Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-26 / 198. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 26., CSÜTÖRTÖK 13 A talányos Szonda Ipsos Sokáig éltem abban a szent meggyőződésben, hogy „Ikúm” — I. Q., azaz intelli­gencia kvóciensem — meg­haladja az országos átlagot. Több csalhatatlan jel utalt erre, így teljesen érthető a félelmem, amikor a Szonda Ipszos közvélemény-kutatá­sait tanulmányozom. A gya­korlati tapasztalataimmal ösz- szevetve minduntalan arra a következtetésre kényszerü­lök, hogy kettőnk közül va­laki nem ismeri a valóságot, hogy nincs mese: én va­gyok hülye. Egy intézet ugyanis hivatalból csak okos és tényszerű elemzése­ket közöl. Bevallom nem szívesen deklarálom maga­mat debilnek, így vitatko­zom is a „másik énemmel” mondván, hátha van hiba az Ipsoséknál is. Az az igaz­ság, hogy nem sikerült meg­győzni magamat, amihez többek között a lakossági megtakarításokról megjelen­tett felmérés eredményei is hozzájárultak. Tekintettel ar­ra, hogy az ismételten visz- szatérő gyanúm sarkall, úgy döntöttem, hogy Önök elé tárom értelmezéseimet és megpróbálom objektiven megítélni a kutatásukat. A Népszabadság ez évi július 2-ai számának piacgazdasá­gi mellékletében a „Lakos­sági megtakarításokról” kö­zölt adatokat és grafikont a Sonda Ipsos. Ebből kide­rült, hogy „januárban min­den ötödik kérdezettnek, (19 százalék) sikerült félre­tenni „valamit”. Később ez fokozatosan csökkent, és minden hetedik-nyolcadik személy tudott csak félreten­ni. A megspórolt összegek viszont éppen januárban vol­tak a legalacsonyabbak, átla­gosan 7000 forint, s a későb­biekben valamivel magasab­bak (7500 és 8500 forint kö­zött). Az utolsó két hónap — folytatom az idézetet — érdekes eltéréseket mutat aszerint, hogy a kérdezettek a fővárosban vagy vidéken élnek. Áprilisban, mint ahogy az év első hónapjai­ban is a budapestiek között voltak többen olyanok, akik tudtak félretenni valamilyen összeget, mint a vidékiek között, májusban azonban éppen ellenkezőleg.” Ezt a szöveges részt il­lusztrálja a piktografika, mely kimutatja, hogy ápri­lisban a budapesti 19 száza­lék, átlagban 10 400 forin­tot, a vidéki 10 százalék, át­lagban 6100 forintot tudott megtakarítani. Szintén ez év májusban viszont már csak 11 százalék fővárosi tudott 10 100 forintot meg­takarítani. A vidékiekből most már 15 százalék 7500 forintot tudott félretenni. Eddig a tények, és ez­után jön az én dilemmám. Először is nem tudom, hogy most sírnunk kell-e, vagy tapsolni? Hacsak azt nézem, hogy áprilisban Pes­ten 19, vidéken pedig csak 10 százalék tudott takaré­koskodni, akkor akár szo­morú is lehetnék. Borúm pedig csak fokozódik, ami­kor megtudom, hogy má­jusban már 11 százalékra zuhant vissza a fővárosi spórolok száma, a havi ösz- szeg pedig 10 400 forintról 10 100 forintra csökkent. Kicsit megvigasztalt, hogy a vidéki 10 százalék 6100 forintja viszont 15 száza­lékra és 7500 forintra ug­rott. Végső fokon mégiscsak lehangoló, hogy a lakosság 80, illetve 90 százaléka egy huncut vasat sem tud félretenni. Orron fricskáz azonban a másik énem. Nemodabu- da — mondja. Az elmúlt 40 évben hiába tanítottak dialektikusán gondolkod­ni? Nem elég a számokat legelni, értelmezni kell a mögöttük álló életet. Az­tán hogyan? — kérdeztem vissza. Hát egyszerűen és pa­rasztosan. Számoljunk csak együtt. A Szonda Ip­sos 1000 felnőttet kérde­zett, közülük a 19 százalék takarított meg átlagban 10 ezer forintot. Az a 19 szá­zalék azonban nem a 10 millió magyarra vonatko­zik. Ugyanis a 2,5 millió gyerek nem takarít meg semmit, legfeljebb a zseb­pénzét. De ugyanígy nem takaríthat meg másik 2 mil­lió ember sem ennyit, ugyanis — mint az MSZOSZ élenjáró statiszti­káiból tudjuk, 2 millió nyugdíjas a létminimum alatt van. Ténykérdés, hogy a 2 millió nyugdíjas nyugdíja nem haladja meg a 10 ezer forintot, ergo nem lehet az ilyen össze­get megtakarítók között, mert akkor miből élne? Summásan tehát csak hat­millió nagykorúval kell HISTÓRIA Dániel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből ...Azt- is kimondot- . ták, hogy a három „úr” köznapi seprőáruló és ganajhordó ruhájában tarto­zik az ajándékot átnyújtani, hogy lássák, minő szegény, együgyü, alázatos és szük­séget szenvedő emberek ők. A tojásokat pedig a főúr saját kezébe adják, mint nevezetes ajándékot, a kérvénnyel együtt. Az első viszi a kosarat a vállán, és amikor az uraság szobájába lépnek így fog szólni: „Áld­jon Isten hatalmas Uram.” A másik lépjen nyomába mondván: „Feleségeddel együtt.” Hozzájuk csatla­kozzék a harmadik e szó­val: „És gyermekeiddel egyetemben.” Az időpontot farsang utolsó hetére tűzték ki. Többszöri elutasítás után végül húshagyó ked­den beeresztették őket az urasághoz, azt hívén, hogy farsangi maskarák. De mi történt? A tojásvivő megál­lapodás szerint elől megy, a másik utána. Egyszer csak a második az elsőnek a sarkára lép s megbotlik, úgy, hogy mielőtt még az üdvözlést: „Isten áldjon ha­talmas Uram!” kimondhat­ta volna, letaszítja válláról a kosarat. Ez hátratekint, s társára értvén, erre a mon­dásra fakad: „Hogy a mén­kű meg a jégeső csapjon beléd.” A második nem tá­gít a mondókájától. Meg­hajlik és azt mondja: „Fele­ségeddel együtt.” A harma­dik azonképpen, meghajol­va a nagy úr előtt: „És gyermekeiddel együtt.” Ott feküdt az ajándék, s kö­rülötte álltak a zliptak urak, mint akik jól végez­ték a dolgukat. Á főúr fel­olvastatta a folyamod­ványt, aztán a kiküldött urakat további rendelkezé­sig dutyiba rakatta, utóbb pedig a szép üdvözlésért veréssel fizettek nekik. A kérelmet végképpen eluta­sította, s őket a következő határozattal küldte haza: „Ha ti gonosz madarak az uratokat feleségével és leg­kedvesebb úrfiaival együtt így köszöntitek, nem léhet, és nem szabad a neveteken változtatni, maradjon meg abban a Z nektek és gyer­mekeiteknek örök időre.” Ajánlották, meséljem el ezt a szomszéd faluban is, meglátom, minő jó borrava­lót kapok érte. „Ezt uraim inkább nem cselekszem”, feleltem. Mire azt mond­ták: ők is ezt akarták taná­csolni. Erre aztán ittunk egyet. Nehezen tudtam nyelni zabkenyerüket, a benne lévő pelyva miatt, ezért is kis idő múlva még egy tré­fát eresztettem meg, mond­ván: „Nem féltek, hogy a lovak egyszer majd Isten­nél panaszt tesznek ellene­tek, amiért annyi zabot el­vontatok tőlük, s ami nekik lenne szánva, magatok etté­tek meg?” Megveregették a vállam, s kijelentették, való­ságos földijük és igazi zlip­tak, tökéletes jómadár va­gyok. Ezek után én is, ők is jót nevettünk. Most kezdődött csak az igazi bizalmas barátkozás. Muzsikusokat rendeltek, s odahozták a ganajhordó úrasszony legöregebb lá­nyát, járjam el vele a tán­cot. De micsoda szép, gyöngéd, tizenhét éves ne­mesi pofácska folt ez! Ud­varias viselkedésű, még a latin nyelvet is értő, úgy annyira, hogy elbámultam ezeken a falusi embereken, akik mégis csak nemesnek vallották magukat: minő ki­válóan és finoman előzéke­nyek, vallási dolgokban mennyire alaposak, az ide­genekkel szemben milyen nagylelkűek, különösen pe­dig a diákokkal. Nem is költöttem egész Liptóban létem alatt egy tízest sem. Simplicissimus addig ud­varolt a ganajhordó asz- szonyság kisasszony lányá­nak, hogy végül is meg­ígérte, Szent Mihály-napjá- ra visszajön s megtartják a lakodalmat. Hanem: ami nincs előttem, nincs az eszemben, mint a közmon­dás tartja. Soha sem jutot­tam én oda vissza. Mihelyt beértem Késmárkra, elbú­csúztam az iskolától, s meg sem álltam Lőcséig. Amint Lőcsére értem, bejelentettem magamat az akkori rektor úrnál. Az is­kolát sokan látogatták; er­délyiek, tótok, szegény szi­léziaiak, (akik értettek a múzsához, és ezért szíve­sen látták őket), de voltak odavaló fiúk is. A rektor úr, akinek a felesége is Szi­léziából származott, be­ajánlott a kántornál. Ez megkérdezte, melyik han­got--éneklem? Amikor azt feleltem, hogy a basszust, a goromba fráter rám szólt: „Semmirekellő, tudsz te bizonyosan altot is fújni.” Úgy is lett; e nap­tól fogva mindenkor társa­immal együtt altot kellett énekelnem, s jól bele is ta­nultam, de azért különös változás volt a basszusról áttérni az altra. Megfelelő magántanítást vállaltam egy deszkakészítőnél, de ez nem tartott sokáig. Ez után két nagy felnőtt leány­zó tanítását bízták rám, ám az egyik már negyedév múlva férjhez ment. Kis idő múltán az én rektor uram egy teológiai doktor­hoz ajánlott be a gyerekek mellé tanítónak. Ennél, mi­után városi lelkész volt, igen jól ment a dolgom. Csakhogy ez sem tartott hosszú ideig, mert a gyere­keit Boroszlóba küldte, s ő maga is elköltözött a város­ból. Bizony nagyon össze kellett húzni magamat, kénytelen voltam leckéi­met kölcsönkért könyvek­ből leírni, s egy-egy mosá­sért valamely szolgálóle­ánykának udvarolni. így is nagy alkalmazkodással alig tudtam fenntartani ma­gamat. Némi segítségemre volt, hogy quotidianus pul- sansnak álltam, vagyis a sekrestyés naponkénti he­számolni, ezeknél viszont — az Ipsos adataiból kikö­vetkeztetett vaslogika sze­rint — nem a 19 százalék tudott csak takarékoskod­ni. hanem a duplája! Ha vi­szont ez igaz, akkor való­ban heuréka! Hol itt a baj? A felnőtt lakosság majd­nem fele (májusban a har­mada) tudott 8-10 ezer fo­rintot megtakarítani. Erre már én is csettin- tek, mert egy ilyen teljesít­mény nem semmi. Az át­lagdolgozó, az átlagfizetés­ből, ami úgy 20 ezer körül van, a felét tudja félretenni ebben az összeomló „Bal­kán felé tartó” (idézet a független szakértőktől) or­szágban. Mellünket pedig még ki is húzhatjuk, mert nemrég olvastam, hogy az NSZK-ban (lehet, hogy a volt NDK-ban is?) a dolgo­zók, a fizetésük 16-18 szá­zalékát tudják megtakaríta­ni. Puff nektek Lengyel Lászlók és Petschnigg Zi­ták! A Szonda Ipsos objek­tív felmérése most helyre­tett benneteket. A nagy öröm után azon­ban mégiscsak illő elgon­dolkozni a valóságon. Erő­sen gondolkodom! Nem tu­dom, tudtak-e követni, vagy én lettem félrevezet­ve az Ipsos által? Sehogy sem értem ugyan­is, hogy először is, miért oly meredek a szétválás. A 80 százalék nem takarít meg semmit, a 20 százalék pedig rögtön egy félhavi fi­zetést? Vagy éppen a millio­mosok megtakarítása csú­szott be a statisztikába? Te jó Isten, már ennyien van­nak? Aztán, hogyan lehet az egyik hónapról akkorát ug­rani felfelé, mint vidéken és akkorát esni mint Pesten? Netán április elsején jártak a kérdezőbiztosok? Nem tudok helyes vá­laszt adni magamnak. Saj­nos az az átkozott debilitás! Talán a néhány millióból, aki teljesen értette a Szondá- ékat, majdcsak tud valaki .se­gíteni. Reménykedek. Ha­csak ki nem derül, hogy nem a havi megtakarításról volt szó, hanem az éviről? Na, de miből? A Szonda Ip­sos, tudjuk már egy bírói íté­letből is, pontos, objektív és jól informáló felmérést tálal a publikum elé. Kár, hogy az egyik énem még most is kételkedik benne. Práczki István Monoríerdő lyettese lettem a harango­zásban; ebből negyedéven­ként egy magyar forint jö­vedelmem volt, ami is egyenlő 33 polturával, avagy 51 krajcárral. A fentebb emlegetett go­romba atyafi, a kántor úr egyszer a nyilvánosság előtt követett el durva kihá­gást. Új bírót választottak éppen, és szokás szerint a szószóló (mesterségére nézve mészáros) a bíró székfoglaló beszédére vála­szolt. Volt pedig ennek a szószólónak egy különös szokása, minduntalan bele­keverte a beszédébe az igen szót. A kántor mellet­te állván, nem tudta szó nélkül megállni, s jó han­gosan rákezdte: Jgen, az ökör kövér. Igen, az ökör sovány...” végül pedig fel­kelt s hazament. Ámiért az­tán elég erős rendreutasí­tásban volt része. Lakott itt aztán egy hó­hér, aki már leszolgálta az idejét, kiváló tudású férfi, a diákoknak nagy jótevője. Sokszor elmesélte az idege­neknek, hogyan jutott eh­hez a mesterséghez. (Folytatjuk) A vármegye határozata Az 1861 áprilisára összehívott országgyűlésen a kép­viselők elutasították az Októberi Diplomái és a Feb­ruári Pátenst, a felfüggesztett törvények helyreállítá­sát, az abszolutista rendeletek visszavonását köve­telték. Ferenc József 1861. augusztus 22-én feloszlat­ta az országgyűlést. Az országban ismét megkezdő­dött az ellenállás. Mint a reformkorban, most is Pest vármegye állt a megyei ellenállás élére. A me­gye augusztus 26-án tartotta közgyűlését. Beöthy Lajos másodalispán előterjesztésére bizalmat szava­zott a feloszlatott országgyűlésnek, kimondva, hogy minden tevékenységével egyetértett és intézkedéseit helyeselte. Nyáry Pál indítványára a gyűlés kijelen­tette: mindaddig a helyükön maradnak, míg a „nyílt erőszak” ezt lehetetlenné nem teszi. Gondol­tak az adózó népre is. Határozatba foglalták, hogy újabb háziadét nem vetnek ki — úgy is túl van ter­helve az államival •, helyette leszállítják a tisztség­viselők javadalmazását és a költségeket önkéntes adakozásból fedezik. Beöthy alispán végül nagy ha­tású beszédben kijelentette: ha el is temették a nem­zetet, az halva nincs, mitikus hőshöz hasonlóan „va­lahányszor mozdul sírjában, annyiszor megreszkette- teti a világot”. A vezérmegye állásfoglalása a kor­mányszerveket ellenlépésre sarkallta. A kancellária augusztus 29-én a megyei bizottmányt feloszlatta. A döntésnek a vármegye azonban nem engedelmes­kedett, szeptember végére újabb ülést hívott egybe. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents