Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-18 / 192. szám
jfi PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 18.. SZERDA 13 ✓ Áldozatok Gyomron Ezennel nyílt levéllel szeretnék a „Gyilkosok köztünk élnek” cikkre reagálni. Azért is tartom szükségesnek levelem nyilvánosságra hozatalát, mert nem csupán az én és Ga- rádi polgármester úr közötti privát levelezésről van szó, hanem a téma — a gyömrői tömeggyilkosság — minden jóérzésű embert érint. Nekem „csak” rokonom volt Straub János, Gyömrő postamestere, akit az emberi mivoltukból kivetkőzött szadista gyilkosok, a többi szerencsétlen áldozattal együtt minden ok nélkül halálra kínoztak, majd megöltek. Amint a cikkben is olvashatjuk, Garádi polgármester úr sem tudott az esetről, bár sok évet töltött el Gyomron. Mit tudhat erről a mostani generáció? Itt jutunk el arra a pontra, ahol azt kell mondanom. kötelességünk a megemlékezés, a borzalmas tettre való felfigyelés, már csak azért is, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló eset soha többet ne fordulhasson elő! A mai Magyarországon lassan eltűnnek a parancsuralmi rendszer által felállított emlékművek, ' a „felszabadítás” szimbólumai, utcanevek nyerik vissza régi elnevezéseiket, levetkőzve a tömeggyilkosok és kommunista bérencek igencsak nyomasztó neveit. Örvendetes események — de sajnos — nem mindenkinek. Ezt bizonyítják a mai napig tartó névtelen fenyegetések. A Pest Megyei Hírlap augusztus 7.-ei, szombati számában Matula Gy. Oszkár beszámolt Garádi István gyömrői polgármester úrral folytatott levelezésemről, melyben azt szorgalmazom, hogy a két évvel ezelőtt az MDF helyi szervezete által elhelyezett emléktábla kigészítése- képpen az áldozatok neveit is meg kellene örökíteni. Miért tartom ezt szükségesnek? Szerintem a polgármester úr csakis saját véleményét nyilváníthatja ki, ha azt mondja: „Meggyőződésem, hogy mártírok iránti tiszteletet nem csupán a kőbe vésett betűkkel fejezhetjük ki. A tisztelet szívünkben kell éljen, s halottak napján meggyújtott gyertyák az ismeretlen hősöknek egyformán szólnak.” Talán meg kellett volna kérdezni a hozzátartozókat is. Amint a cikkből kitűnik, vannak Gyömrőn vagy a környéken még mindig olyanok, akik a legszívesebben továbbra is agyonhallgatnák a rémes tettet. Nem riadnak visz- sza fenyegető névtelen levelek írásától sem! Kik lehetnek ezek a megátalkodott személyek? Ha már a tetteseket az amnesztia (és koruk) megvédte megérdemelt büntetésüktől, az ügyészségnek azokkal kellene foglalkoznia, akik képesek a terrort — ha más formában is — folytatni. Mit várhatunk ezektől az emberektől, az „eszme híveitől”, ha egyszer — ne adj Isten — megint hatalmat, fegyvert ragadnak? Jó lenne ezen is újból elgondolkozni. A rendszerváltozás végre megengedte a szörnyű tett részleteiben való ismertetését, amely logikusan illik a vörös- és fehérterror — cár meggyilkolása — Katyn — gázkamrák — Kambodzsa — a 301-es parcella vértanúi és még sok más szömytett lánculatába. A gyilkosok brutalitása a fent említett eseteket is túlszárnyalja, ezt az obdukciónál feltárt leletek is bizonyítják. A gyilkosok köztünk éltek, ez a cikk címe. De hány gyilkos él még mindig köztünk? Olyanok, akik ‘56-ban a forradalom alatt és után követték el bűnös cselekedeteiket. (Pufajkások.) Rájuk milyen amnesztia érvényes? A mai magyar társadalom nem vérszomjas. Azonban ízléstelen és megvetendő az, hogy az elmúlt parancsuralmi rendszer bűnös bérencei előadásokat tarthatnak, dicsekedve, kérkedve cselekedeteikkel. A „Lenin-fiúk” is, mint a mesében mondják, vígan éltek, míg meg nem haltak. Meggyőződésem, hogy ha a jövőben meg akarjuk akadályozni a terrort, az embertelen politikai tömeggyilkosságokat, akkor nemcsak emléktáblát, hanem emlékművet kell az áldozatoknak emelnünk, örökmécsessel emlékeztetve mindazokat, akik szerencsére ezeket az áldatlan időket nem élték meg. Rájuk hárul az a nemes feladat, hogy egy jobb kort, jobb nemzedéket neveljenek, egészséges erkölcsökkel. Ehhez hozzátartozik az áldozatok és a gyilkosok megnevezése is. HISTÓRIA Daniel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből V „Három utat mutatha- • tok nektek visszafelé, mondá vezetőnk — az első valamennyire ijesztő, mert egy négy ember magas kőszálról kötélen kell lebocsátkozni; aki szédü- lős, annak bekötjük a szemét; a másik két út a nagy kerülő miatt nagyon fárasztó s hasonlóképpen nincs veszedelmek híján.” Mi az első utat választottuk a le- menetelre. De mikor odamentünk, nemhogy lebocsátkozni, de letekinteni sem mertünk. Végül is Simplicissimus, mint legfiatalabb és legkisebb a társaságban, merészkedett elsőül leereszkedni. Amikor aztán egyik sem volt hajlandó követni, a vezető bosszankodott. „A másik utat sem fogjátok sokkal kényelmesebbnek találni. Szégyelljétek magatokat, a legkisebbnek jobban helyén van a szíve, mint nektek.” Én pedig felkiáltottam hozzájuk, húzzanak ismét fel, én akarok az utolsó lenni a leereszkedésben. Kicsit megjött a bátorságuk. Mikor felérkeztem, mondtam nekik, hogy itt- ott találnak kapaszkodásra alkalmas köveket. Erre a legidősebb, aki legnehezebb volt, nekiindult; mind az öten fogtuk a kötelet, úgy eresztettük le. Ilyenformán mindig a súlyosabbat bocsátva előre, lejutottunk, ötödiknek jött a kalauz, azután én. Beakasztottam a kötelet, s lecsúsztam a kezemen, segítség nélkül. Azonban így is egy órát töltöttünk ezzel a dologgal. Innen kezdve bátran haladtunk; néha ugyan némelyikünk elesett és lehorzsolta a bőrét, de nem törődhettünk vele sokat. Négy óra tájban egy behavazott völgybe értünk. „Most zer- gét kell keresni — szólt az emberünk —, lehetetlen, hogy egy se maradt volna itten.” Félórai keresés után találtunk is egyet. Gyorsan lehúztuk a bőrét és a vezető hirtelen kivágott a gyomrából két zerge-galacsint, amelyeket egy rénes tallérra becsült. Többet is szeretett volna találni, de mi nem voltunk rá hajlandók, mert keserves volt álldogálni a hóban. Azt óhajtottuk, keressünk idejében alkalmasabb éjjeli tanyát, mint aminőben részünk volt. Ám vezetőnk nemigen biztatott: „Tegnap köveken, ma pocsolyában. Ugyanis egy nagy mély és körös-körül mocsaras tó mellett kell feküdnünk, ahol holnap néhány dolgot megtekinthetünk, azután három óráig gyökereket és gyógyító füveket gyűjtünk, utána éppen délre megint egy juhászhoz érünk, akinél zsen- dicét (azaz sűrűre főzött juhtejet) eszünk, onnan pedig tüstént el kell indulnunk, hogy éjszakára hazaérjünk.” Többnyire kietlen, sziklás hegyeken mentünk. Vezetőnk itt-ott a kövek közül gyűjtögette a kiütköző aprócska, a bükk- és tölgyfán növő tüdőmohhoz hasonló növényeket. De nem árulta el, hogy ezek mire használatosak. Amikor a legmagasabb pontot elértük, még egy órát számított az ebben a magasságban menő útra. Azután lejjebb pompás tóhoz jutottunk. Nem engedte, hogy igyunk belőle. A vízben csak úgy nyüzsgött az apró hal, fogtunk is belőle kézzel, de nem volt rajtuk egyéb, mint szálka és pikkely, belülről a színük tengerzöldnek látszott. Ennél a halastónál sok danicagyö- keret ástunk s más gyógyfüveket szedtünk. Naplemente körül eljutottunk a nagy tóhoz. Sok rebarbarát és angelika-gyökeret találtunk a partján, de inkább rőzsecsomókat vágtunk, mert a nedvesség és a töménytelen ocsmány féreg miatt erre kellett feküdnünk. Volt ott egy kőrakás, ezen raktuk meg a tüzet és még megmaradt készletünkből lakmároz- tunk, nem mulasztván el hálát adni Istennek, hogy újból ennyire lejutottunk. Reggelre kelve az emberünk különféle csapásokat mutatott, mindenkinek meg is nevezvén, ahol a vadlovak, medvék, zergék és más vadállatok váltanak és lejárnak a térre inni, nem messze a juhlegelők- től. Biztatott, gyűjtsünk sokféle növényt és gyökeret. De mi magunknak csak a rebarbarát, danicát, angelikát és lépfüvet tartottuk meg, a többit neki hagytuk. Mikor már jókora batyunk tellett meg, vágyódtunk hazafelé. Völgyeken, erdőkön, ember nem járta helyeken mentünk. Vezetőnknek volt egy könyvecskéje, ez után igazodott, ebben a hegyek, a szakadékok és bércek mindenféle ismertető jeleit megtalálhatta. Helyenként ő maga is állított útjelzőket. Körülbelül tizenkét óra tájban — az előre jelzett időpontban — egy juhászhoz jutottunk. Négy cipót hoztunk neki. Becsületesen akart megvendégelni bennünket, de visszautasítottuk és csak zsendicét, gomolyát és brindzát, valamint sózott túrót, amiből levest is szokás csinálni, fogadtunk el Utána jól kiléptünk s röviddel a beestele- dés előtt ismét otthon voltunk. Jó vacsorát kaptunk, meghívtuk rá a helységbeli papot is. Énekelgettünk, azután hálát mondtunk Istennek, amiért ezen a rettenetes, veszedelmes, fárasztó nagy hegységen és kegyetlen mélységek fölött átvezérelt bennünket. Elmeséltük másoknak is a nagy veszedelmeket, megmutattuk horzsolásainkat és foltjainkat. Mindamellett nem győztük eléggé bámulni a hegységet, Isten csodaművét. A vezető kijelentette, hogy eddig csak négy alkalommal jutott el ilyen mesz- szire s meggondolná, hogy Elfogadhatatlan számomra az is, hogy a strand melletti összeomlott jégvermet eddig nem bontották ki, ahol nagybátyám és talán más szerencsétlen társa teteme lett eltüntetve. Ezt bizonyítja a leközölt névtelen levél is. Remélem, ez már nem fog magára sokáig váratni, ez a község, az önkormányzat erkölcsi kötelessége. Az áldozatok megérdemlik, hogy tisztességes nyughelyét kapjanak, legalább olyat, mint a gyilkosok. Remélem, ebben egyetértenek azon pártok képviselői is, akik az emléktábla felállítását nem támogatták vagy ellenezték. A magyar választópolgár ezekből a reakciókból kitűnő képet nyerhet, melyre majd a választások idején emlékezve választólapját a megfelelő urnába dobja. Itt kérem fel mindazokat, akik az áldozatokról valamit tudnak, egy felállítandó emlékműhöz adatokat a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségébe számomra megküldeni szíveskedjenek. Valljuk, keresztényien megbocsátunk, de nem feledünk! Kenessey Csaba Svájc S így helyes Az augusztus 7-ei számuk címlapján megjelent „Épül a körgyűrű” című fényképük szövegével kapcsolatban az alábbi észrevételeket teszem: — A híd a 3.02. jelet viseli — A vasbeton szerkezetek acélgyártását és szerelését a „Viaferro” Kft. végzi speciális alvállalkozóként — A híd kivitelezője a Betonútépítő Nemzetközi Kft. — A több ezer köbméter föld megmozgatására, az úgynevezett bevágás elkészítéséhez volt szükség. A finom tükör az elkészült földmunka pontosítását (geometriai értelemben) jelenti. — Az előtérbe került betonozási munkálatok a képen látható bal oldali szegély vonatkozásában 62 köbméter betont jelentenek. Viszonyításképpen: a híd pályalemezébe 1000 köbmétert dolgoztunk be. Az alapok — hídfők, pillérek — pedig 600 köbméter betonból készülnek. — A képen a hídszegély jár- dazsaluzási munkái láthatók. A fotót köszönjük. Tóth Ferenc építésvezető Diósd még egyszer ilyen távolságra és magasra másszon. Ebben a hegységben mindig zord és hideg az idő, mi több, néha nyár derekán is esik a hó. A legmagasabb hegy vagy csúcs Késmárk mellett található. Ez a hegység választja el egymástól Sziléziát, Lengyelországot, Liptót, a Bányavárosokat és a Szepes- séget. A tetejéről látni Slé- ziát, Lengyelországot, a török birodalmat és más helyeket. Visszatérve Késmárkra, úgy határoztam, hogy még Sz. Jakab napja előtt Lőcsére utazom. Ám de akadály jött közbe. Egy a pátriájába, Szent Miklósra menő tót diáknak pénzt adtam kölcsön. Idő múltán meghallottam, hogy a hegyeken túlra szökött s nincs szándéka visszajönni. Magyar ruhát kértem hát kölcsön s még az ősz előtt oda utaztam, meg is kaptam a pénzemet szüleitől. Ezzel búcsút vettem Késmárktól és más szépreményű ifjak- kal Lőcsére vettem utamat, hogy az iskolát látogassam. (Folytatjuk) A vármegye működési szabályzata Pest vármegye statútumát (működési szabályzatát) értelemszerűen számos alkalommal módosították. Az 1725 nyarán elfogadott szabályzat hosszú időn keresztül érvényes volt, és megszabta a közigazgatás minden területét. A 16 pontból álló statútum első pontja a tisztviselők és alkalmazottak fizetéséről rendelkezett. A 2. pont a tisztújítás rendjét írta elő, kimondva, hogy a jövőben , .augusztusban kell a régieket elbúcsúztatni, s háromévenként, szeptemberben kell tisztújüást tartani. ”A 3. pont a gyűlések nyilvánosságát mondta ki és határozott a jegyzőkönyv vezetéséről. A 4. és 5. pont a belső pénzkezelés rendjével foglalkozott, a 6. a sedria (ítélőszék) összehívását szabályozta, a 7. pedig az ítélőszékek munkájában részt vevők díjazásáról rendelkezett. A 8. a városok és a falvak bíráinak elszámolásáról tartalmazott utasításokat. A 9. pont megszüntette az ún. parasztvármegye intézményét, de előírta járásonként parasztkapitányok választását, akik a szolgabírók hatáskörébe tartoznak. A 10—12. pont a parasztkapitányok feladatát szabályozta, a 13. pont a vármegye által kiállított különböző iratok árát szabta meg. A 14. az alispán és a szolgabírák ítélkezési hatáskörét állapította meg, a 15. pedig elrendelte, hogy a „bűnözőket a vármegye a pallosjoggal bíró földesurak birtokain is megfoghatja”, végül a 16. pont a földesúri túlkapásokat próbálta tiltani. Pogány György