Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
Sándor András Ezredfordulós szigorlatok J eles emléknapon, nagy ünnepeken kiváltképpen kedveljük a történelmi analógiákat. Szinte kényszer az aktualizálás; attól tartunk, a pusztán liturgikus megemlékezés idővel megfakítja az ünnepet. Szent István alakja és történelmi műve mindig nagy aktualizálásokra adott alkalmat, olyannyira, hogy még az erőltetett marxista „tudományosság” is — noha a politikai hatalom „befalazta” és saját cégérével fedte el az első szent király nevét — hajlamos volt egy Rákosit Szent Istvánhoz és a magyar nemzeti lét hajt- hatatlanjait Koppányhoz hasonlítani. A két háború között pedig ezt megelőzte a volt „Szent István-i birodalom” képzete, amely a trianoni diktátum revideálásához szolgált históriai hátterül. ' Ám az aktualizálásokkal ajánlatos óvatosaknak lennünk. Ne is beszéljünk a magyar államalapítás és a magyar állam önállóságára mért csapás káromlásos összemosásának morbid ötletéről; de már a „Szent István-i birodalom” elképzelése sem vett tudomást a százötven éves török intermezzoról és következményeiről. Ami pedig legmaibb viszontagságainkat illeti, lehet, hogy ez is szakasztott olyan helyzet, mint a megelőző ezredfordulóé, csak éppen minden egészen más. Két analógia mégis kínálkozik. Az egyik túlságosan triviális: bonyodalmas helyzetben akkor is meg kellett találni a lehető legjobb megoldást — le kellett tenni egy történelmi szigorlatot — amiképpen most is meg kell találni és le kell tenni. A másik az István király A keresztre feszített Krisztus halálát követő veszélyes támadás az istváni mű ellen, ellentétes sarokból. * Kerek ezer esztendővel ezelőtt a megmaradás, a túlélés abban a vonatkozásban volt probléma, hogy az Álmos— Árpád — a Turul— nemzetség visszaszerzi-e meggyöngült szakralitását „Hetedhét országon” (a hét törzs nemzetségeinek körében), másodszor, sikerül-e ezt a totemisz- tikus fejedelmi szakralitást „európaizálni”, vagyis a keresztény királyság szakralitá- sává átalakítani, harmadszor, ez milyen optimális illeszkedéssel hajtható végre a születő Német-római Birodalom és az ókori folytonosságot képviselő bizánci „Római Birodalom” között. A feladat „grafikus ábrázolásában” olyan lényeges pontok jelölhetők meg, mint a pragmatikus fejedelem-apa, (olykor már a „rex” titulust kóstolgató) Géza politikai „pontozótánca” a nemzetségfők, Bizánc és Sankt Gallen-i Brúnó között (aki állítólag megkeresztelte, és már neki előlegezte a Stephanus nevet), a Cluny-i reform, ezzel összefüggésben a passaui Piligrim püspök, a szentgalleniek, majd a cseh Adalbert versengése a magyarok megtérítésének érdeméért, III. Ottó aven- tinusi kalandja, nevelőjének, Gerbertnek II. Szilveszter pápaként való színrelépése, végül a bajorok szerepe. Mindenesetre amaz idő a kezdet kora volt, akkor hajnalodon. Európában (s így a Kárpátmedencében) még zavartalanul uralkodott a holocén kor természeti képe és ökológiai rendje, mint az Isteni Törvény kikezdhetetlensége az emberek tágas, teres és ember-léptékű világában; az európai latin—germán lelkeket a khiliasztikus (ezredévesmisztikus) borzongás járta át. Várták Krisztus második eljövetelét, és a Karoling el- világiasodás után kolosto- rok-szerte feltámadt a gyakorlati Krisztus-követés, a vértanúság iránt való vágy. Gyeviicsa-fia Vajkot, vagyis a keresztségben Istvánt a Cluny-i irányzat képviselői nevelték, s ő már nem pragmatikus vala, mint „két istennek áldozni is eléggé gazdag” apja, hanem elkötelezett. Grammatikai tanulmányai bizonyos „humán” műveltséget adtak neki, s ebben nyugati uralkodókat is megelőzött. Ő az egyetlen, akiről a rosszmájú Thietmar nem tudott rosszat mondani, sőt, kénytelen volt leírni, hogy a magyar Istvánhoz hasonlóval nem találkozott, aki így kímélte volna a legyőzőiteket. Egyszerre volt király (politikus), apostol (misszionárius) és doktor (tanár). Úgy volt tudatos Árpád-házi („Attila-utód”), hogy mindjárt hordozója is a krisztusi küldetéstudatnak („apostoli király”). Mint amiképpen apja 973-ban (minden ellenkező híresztelés ellenére) nem ment el a quedlinburgi „csúcs”-ra (óvakodott az Ottók hűbérese lenni), ő is jó érzékkel kivárta a pillanatot, amikor politikai kötelezettség nélkül kaphat koronát (hűbérúri lándzsa nélkül) a pápától (bár III. Ottó személyes kezdeményezésére). S noha német lovagok — „szakemberek” — segítségével hajtotta végre hadműveleteit saját rokonai ellen, a „vendégeket” saját alattvalóivá tette (némi anakronizmussal: „magyarrá asszimilálta”). Hangsúlyozottan a római püspököt tekintette az apostoli hatalom egyetlen forrásának (a „Krisztus helytartója” címet akkor még a Nagy Károly-utódok tartották fenn maguknak), de a püspökségeket ő alapította, az egyházmegyék határait ő rajzolta meg, s Bizáncban éppen úgy zarándokházat alapított, mint Rómában. így oldotta meg a feladatsort, s alapozott meg egy évezredet. Úgy lett „európaivá”, hogy mindvégig „magyar” maradt. s úgy volt „magyar”, hogy a legkeletibb „európaivá” vált (mind a mai napig, gúnyolják bár népének mai utódait eurocsekkes Bibe- rach-ivadékok „legnyugatibb ázsiai”-nak). Magányos volt akár saját rokonai, akár a környező uralkodók között (két nővérét királyi férjek űzték el maguktól, harmadik nővérének férje, Orseolo dogé maga vált száműzötté); gyermekeit sorra eltemette, utolsóként reményét, trónörökös fiát. Nevetni nem látták, s életét egy kényszerű tévedéssel kellett befejeznie: Orseolo Péter utóddájelölésével. Ám nem kétséges: abban, hogy Vazul fiai (orosz emigrációban) élve maradtak; legalább annyi része volt, mint apjuk megvakíttatásában. Intelmeiből pedig, mielőtt elfogadnák, minden képviselőjelöltnek ma is vizsgáznia kellene. * Lassanként kétezret üt a történelem órája, s nem csekélység, hogy még mindig itt vagyunk. Most újfent — s ezer esztendő alatt nem először — a megmaradás, a túlélés kérdése tétetik föl nekünk, mint vizsgafeladat, melynek tétje élet vagy halál. István korához képest minőségi különbség, hogy a kor nem kezdeteket ígér, hanem a vég baljós jeleit sejteti Európa és az egész civilizáció számára. A holocén természeti rendjének és ökológiai rendszerének magától értődő principi- um-volta megrendült, és István országának is az ökológiai katasztrófa fenyegetésével kell szembenéznie. István Kárpátok-koszorúzta országa darabokban, s ama darabnak szakítószilárdsága is, mely még Magyarországnak neveztetik, súlyos próbatétel előtt áll (mintha a Duna visz- szavenni készülne limes-szerepét). A korból kilugozód- tak a szellemi és kozmikus tartalmak, s mindeneknek mozgatója az, ami egy évezreddel ezelőtt ugyancsak alárendelt szerepet játszott: a pénz. S ebből a mozgatóból István maradék országának csak a negatívum áll rendelkezésére: az adósság. A roppant cellulóz-tömeg szállította és elektronikus információ birtoklása most nagyobb hatalmat ad Mammon püspökeinek kezébe, mint amilyent ezer esztendeje a templomi szószékek ruháztak volt a római egyház püspökeire. S a magyaroknak ma nincs fejedelmük; négy évtizedes ma- rólúgban-fürdetés után még múltjuk sincs, történelmi tudatuk képei helyén üres foltok fehérlenek, melyeket egy ellenséges tömegkommunikáció kollektív öngyilkosságra csábító ábrákkal igyekszik te- lematricázni. N egyven év alatt megadták magukat és a liturgia-megszokás sápadt imamalmaivá váltak a történelmi egyházak, miközben csaló lélekkufárok kínálhatják méregpoharaikat a transzcen- des élményre szomjazó meggyötört lelkeknek. Nem pogányság (primitív képzelgés szellemekről) és embert Isten felé emelő kereszténység küzd egymással, hanem a természetes moralitás ellen támad az erkölccsé tolakodó bűnözés a maga hol szocialista, hol liberális ripacs-jelme- zében, mely mögött a Jézust gyáván megfeszíttető Annás és Kajafás főpapok utódai áll nak, egy egész megfizetett Júdás-had a kezükben. Nincs már gyepű, nincs sem ország — sem nemzetvédelem a nyugati határon, mely elmosódóban van. A Dunántúl és Budapest a nemzeti önfeladás képét nyújtja: a helységnévtáblákon túl nincs már magyar felirat, s a „Zimmer Frei” táblaözönben Légrádi Irén „Irene Légrá- di”-ként reklámozza „Gast- hof’-ját, az üzletportákon „Lebensmittel” hirdeti: nem magyarok számára nyitották. Budapest ugyanez amerikai—angol változatban; mi egykor Magyarország fővárosa volt, ma New York külvárosa. Ruhadarabokon rikító angol szövegek, s eme kiilfölGyőzedelmes Krisztus di „pólók”, ingek, nadrágok Magyarországon, olcsó magyar bérmunkával készülnek a privatizáció idegen nyertesei számára: a magyarok bérrabszolgákká válnak saját hazájukban, s ebből mindinkább egyetlen egérutat vélnek látni: ha megszűnnek magyarok lenni. Kádár Anti- krisztus-püspöke, az Aczél nevű Nagy Manipulátor, Himmler keleti rabszolgagyártó tervét hajtotta végre a megsemmisítésre ítélt magyar népen, s a könyörtelen végrehajtást az illúziók rabjának bizonyult nagy tragikus magányos, Antall alatt is folytatja a nemzetközi csatornákon pénzelt tömegkommunikációs „papság”: egy nemzetet megölni célszerűbb, ha önbizalmát veszik el és jövőbe vetett hitétől fosztják meg, mintsem krematóriumokban égetni mártír-néppé. * Ez hát a kép a második ezredfordulón. S ebben még nincs benne a „fejlett” fogyasztási mámor macskajaja, az üvegházhatás: az Ég>forró ostorával vág végig évről-évre a maga 56-járól megfeledkezett és talmi fogyasztás-üveggyöngyökkel korrumpált népén: változóban az éghajlat, fogyóban az élet forrása, a víz (kiszáradt a Szalajka, — halljátok?), még harmincnegyven év és sivataggá válik a Nagy Magyar Alföld. Eközben 1994-re fölsejlik a borzongató analógia baljós esélye: az István országát elkótyavetyélő Péter és a barbárságba visszasüllyesztő Aba Sámuel koráé. Mert lehet, hogy még egy menet lesz, amelyben a múltja minden tapasztalatától megfosztott nép a fogyasztói paradicsom álmára szavaz. Majd annak a menetnek a végén ébred rá, hogy rabszolgává tették. Vajon milyen esélyei lesznek annak a lázadásnak, mely akkor fog elemi erővel kitörni? Hol vagy, Vazul-fia András, hol vagy, Vazul-fia Béla, hogy ne utána térnétek vissza, hogy megelőznétek? Mert a második istváni művet ennek az új Andrásnak és Bélának kell immár végrehajtania, ha élve akarják kihozni a kómába zuhant nemzetet az intenzív osztályról. A feladat emberfölötti. Új kohéziót és új szakralitást teremteni, azaz visszaadni ennek a népnek Istent, erkölcsi, szellemi és esztétikei értéktudatot. Visszaadni ennek a népnek múltját, történelmi emlékezetét és becsületét. Visszaadni ennek a népnek az önbizalmat és a jövőbe vetett hitet. Megőrizni ennek a népnek számára földjét (melyről fiatalságát elkergették), megőrizni, amit két keze munkája, ész, erő és oly szent akarat évszázadok alatt megteremtett, visszaadni gazdasági ökoszisztémáját és megakadályozni, hogy rabszolgává tegyék. v Visszaadni a Kárpát-medence erkölcsi és szellemi egységét és a népek egymás hasznára váló együttélését. Megindítani az élve maradáshoz szükséges alkalmazkodási folyamatot az ökológiai és éghajlati változásokhoz. E hhez nem elsősorban politikusokra van szükség (s ha igen, az új Vazul-fiak- ra). Ehhez bizony megint apostolok, kívántatnak. Király-apostolok, mint Szent István. Szellemi apostok, mint Kodály Zoltán és Németh László. Hasura-aposto- lok, mint Somogyi Imre. Közgazdasági apostolok, mint Széchenyi István. Az apostolokat az életakarat szüli és a lángot a Szentlélek gyújtja bennük. Eletakarat, életakarat és még egyszer életakarat. Jövel, Szentlélek Úristen. Lépő Zoltán szobrai
