Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-03 / 179. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. AUGUSZTUS 3., KEDD Tovább folyik a lélekmérgezés Lesz-e igazságtétel Magyarországon? Az augusztus 1-jén életbe lépő cseh igazságtételi törvény — nem sokkal a magyar Alkotmánybíróság újabb két elutasító határozata után — sokakat rádöbbentett arra, hogy az igazságtétel annyit vitatott kérdése mégiscsak megoldható. Megoldható, de csak ott, ahol megvan hozzá az erős politikai akarat. Mert az igazság- tétel korántsem pusztán jogi kérdés. Sokszor nem is elsősorban az, hanem sokkal inkább kemény politikai, hatalmi kérdés. A cseh igazságtételi törvény ugyanakkor élesen rávilágított a hatalmi érdekek által erősen akadályoztatott hazai rendszerváltozás alapvető gyengeségére is. Arra nevezetesen. hogy a radikálisabb, valódi rendszerváltozás mögött nincs sem jelentős népi támogatottság, sem a hatalmi, politikai elitben meglévő erőteljes, elszánt politikai akarat. Ez a gyengeség különösen jól érzékelhető éppen az igazságtételi törvények és törekvések sorozatos kudarcában. Az Országgyűlésben ma még megvan a jelentős többség, amely elfogadja ezeket a törvényeket. Bár az ellenzék többsége, mint tudjuk, nem támogatja, sőt élesen támadja e törvényjavaslatokat. Sajnos még a két liberális párt is, jóllehet harsány választási kampányukban még szenvedélyesen követelték a radikális rendszerváltozást és ezen belül az igazságtétel programját... Az egykori ellenzéki pártok mai megosztottsága minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a parlamentben nagy többséggel elfogadott igazságtételi törvényeket — a köztársasági elnök aggályait megfogalmazó indítványokra — az Alkotmánybíróság sorra alkotmányellenesnek minősítetette. A népszuverenitást megtestesítő parlament hatalmának korlátozására beépített „fék”, az Alkotmánybíróság, úgy tűnik, beváltotta azokat a reményeket, amelyeket a szabad választások eredményeként többnyire ellenzékbe szorult létrehozói fűztek működéséhez. Jellemző e reményekre az a két éve, egyik ellenzéki lapunkban megjelent interjú- részlet, amelyet Zétényi Zsolt idézett fel nemrég egy vele készült beszélgetésben. Még a készülő Zétényi—Takács-féle törvény kapcsán, mikor az igazságtétel ismét napirendre került, az újságíró megkérdezte az ismert alkotmányjogászt: — Tessék mondani, lehetséges ilyen? (mármint az, hogy az elmúlt rendszer súlyos bűnöseit tényleg megbüntetik). — Ettől a parlamenttől minden kitelik — hangzott a válasz. — És akkor mi lesz? — kérdezte a riporter, bizonyos aggodalommal. Az alkotmányjogász erre csak azt mondta: — Akkor jön az Alkotmánybíróság. S „jött” is aztán. Előbb megsemmisítette a Zétényi—Takács-törvényt, majd Zétényi újabb igazságtételi törvényét, és az Országgyűlésnek az elévülés értelmezéséről szóló elvi állásfoglalását is alkotmányellenesnek találta. Az ellenzék többségének láthatóan tetszik ez a „kitünően" bevált „forgatókönyv". A tévénézők is láthatták és hallhatták nemrég az Ország- gűlés SZDSZ-es alelnökét, amint az Alkotmánybíróság legutóbbi két elutasító határozatának kihirdetése után nagy-nagy elégedettséggel nyugtázta az alkotmánybírák (számára és az ellenzék számára is — ki tudja miért?! — megnyugtató) döntését. — Végre minden lehetőség megszűnhetett arra — nyilatkozta Dörnbach Alajos sugárzó, mosolygó arccal a tévériporter kérdésére —, hogy bárkik, bármilyen jogcímen, bármilyen módon felelevenítsék ezeket a rég múlt ügyeket. Ez a megnyilatkozás — különösen a cseh és a német igazságtételi törvények fényében — bizony sok mindenről árulkodik. A cseh és a német parlament ugyanis néhány határozott törvényével — legalábbis törvényhozási szinten — lényegében megoldotta az igazságtétel általa fontosnak és magvalósíthatónak ítélt kérdéseit. A cseh és a német alkotmányjogászoknak persze egészen más a véleményük az elévülésről, a jogállamiság vagy jogellenesség megítéléséről, s azokról a „rég elmúlt ügyek”-ről: a kommunista rendszer által nem üldözött, sőt többnyire támogatott vagy intézményesen irányított súlyos büncselekmények- ről.(!) Ezekre szeretne most Dörnbach Alajos egyszers- mindenkorra fátylat borítani... De a német és a cseh törvényhozók egyáltalán nem gondolkodnak. A német szövetségi parlament például ez év januárjában olyan átfogó és méltányos igazságtételi törvényt fogadott el, amely jogi szakértők szerint megszólalásig hasonlít a mi Zétényi—Takácsféle törvényünkhöz. Ez utóbbit a magyar alkotmánybírák főként a bűntettek elévülésére hivatkozva minősítették alkotmányellenesnek. Németországban, amely igencsak fejlett jogállam, érdekes módon, semmiféle alkotmányossági kifogás nem merült fel a törvénnyel szemben, s így ez törvényerőre emelkedett. Pedig, mint szakértők állítják, a két ország jogrendszere között nincs olyan lényeges különbség, amely ezt a nagy elvi és politikai súlyú eltérést indokolná. Döntő különbség viszont, hogy a német alkotmányjogászok szerint a kommunista rendszer által szándékosan nem üldözött bűntettek esetében az elévülés nem vehető figyelembe. Ugyanerre a következtetésre jutottak a cseh alkotmány- jogászok is. Abból indultak ki, hogy a kommunista Csehszlovákia jogellenes rendszer volt. Ebből logikusan következik az új törvény elévülésre vonatkozó paragrafusa, amely kimondja: „A bűncselekmények elévülési idejébe nem számít be az 1948. febr. 25. és 1989. decembere közötti időszak...” A törvény indoklása szerint ugyanis csak akkor lehet elévülésről beszélni, ha az állam a szóban forgó időben jogállam volt. A jogtalanság időszaka nem számítható bele az elévülési időbe. Az elévülés „nyugvása”, amelynek elvére a német és a cseh igazságtételi törvények épülnek, az 1945. évi VII. törvény 9. §-a szerint a magyar jogrendszerben is létezik. Erre az érvényes jogszabályra hivatkozott Zétényi Zsolt mindkét törvényjavaslata is. Az Alkotmánybíróság mindazonáltal változatlanul kitart amellett, hogy a kommunista rendszer legsúlyosabb bűntettei is mára elévültek. Ám nagy kérdés, hogy vajon meddig tartható ez a sokak által nagyon is vitatott álláspont? Másképpen fogalmazva, úgy is kérdezhetnénk: Lesz-e igazságtétel Magyarországon is? S ha nem lesz, ki vállalja ezért a felelősséget? Vass László Muzikális alternatíva Az alternatíva azt jelenti, hogy van egy másik lehetőség is, tehát választhatok. A politikában azonban vagy csak „egy közül” választhatok, ez az egypártrendszer: a nemzetiszocializmus vagy a bolsevizmus. Vagy több közül nézhetem ki magamnak a nekem tetszőt (nem okvetlen a legjobbat). Tehát nem más van, hanem mások. A sok más közül nagy lendülettel kezdte meg választási harcát a Köztársaság Párt, élén és a plakátokon Palotás Jánossal. A csokomyakkendőjét eltakaró vállalkozó nemrég még az Alkotmánybírósághoz akart fordulni, mert törvényellenesnek tartotta, hogy a létminimum környékén lévő nyugdíjasok nagyobb emelést kapjanak, mint azok, akikhez annak öt-tízszeresét viszi a postás. Erről most nem esik szó, mert sokkal több a kisnyugdíjas, mint ahányan Palotás régi pártfogoltjai közé tartoznak. Ja kérem, kell a voks! A tömegek felé fordulás olvasható ki a Köztársaság Párt alvezérének, dr. Veér Andrásnak a cikkéből is, mely a Magyar Nemzetben jelent meg nemrégiben („Valóban nincs alternatíva?”). A pártalvezér azon háborog, hogy a német kereszténydemokrata párt választási támogatást ígért az MDF-nek. Mintha nem kapna más párt is segítséget, még pénzt is külföldről! A végén — hogy, hogy nem — Kohltól Clintonhoz keveredik a politikus főorvos. Bár az amerikai elnök nem ígért semmit senkinek, azért csak előrángatja, hiszen: „kiválóan szaxofonozik”. Talán azt gondolja dr. Veér, hogy ezért nyerte meg a választást. Mindenesetre ezt sugallja például azzal, hogy tudomásunkra hozza: Antall József nem muzikális. Szerinte csak fütyülni tud. De azért kijelenti, hogy „ez a nemzet nem volt és nem lesz hajlandó úgy táncolni, ahogy ő fütyül”. S hozzáteszi: „még vendégkarmester segítségével sem”. Ami ugye magyarul azt jelenti, hegy még Kohl segítségével sem fog úgy táncolni a nép... Hát ebbe egy kicsit belegabalyodott a főorvos úr. Lehet, hogy a kies Lipótme- zőn látta, amint betegei csak nem akarnak úgy táncolni, ahogy egyik botfülű társuk fütyült, hiába vezényelt neki egy Toscanini-lelkű társuk. E látomásból azonban megszületett a Veér-féle politikai zenekar: egy füttyös és egy dirigens. Ha nem szakemberről lenne szó, azt mondanám, bolondság. De így kénytelen vagyok komolyan venni, s javasolni a pártvezéreknek: sürgősen tanuljanak meg szaxofonozni. Bár a palotást nem éppen fúvószenekarra szokták járni, de ha egyszer Clintonnak bejött! S ekkor egy gyötrő kérdés mered elém: vajon muzikális-e ez a Palotás. Mert ha nem, akkor „valóban nincs alternatíva”. Török Bálint Unásig hangoztatott, de valóságos tény, hogy a rendszerváltozás csak a felületen zajlott le, és a 45 éves kommunista befolyás olyan mélyen vésődött be az emberek gondolkodásmódjába, hogy hatásától csak hosszú idő múlva lehet megszabadulni. A mai fiatalok, de még a középkorúak is, sőt talán az öregség küszöbén álló korosabbak is az elmúlt rendszer szülöttei még akkor is, ha nagyobbacska gyerekfejjel érték meg az úgynevezett felszabadulást, magyarul az ország elözön- lését, majd kommunizálását. Azt is tisztán látnunk kell, hogy a kommunista befolyás nem a fordulat évében vetette meg a lábát, hanem attól a perctől kezdve, hogy az MKP akarata érvényesült minden döntésben, bárkinek is volt a látszólagos hatalom a kezében. A hírhedt ÁVO már az első választás után megindította a maga terrorgépezetét, amihez nagy buzgalommal csatlakozott a katonapolitikai osztály, amely nemsokára öntelten politikai főcsoport- főnökségnek kiáltotta ki magát. A jobb ügyhöz méltó alapossággal szervezték meg a besúgóhálózatot, és a népnek boldog jövőt ígérve, mindenkitől elvettek mindent, már akinek volt, s valóban sokan kerültek — ahogy annak idején mondták — a nép fiaiból alsó-, közép- vagy felsővezetői pozícióba is. Mindezzel párhuzamosan elkezdődött az ideológiai agymosás, és a marxizmus néhány kevésbé vitatható tételét reflektor- fénybe állítva, látszólag komoly befolyásra tettek szert a nép körében. Bár az idő előrehaladtával kétségek merültek fel az eszme legelhivatottabb, de tisztán látni is képes híveiben, hogy mindaz, amit csinálnak, valóban olyan nagy- szerű-e, mint eleinte hitték, s rádöbbentek, hogy az a kegyetlenség, amellyel Sztálin és a hűséges magyar altere- gója, Rákosi ellenfeleivel, de gyakorta saját elvtársaival is elbánt, talán nem is teszi olyan vonzóvá az épülő szocializmust. 1956. október 23-át, a leg- újabbkori magyar történelmünk annyit vitatott és máig helyére nem tett legfontosabb napját követte a szabad 12 nap, majd a legvéresebb megtorlás, amely a töredék részigazságokkal teletűzdelt, valótlanságoktól hemzsegő ideológiai terrort tette hitvallássá. Kétségtelen, hogy a 62-es amnesztia után bizonyos konszolidáció következett, majd a külföldi kölcsönök nyomán az életszínvonal valóban javult, megnyílt a külföldre utazás lehetősége, itt-ott apróbb szabadságjelek voltak észrevehetők, a magát győztesnek hitt rendszer még azt is elnézte, hogy a humoristák tollhegyükre tűzzék a visszásságokat és ellentmondásokat. Azonban változatlan intenzitással őrölt az eszmei imamalom, és az elkerülhetetlen kötelező pártdicsőítés tiszteletkörei mögött a rendszer megdönthetetlen- ségének hite állt őrt. Ez az agymosás ma is folyik, a régi eszme hívei a pluralista demokráciát féltve, a sajtószabadság sáncai mögé ásva be magukat, folytatják azt a lélekmérgező munkát, amelyet addig is végeztek. A szabadság spanyolfalát tartva maguk elé, a demokráciáért aggódó különféle csoportulásokhoz csatlakozva, rendületlenül mérgezik tovább a társadalom levegőjét, és szítják a gyűlölet lángját minden ellen, ami a kormány részéről elhangzik vagy történik. Lelkes partnerekre találtak az ellenzék soraiban, sőt azokban is, akik ugyan a kormánypártok révén kerültek be az Országgyűlésbe, de közben, ahogy ma mondják, „átültek máshová”. Tisztában vagyok vele, hogy van kifogásolnivaló a kormány tevékenységében, a támadások nemegyszer valóban megalapozott támadások, magam is jó néhány dologban nem értek egyet a hivatalos kormányállásponttal, de ugyanakkor azt is biztosan tudom, hogy mindig csak a fennálló erőviszonyok alapján lehet reálpolitikát folytatni. Deák Ferenc sem volt túl boldog a kiegyezés pillanatában, de tudta, bármi is következzék jó néhány évtized múlva, azon az egyetlen úton kell maradnia, amelyen a realitások járni engedik. A világhelyzet és főleg a régió cseppfolyós állapota és a diktatúra sok évtizedes öröksége is olyan kalodába zárta az Antal 1-kormányt, s vele az országot, amelyből nehéz a kiút. Egy ellenségek által ostromgyűrűbe zárt nemzet csak keserves kompromisz- szumok és megalkuvások útján haladhat tovább, ha újabb ezredévet akar ebben a térségben megélni. Természetes, hogy egyes politikai elgondolások átmenetileg ellenfelekké tehetik a különféle irányzatok képviselőit, de ez sohasem fajulhat odáig, hogy amikor a nemzet léte forog kockán, kicsinyes pártérdekek érvényesítése érdekében elfeledkezzenek a lét vagy a nemlét alternatívájáról. Egy miniszteri tárca hiánya egyetlen pártot sem tesz lehetetlenné, de a nemzet érdekeit háttérbe szorító ragaszkodás bizonyos pozíciókhoz, végső fokon a jövőt teheti kérdésessé. Tiszay Géza
