáltató Intézmény dolgozói. Tavasszal a Szabadság téri zsúfolt parkolóba a kiszáradtak helyére új fácskákat ültettek, s augusztusban sem feledkeztek el a locsolásukról. A város főterének mégis a veszteségei a nagyobbak. A közelben nyírfák száradtak ki, s elsárgultak a levelei több vadgesztenyefának is. Balázs Gusztáv felvétele Csúnya családi história Nyugalmat remélt, földönfutó lett A családi viszály, perlekedés nem való a nyilvánosságra, mégis olykor nem könnyű azt megmondani, meddig magánügy a magánügy. Mert amikor például a meny kisemmizi jószágából és elzavarja tanyájából az apóst, az rájuk és legfeljebb a bíróságra tartozik. Csak hát, amikor ez a rossz sorsú ember éveket kénytelen albérletben arra várni, hogy a törvény visszahelyezze tulajdonába, ott bizony állampolgári érdekek szenvednek csorbát. Persze lehetséges, hogy a polgári peres eljárások lassúságához évtizedek alatt hozzá lehet szokni. Ám erre még gondolni is ijesztő, hogy az igazságszolgáltatás egyének lehetetlen helyzetbe sodródásakor sem válik a problémára érzékenyebbé. Ha B. I.-nek, az idős csemői férfinek, nincs másik gyermeke, mint az az egy, aki feleségével útilaput kötött a talpára, lehet, hogy a szeretetház ajtaján kopogtathatott volna bebocsátásért. Szerencsére nem kényszerült oda, másik gyereke természetesen befogadta. A csúnya családi história, amit lapunknak is elmesélt, voltaképpen nem egyedülálló, de példája az emberi önzésnek, kapzsiságnak. Azt is mondhatnánk, tanulságos és óvatosságra intő, noha B. I. már nem sokra megy az ilyesféle tanulságokkal, hiszen 83 éves korban már inkább csak remél az ember. Nyugalomra, gondoskodásra vár. A kis tanyát 4 ezer négyzetméter földdel, fúrott kút- tal 7 éve vette. Rá 2 évre fiával, illetve annak házastársával megkötötték az eltartási szerződést. — A bajok akkor-kezdődtek — emlékezik B. I. Előbb csak pénzt kéregetett a menyem és a fiam. Több részletben, majdnem 400 ezer forintot csikartak ki tőlem, de az 5 év alatt egyetlen fillért sem kaptam visz- sza. Közös háztartásban éltünk igaz, de amikor láttam, hogy csak a pénzem kell nekik, javasoltam osz- szuk meg a kasszát. Akkor a menyem nekem támadt, s lehordott mindennek: „Nincs neked itt semmid, nem adtál te semmit, de ha adtál, azt is letagadjuk...” — Pedig 10 éve, amikor az asszony hozzánk költözött, a fiammal három műszakba jártak dolgozni. Én gondoztam a jószágukat, igaz, ezért mosott rám, de nem hozott ő oda egyebet mint a kézitáskáját. Dolgoztam nekik, de semmibe vették. Három éve 9 ezer forintot magamhoz vettem, és vásároltam egy hízót. Ezt a költekezést menyem nagyon zokon vette, s kijelentette: „Vidd a disznót és vágd le, ahol vetted! Ide többé nem teszed be a lábad!" A falnak lökött... B. I. itt elhallgatott néhány pillanatra, s egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. — Fogtam a biciklit és eljöttem. Azóta nem voltam odahaza. Mindent elvettek, a pénzemet, a földemet. Az utóbbit tudtom nélkül íratták 3 nappal a vétel után a nevükre, a szomszéd volt a tanújuk. A temetésemre 73 ezer forintot tartottam a bankban, azt is kivették jogtalanul. Legalább ezt adnák vissza. De követelem a lakást, a lakbért, a haszonbérletet, mindent amitől az elmúlt 5 év alatt megfosztottak. A fiam csak tűrte, mert a felesége örökösen rászólt: „Te csak hallgass, majd én mindent elintézek. ” — Mindezt azért meséltem el, mert égbekiáltó igazságtalanság, ami velem történt. Kilencezer a nyugdíjam, de alig marad belőle, évente 85 ezret fizetek az ellátásomért. Még tudnék kicsit dolgozni, jószágot nevelni, de ahol tehetném, azt elvették tőlem. A per pedig húzódik a végtelenségig. Első fokon fellebbeztek, s most kezdődik az újabb tortúra. Vajon meddig tart még? Úgy érzem lassan belefáradok... M. J.
