Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-16 / 190. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 16., HÉTFŐ 13 Köszönet a mellékletért Tisztelt Főszerkesztő Úr! Köszönetem szeretném kifejezni Önnek és munkatársainak a Pest Megyei Kárrendezési Hivatalról megjelentetett összeállításért, amely a hivatal fennállásának második évfordulójára készült. Remélem, hogy a kialakult igen jó kapcsolat a későbbiek folyamán is megmarad közöttünk. Jó egészséget és további munkasikereket kívánok. Dr. Sztáray Mihály a Pest Megyei Kárrendezési Hivatal vezetője Torgyán követelése Cegléden, a MOM székházában augusztus 7-én az FKGP elnöke beszédében kijelentette, hogy az Antall-kormány 3 év alatt gazdaságilag teljesen tönkretette az országot! Tehát mi a megoldás? Mondjon le! A doktor úr ügyvéd, politikus, aki annak idején magyar nyelvtanból megtanulta, hogy az okozat előidézője az ok. Tisztában van azzal, hogy milyen nehéz helyzetben van hazánk. Jó szónok, tud hatni a tömegekre, különösen az egyszerű emberekre, mert azt mondja, amit hallani akarnak, felsorolva a negatív példákat, amelyben hűséges segítőtársa a baloldal. Hogy volt egy Rákosi-rendszer, majd Kádár-korszak, amely 40 év alatt belesulykolta az emberi agyba azt, hogy önállótlanul, függően cselekedjenek, akik csak azért vettek fel a Nyugattól dollármilliókat, mert valahogyan tartani kellett az élet- színvonalat, mit számít az? Értelmetlen, gigászi beruházások születtek, az ipari vállalatokba, tsz-ekbe ömlött az állami hozzájárulás, kit érdekel már ez? Független lett az ország, örült ennek az elnök úr és azok, akik körülveszik, hát egyáltalán fontos ez? Hogy 40 év alatt földjeinket tönkretették, elsavanyították, a tsz-ek egy része, a szőlő- és a gyümölcskultúrákat kiszántotta, ezer holdakat felver a gaz — mindez valahogy kimaradt az előadói beszédből! Nagyon szeretnénk már hallani azt is, mi a pontos, világos program, mi a megoldás, amelyet az elnök úr — kijelentése szerint — rövid idő alatt, veszekedés nélkül és vértelenüí meg tudna valósítani, ha miniszterelnök lenne! Kiabálni, kritizálni, felelőtlenül ígérni a legkönnyebb, de a bajt orvosolni, cselekedni annál nehezebb! 1945-től voltam a Független Kisgazdapárt tagja, arra kérem az elnök urat, ne adja ki az utasítást a kizárásomra, mert folyó év július 29-én fájó szívvel, de kiléptem a pártból. Kárteszi Istvánná Cegléd Biztosítás — alsófokon Egy régi kedves (jL j barátom — „idegen- 'ÍStféó be szakadt hazánk- fia” — háborgott a közelmúltban. Rokoni látogatáson itthon tartózkodott, s visszaindulni szándékozott Svájcba (az ’56-os forradalom után az alpesi ország fogadta be!), ezért vonatmenetjegyét szerette volna biztosítani. Augusztus 8-án (vasárnap) Vácról beutazott a fővárosba, a Keleti pályaudvar nemzetközi jegypénztára elé járult. Ugyebár, a halandó .járulni szokott” a hivatal, a „hatóság” elé... Ott, a külföldre utazni vágyók végeláthatatlanul hosz- szú sorát találta. A pénztáros — barátom érdeklődésére — kioktatta őt, miért nem a váci MÁV-állomá- son váltja meg — úgymond — kényelmesen (!) menetjegyét? A helvét viszonyokhoz szokott honfitársunk vegyes érzelmektől indíttatva bár, de megfogadta az „illetékes” elutasítását. A váci jegypénztárban azonban közölték: nemzetközi jegyet nem szolgáltathatnak ki, menjen a „kedves utas” a Keleti pályaudvarra. .. Vagy pedig — hétfőn — a váci IBUSZ-irodá- ba. Barátom — immár teljesen lesújtva és méltán hábo- rogva — ezt a megoldást választotta. Augusztus 9-én azonban itt is kosarat, azaz elutasítást kapott. Arra hivatkoztak, hogy „kevesen vannak”, mármint az ügyintézők (!), ezért nem elégíthetik ki igényét. Ezután indult vissza a Keleti pénztárához. Hogy eredménnyel járt-e, arról nincs tudomásom. A derék, újhonos svájci méltán jutott arra a következtetésre, hogy a MÁV és az IBUSZ gépezete nemhogy a Schaffhausen órák precizitásával nem mérhető, de még a Pobeda vekkerek szorgalmát, munkabírását is nélkülözi. Brezovich Károly Vác A Tanácsköztársaság mártírjai © Örömmel olvasom az újságokban, hallgatom a rádióban, televízióban a hősi emlékművek avatásáról szóló tudósításokat. Szegény hazánkban bizony igen gyakran születtek hősök, és sokan estek a különböző ideológiákon alapuló terror, szadizmus áldozatául. Az első világháborús emlékműveket csaknem minden településünkön megtaláljuk. Közel öt évtizedes elhanyagoltságuk után las- san-lassan már méltóképpen hirdeti hősi halottaink emlékét. Helyénvalónak és kegyeletesnek tartottuk, amikor maradandóan emlékeztünk meg a német és nyilas fasizmus áldozatairól. Évtizedekig kellett azonban szomorú szívvel hallgatnunk azokról, akik a második világháborúban áldozták fel hazájukért fiatal életüket. De eljött a nap, és ma már szabadon, nyíltan emlékezhetünk és állíthatunk emléket a szörnyű világégés magyar hőseinek. Az emlékművekre felkerültek az ötvenhatos forradalom vértanúinak nevei is. Itt, nálunk Pomázon is két emlékmű előtt emlékezhetünk a szörnyűségekre és két emlékművön helyezhetjük el a kegyelet virágait. Eggyel azonban még mindig adósak vagyunk: egyetlen emlékművünkön sem emlékezünk meg a tizenki- lences Tanácsköztársaság mártírjairól, pedig nem utolsósorban nekik is köszönhetjük a kommunizmus színeiben tomboló terror (sajnos csak időleges) megdöntését. Sajnos nálunk is lassan- lassan már a feledés homályába süllyed Kucsera Ferenc káplán neve, akit a po- mázi direktórium ítélt halálra és lövetett agyon a Duna- parton. Ma még élő kortársai elmondása szerint ösz- szes bűne csak az volt, hogy harangozni merészelt. Kevesen emlékeznek már Horváth József tartalékos hadnagyra, akinek életét szintén kommunista golyók oltották ki. Úgy érzem, a tizenkilen- ces mártírjaink neve na- gyon-nagyon hiányzik az emlékműveinkről. Remélem egyszer, talán nem is olyan sokára, az ő nevük előtt is tiszteleghetünk. Megérdemlik. Balogh Gyula Pomáz HISTÓRIA Daniel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből m Két óra hosszat jól • járható ösvényen haladtunk, persze girbe-gur- ba és meredek volt. Lassan lépegettünk és mindenféle templomi énekekkel adtuk meg a taktust. Négy óra múltán csodaszép rétre értünk, mintegy félórányi távolságból pedig szép szálas erdő látszott. Vezetőnk figyelmeztetett rá: „Ez a Gyümölcsös, az erdő mögött csupa rengeteg által környezett tetszetős völgy következik, ahol egy nagy juhásztanyát találunk. Másfél óra múlva oda érünk és ott ebédelünk. A juhásznak kell bennünket megvendégelnie, de ne adjatok neki egyebet, csak hat cipót és hálás köszönetét. Világért se mutassatok neki pénzt, mert az veszedelmes lenne. Utoljára kolduljatok tőle egy darab gomolyát (az afféle puha sajt), ha ugyan már magától nem adna.” Közben egyre haladtunk, -amíg csak el nem értük a szép, nagy, zöld völgyet, ahol a juhász legeltetett. Mielőtt a völgybe léptünk, kalauzunk kilőtte puskáját. Ez olyanképpen hangzott a hegyről, ahol a lövés történt, mintha néhány ágyút sütöttek volna el. Kis idő múltán a pásztor füttyel viszonozta a jeladást. Soha nem hiszi el senki, aki saját fülével nem hallotta, hogy a fütyölés milyen erősen hangzott, szinte a fülünk fájt bele. A juhászkutyák is csaholni kezdtek, ami borzadályos visszhangot keltett. A vezető szerint azonban ez még semmi sem volt, holnap délre meg éjjelre másforma, sokkal erősebb visszhangot fogunk hallani. Negyedóra múlva odaért a juhász. Olyan volt, mint valami haramia, puskával, baltával felfegyverkezve, két komondor kíséretében. Bár jól ismerte a vezetőnként, durván rámordult: „Honnan te tekergő, hegyek piszkálója? Add csak elő, amid van, mindened az enyém, meg a kutyáké!” Bennünket is lármásan köszöntött, ami nála a szívélyességet jelentette: „Mi szél hord erre fickók? Ti gyökérásók, fűkereskedők, hamarost szúrjon le minde- nik egy tallért, hogy a Nagyapóhoz (ez a legmagasabb hegycsúcs) elvezessem. Ha nem lenne, akkor csak takarodjatok vissza vagy pedig a két sinkoránom mutatja meg, merre van az út.” E barátságos kurjongatás után szájába dugta ujjait, és ismét gyalázatosán füttyentge- tett, majd a kutyáját uszítva mondá: „Ez nektek szól fickók, mert nem akartok visz- szafordulni!” Ez alatt azonban lassacskán ballagott velünk, miközben mindenkit külön-külön kikérdezett, honnan való és ki ija-fija. Csak mikor elérkezett velünk a karámjához, nyújtotta mindegyikünknek kezét s mondott Isten hozottat. Letelepedtünk; a bojtárjai levágtak egy jókora bárányt és elejét bográcsba aprítva juh- tejjel megfőzték, a két hátsó combját pedig megsütötték. Nem győztük csodálni, milyen jól és hamar csinálták. Érősen biztatott, hogy csak együnk. Kenyér helyett puha, száraz juhsajtot kaptunk. Ezt azonban eltettük, s az ételhez a magunkkal hozott kenyeret fogyasztottuk, nem mulasztván el — a vezető utasítása szerint — neki és bojtárjainak néhány cipót átnyújtani, amiért nagy köszönettel adóztak. Szerettünk volna egy palack bort is elővenni, de a juhász és a vezetőnk nem engedték, mondván, takarékoskodjunk vele, holnap és holnapután nagyobb szükségünk lesz rá. — Mi pedig megköszöntük a jó lakomát s körülbelül két órai időzés után nekivágtunk a kopár, magas Juhászhegynek. Lépteink nyomán csak úgy ropogott a lábunk alól leguruló kavics. Egyszer csak megszólal a vezető: „No fiúk, nemsokára kapaszkodnunk kell.” Úgy is lett, vagy egy óra múlva kalauzunk felcsatolta térdére és könyökére a mászóvasakat s a sziklákon, ahol volt mibe akaszkodni, két- három ember magasságnyi- ra felrugaszkodott, amíg egy alkalmas helyet talált, ahová bennünket a horgas kötelek s az általunk- is felcsatolt térdvasak igénybevételével felsegíthetett. Néha megindult a lábunk alatt egy kődarab, ilyenkor visszacsúsztunk. Ezzel azonban nem lehetett sokat törődni, akár hol is, de újból neki kellett vágnunk. Szanaszéjjel sok zergét láttunk ugrálni. Egy különösen kecsesen mászott felfelé, amennyiben a szarvacskáira akaszkodott. Néha már csak egyik szarván csüngött s hátsó lábával kapálta a sziklát, így rugaszkodott fel a magasba. Gyakran elhibázta, ismételten leesett, de rögtön kész volt újból akaszkodni. nem hagyta abba, amíg egy jó magas csúcsra fel nem jutott. Majd egy órát töltöttünk el ennek a nézésében amin a vezető felbosz- szankodott: „Fiúk — így szólt —, még ma át kell vergődnünk egy mély völgyön, olyan havon keresztül, amelyik soha sem olvad el, inkább megfeketedik és férges lesz, azután meg kell másznunk egy magas csúcsot, amelyre három szakaszban nagy fáradsággal, horogkötelekkel, félig csúszva s majdnem életveszedelemben fogunk feljutni, hogy kiszemelt éjjeli tanyánkat elérhessük. Bizony, nagyon késő lesz, mire odakerülünk. Ám ha én egy, két, három ember- hossznyira szerencsésen feljutottam és széttekinthetek, benneteket is hamarosan oda segítelek.” Csakhogy a mély hóban igen megfáradtunk és naplementéig csak a Nagyapó elő- foka alá érkeztünk el. Vezetőnk már majdnem elvesztette a reményét, hogy ezt még megmászhatjuk. De mi erősen biztattuk, fogadkoztunk; megtesszük, ami tőlünk telik, vágjon csak neki. Ám kétszeri veszedelmes mászópróba után, miközben a visz- szacsúszástól hárman megsérültek, nyakunkon volt az éjszaka. Most jött még csak méregbe kalauzunk. Szemünkre vetette, miért nem engedelmeskedtünk neki, nem kellett volna olyan sokat időzni a juhásznál és a kapaszkodó zergénél. Most már nem tud tanácsot adni, mihez fogjunk. Úgy látja, hogy jócskán eltévedtünk s ha magasabbra törekszünk, csak nagyobb veszedelembe jutnánk. A hely, ahol vagyunk, éjjeli szállásnak alkalmatlan, itt egyéb sincs, mint kőszikla, semmiféle bokor nem akad, hogy tüzet rakhatnánk, pedig egy órán belül a hideg miatt ugyancsak szükség lenne rá. ( Folytatjuk) Nyáry Pál indítványa A reformkor politikusai a politikai intézményrendszer megújítása mellett az igazságszolgáltatás reformját is tervezték. Számos elgondolás, javaslat született — ezek később a polgári jog alapjaiba épültek be. Pest vármegye is foglalkozott a kérdéssel, 1841-ben Nyáry Pált kérte meg, hogy készítsen javaslatot a bűnvádi eljárás átalakítására. A későbbi alispán, akkor még főjegyző, J841. augusztus 16-án készítette el terjedelmes, Indítvány a megyei bűnvádi eljárás lehető javítása iránt című beadványát. Nyáry megpróbálta össze'kap- csalni tervezetét az országban folyó törvény-előkészítő munkákkal, „ha a jövő törvényhozásának irányt nem szabhatunk is, találjuk el az irányt, melyben az indulni fog” —- írta. Humanizálni akarta a büntetőeljárást, alapelve a következő volt: „Még a vétkessel is szelíden, a gonosztevővel is kíméletesen, az embertelennel is emberségesen kell bánni.” A kor jogelméleti művei alapján a büntetőeljárásnak három pilléren kell felépülnie: a nyilvánosságon, a szóbeli eljáráson és az esküdtszéken — fejtegette. Tevezetében kitért arra, hogy az igazságügy egyes szféráit egymástól el kell választani, vagyis a büntetőügyeket nem lehet a polgári ügyekkel vagy a közigazgatásiakkal együtt tárgyalni, ezért egy „középponti bűnbíráló törvényszék” felállítását javasolta. Tervezete végén börtönreformot sürgetett, mert „Eljárási javítás börtönreformot föltételez és viszont: egyik a másik nélkül teljes hatású nem lehet.” Pogány György
