Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-13 / 188. szám
É PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 13.. PÉNTEK 13 Újabb gratuláció Szívből gratulálok Önöknek a Petőfi Sándor Sajtószabad- ság-díj elnyeréséhez. December eleje óta rendszeres olvasója vagyok a Pest Megyei Hírlapnak. Nagyon örülök annak, hogy lapjuk bátran vállalja keresztény és nemzeti elkötelezettségét. Csodálatosan szépek voltak karácsonyi és húsvéti számaik, amelyeket külön meg szeretnék Önöknek köszönni. Ezek a nagy ünnepek békéjét és szeretetét sugározták. Nagyra értékelem azt is, hogy a nemzeti hagyományokat ápolják és fejlesztik az egészséges nemzeti öntudatot. Mindezt egy kitűnő szerkesztői gárdának köszönhetjük, akik méltón megérdemlik a nagy kitüntetést. Mindannyiuknak további jó munkájukhoz Isten áldását kérem. Zakar Mihály Budapest Szerkesztőségi kereszt Keresztről való beszéd bolondság ugyan, azoknak akik elvesznek; nekünk kik megtartatunk Istennek ereje. (I. Kor. 1:18) A Pest Megyei Hírlapban még mindig tartó „keresztvitában” szeretnék a magam módján véleményt mondani. A Szerkesztőségi szoba falán az ismert politikusok feje fölött lévő kis fekete kereszt nekem nem szúrt szemet, ottlétét természetesnek tartottam. Számomra csak a körülötte kialakult szinte folyamatossá váló vita a feltűnő. Amikor az első olvasói levél megjelent, ha jól emlékszem egy hölgy tollából, nem tulajdonítottam jelentőséget neki, hiszen mindenkinek szíve-jo- ga, milyen szimbólumot szeret, avagy tisztel igazából. Hogy hozzászóljak, a „keresztvitához”, azt az id. Verőcei Béla nevű, magát reformátusnak tartó úr véleménye váltotta ki. A kosdi református eklézsia tulajdonában van egy 1616-ból való úrvacsorái kehely, amelyen a felirat arról tanúskodik, hogy az eklézsiánk már háromszázhetvenhét évvel ezelőtt is úrvacsorázó gyülekezet volt, valamint a kehely egyik adományozója Nagy Balázs, az eklézsia és a község bírája, aki nagy valószínűséggel az egyik ősöm lehetett. Tehát családom református volta szinte a reformáció idejéig visszavezethető. így hagyományaim szerint is református vagyok. De még inkább reformátusnak vallom magam Jézus Krisztus kereszten történő váltsághalálá- nak elfogadásában, a kegyelem, a hit nagyszerűségében. Jóllehet a kereszt mint jel az idők folyamán inkább a katolikusok szimbólumrendjében vált meghatározóvá, de a nem kálvinista protestáns felekezetek (evangélikus, babtista és más külföldi) templomában főhelyet tölt be. Engem a kereszt a Golgotán történt váltságáldozatra emlékeztet inkább, mintsem felekzeti szimbólumra. A protestánsok kereszt szimbóluma „korpusz” nélküli, ugyanis Jézust levették a keresztről, eltemették, harmadnapon feltámadt és felvite- ték a mennybe. Véleményem szerint a „Semper re- formandi” folyamatába belefér a kereszt szimbóluma. Bizonyítja ezt a református énekeskönyv 230. sz. éneke: Áll a Krisztus szent keresztje, elmúlás és rom felett, Krisztusban beteljesedve látom üdvösségemet. Áldássá lett ott az átok Megbékéltet a kereszt; El nem múló boldogságod Békességed ott keresd! Hiszem, hogy sok reformátussal együtt látom ekként a kereszt világát! Nagy Lajos Kösd Nem bombaüzlet Bizonyos fokú meg- 'j JL nyugvással olvastam kedvenc napilapom- ban (P. M. H.) Bánó Attila vezércikkét Horthy Miklós kenderesi újratemetéséről! Mégpedig azért, mert ugyenezen a napon az „Új Magyarország”-ban Pilhál György tollából, „Bombaüzlet” cím alatt, homályos megfogalmazásban bár — de ellenérző írás jelent meg az úgynevezett Horthy-kultusz- szal kapcsolatban. Előre szeretném bocsátani, hogy családunkból senki nem volt „vitéz” — bár apai nagyapám az I. világháború poklában nyomtalanul eltűnt a szibériai hómezőkön —, mégis tisztelettel gondolok az egykori kormányzóra. (Talán nem véletlen, hogy újratemetésének rendezését elsőHISTÓRIA Dániel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből Daniel Speer német muzsikus-író 1636-ban született Boroszlóban. Városi trombitás, orgonista és kántor volt a württen- bergi Göppingenben, ahol 1707-ben halt meg. Magyar Simplicissimus című útirajzát 1683-ben adták ki a szerző nevének feltüntetése nélkül. Ebből közlünk részleteket. I Öt nap múlva holtra fá- • radtan értünk el a Kárpátok vagy Havas-hegység lábánál egy szép, félig német faluba. Azt hittem, lakodalomban vagyok, amikor ismét emberséges és német nyelvű népséget találtam, amelyik méghozzá lutheránus volt. De sajnos, csakhamar meghallottam: a faluban már napok óta várakozik 50 személy további útitársakra, hogy neki merjenek vágni a hegységnek. Örültek ugyan, hogy velünk húsz taggal gyarapodtak, de mivel fegyvertelenek voltunk, nem sok hasznunkat vehették. Kimondták, még egy napot várunk, hátha növekszik a csapat. Ennek mi örültünk legjobban, mert így egy kevéssé kipihenhettük magunkat. Másnap egy előkelő lengyel úr érkezett harmic lovassal, de ő se mert nekivágni az átkelésnek, mivel az a hír járta, hogy az összegyűlt rablók száma meghaladja a százat. Amikor meghallotta, hogy már az átkelni akarók sokasága megüti a nyolcvanat, összehívatta őket s kijelentette: elküldi egyik szolgáját egy ottani paraszttal a rablókhoz, kérjenek tőlük pénzért biztos kíséretet. Kétségkívül lesz közöttük valaminő tekintélyes kapitány, ha ez megadja, akkor biztonságban vagyunk. A mi vezetőnk is felszólalt: „Nagyságos Uram, ha lovam lenne, velük mennék. Én ismerem az egyik főzsiványt, nevét is tudom, aki nekem már gyakorta kíséretet adott.” A nemes úr lovat bérelt számára, így kiindultak hírhozóink, hogy a zsivány-kíséretet megrendeljék. Két óra múlva már vissza is tértek és biztos kíséret jeléül egy baltás rablót hoztak magukkal. (A balta afféle kis bárd, amit a rablók hátul az övükbe dugva viselnek.) Az átkelés árát nem szabták meg. Úgy mondták, ha lóháton jövünk, elviselhető vámot vesznek tőlünk. A ló azért volt kikötve, hogy a falubeli parasztoknak is, akik őket élelmezték, jusson egy kis kereset. Egyik zsivány és tolvaj mindig segíti a másikat. Tehát mindenki lovat, kocsit vagy szánt bérelt. Megütköztem rajta s különösnek találtam, hogy Fülöp és Jakab apostolok ünnepe után öt nappal szánkán járnak, hiszen a faluban nyoma sem volt a hónak. De fél óra múlva volt már hó bőven, ha nem is mindenütt. Három órai menetelés után a rablók egy förtelmes szakadékon átvezető hidacskánál fogadtak, s fejenként három krajcárt követeltek rajtunk, fele díjazás gyanánt. Ámint átmentünk a hídon, szembe jött egy másik csapat rabló, ezek is utasokat kísértek. A nemes úron kívül mindnyájunknak le kellett szállni. Azok felültek a mi lovainkra és kocsijainkra, mi az övékre. Megkérdeték, mit fizetünk a kíséretnek? Megmondtuk, mire újból három krajcárt zsaroltak tőlünk személyenként és a lovakért mindegyik csapattól ugyancsak három krajcárt. Egyenként ez nem volt sok, de mégis soknak látszott, mert csak négy puskás zsivány jött velünk, akik a szabad átvonulás jelzésére gyakorta elsütötték fegyverüket. Hol egyik, hol másik futott be valamely hasadékba s beszélt a cimboráival; majd harmad- vagy többedmagukkal tűntek elő, hogy ismét elsiessenek. Az egyik felemelt baltával mindig mellettünk maradt és állandóan biztatott, ne féljünk a fiúktól. Mivel ennek külön három forintot ajándékoztunk, mint selymák- hoz illik, kereket oldottak. Három óra múlva szerencsésen átértünk a hegyen... Vezetőnk biztatott bennünket: „Fiúk, még két óra Késmárk városáig, tegyetek ki magatokért, lépjetek ki hatalmasan, hogy végképpen beérkezzünk, s a diákok jó ételéből, amit vasárnap bőségesen kapnak, nekünk is jusson.” Megtettünk, ami tőlünk tellett, de még félórányira voltunk a várostól, amikor már hallottuk a takaradót verni, ami a kapuzárásnak a jele. Ismét ránk szólt a vezető: „Szorítsátok fiúk!” Igyekeztünk is, de hiába. A kaput, amint szokásos napszállatkor, de még napvilágnál becsukták. Kis idő múltán polgárok is jöttek abban az irányban s megszólítottak: „Jertek csak velünk, a Deréktoronynál a felvonó hidacskán át beengedik a késönjövőket.” Megörültünk s velük mentünk. Az időben Thököly gróf ezzel az ő székvárosával nagy viszályban állott, amiért is szolgái egyetlen alkalmat sem mulasztottak el a polgárok bosz- szantására. Most is így történt. Leeresztették a keskeny hidacskát, de amikor átmenőben voltunk rajta, a grófnak néhány ugyanígy elkésett embere is befelé iparkodott, s ezek közülünk négyet, velük engemet is letasztítottak a vi- ziárokba. Az volt a szerencsénk, hogy közel a hídhoz egy tutaj állott. Ehhez úsztunk és így szerencsésen kikerültük a veszedelmet. Ezalatt a hidacskát hirtelenséggel felrántották. A kapuközből nagy veszekedés hallatszott, amely kétségen kívül miattunk folyt. Ezalatt ismét elkésett polgárok jöttek. Örültünk, hogy újból megnyílik az út, ámde mégismétlődött az előbbi eset, hogy a tolakodásban a katonák lelökték az embereket az árokba. Amint egyet lökdösődni láttam, én is letaszítottam. Viszont egy másik thökölyánus, aki észrevette, nyomban engem buktatott le. Ez utóbbi rémségesen káromkodva odaszólt: „Testvér, csípd el!” Amint amaz az árokban bántalmazóját megkapta, a nyakamnak ugrott, fojtogatott s lenyomott a víz alá, amikor ezt a többiek, akik az árkokban voltak, látták, a kapüőrséget hívták seként a Magyar Tengerész Egyesület vállalta fel, hiszen az ötvenes években permanensen gúnyolt „lovas tengerész” korántsem volt olyan vérszomjas diktátor, mint ahogyan bolsevista történészeink lepingálták!) Az „őszirózsás forradalom” leverését kötik személyéhez, de hiszen a megelőző, Szamuely, Kun Béla fémjelezte vörös terror sem volt első bálozó leánykák zsúrja, nem beszélve arról a nemzeti tragédiáról, mely Trianon néven vonult fekete betűkkel történelmünkbe, a „kom- mün” egyenes következményeként! Horthy Miklós valóban jobboldali politikus volt, de reálpolitikát képviselt, a két világháború között konszolidált gazdasági háttérrel működtette az országot. Lehet vitatkozni azon, hogy a Trianon utáni kaotikus állapotok és hazánk geopolitikai helyzete mellett kivédhető lett volna-e II. világháborús szerepünk. Azonban amit a kormányzó hosszú éveken át elkövetett a magyar zsidóság megmentése érdekében, az elvitathatatlan! Ugyanilyen mentelmi sziget volt — jóvoltából — Magyarország sok ezer lengyel, francia menekült számára is. A háborúból való kiugrási kíséreletét — mely számára és az ország szempontjából is (!) tragikusan végződött — méltatták a szövetséges hatalmak azzal, hogy nem engedték bíróság elé állítását a „háborús bűnösök” sorában! Tehát a kormányzó történelmünk tragikus alakjának tekinthető, akit méltán megillet az a jogállás, hogy hamvai magyar földön nyugodjanak. Érdekes, annak idején nem volt szükség össznemzeti konszenzusra, Rákosi Mátyás hazatérése és szívkórházi kezelése okán, akkor csupán a párt- szervezeteket tájékoztatták minderről — s „természetesen” hozzájárultak!? Kádár János legalább (!) olyan ellentmondásos egyénisége történelmünknek, mint a hajdani kormányzó, ám végső nyughelye a nemzeti panteonban van, s a legújabb időkben már bolsevista „búcsújáróhelynek” számít! Jó lenne, ha a mai hangos ellenzők ezekben az összefüggésekben látnák a történelmet és a történelmi személyiségeket. Legfőképpen azoktól várnánk el mindezt, akik „liberalizmusról” papolnak, ám fényévekre bukdácsolnak a szabadelvűség normáitól! Brezovich Károly Vác gítségül. Erre ismét leeresztették a kis hidat, hosszú rudakat hoztak s a Jómadarat ellökték tőlem. így mentettek ki, már félig megfojtva és megfulladva. A kikérdezés után egy polgár igazított el a vezetőhöz és társaimhoz, akiknek elmondtam az egész esetet. Sajnálkozásuknak adtak kifejezést, a kocsmárosné pedig jó igyekezettel segített rajtam, hogy másnapra szárazon és egészségben talpra álljak. Ekkor már nevettek rajtam, hogy úszva érkeztem a városba s egészségemre kívánták a fürdőt. Én is jóízűen velük nevettem és odavetettem: „Mégis csak szerencse, hogy könyveim nem voltak velem és szárazon menekültek.” „Azok ugyan szép szárazon szabadulhattak” mondták. „Hát miért ne — feleltem —, bontsátok ki csak a batyuitokat s szedjétek elő, úgyis el kell egymástól válnunk. Emlékeztek-e rá, mikor Sléziéban gúnyoltatok és kinevettetek, mert súlyos terhemmel nem bírtam jól haladni. Akkor egy éjszaka úgy könnyítettem batyumon, hogy mindegyiktek- nek becsempésztem valmit a málhájába.” Most kívánták csak igazán nekem a tegnapi fürdőt, és bosszúsan dobálták a lábamhoz a holmimat. Szépen felszedegettem köszönetét mondtam nekik és adtam valamit egy kis italra, mire újból jó barátok lettünk. Azután ki-ki a maga útjára indult. A katolikus gyerekek Po- dolinba, némelyek Lőcsére mentek, én két másikkal Késmárkon maradtam. (Folytatjuk) Országgyűlési tiltakozás Az 1790. évi nemzeti mozgalom egyik jellemző megmozdulása volt a Graeven-huszárok beadványa. Lényegében a nemzeti hadsereg felállításának óhajáról volt szó az országgyűléshez eljuttatott levélben. A szinte teljes egészében magyarokból álló ezred nevében gróf Festetics György alezredes és Laczkovics János kapitány — a később kivégzett jakobinus — fogalmazta meg a fontos beadványt. Míg ők hazájuktól távol kénytelenek tartózkodni, addig Magyarországon idegen katonaság állomásozik — tartalmazta a levél. Súlyosbítja a katonák helyzetét az idegen vezényszó, a legénységgel szembeni embertelen bánásmód, az idegen tisztek előnyben részesítése. Az ezred azért azt kérte, hogy „jövendőben a magyar regementeknél a vezényszó magyar legyen, a magyar regementek mindig a hazában tegyenek és a regementnél található idegen fő- és altisztek máshová helyeztessenek által és helyöket a magyar nemzet érdemes indi- vidumaival töltsék be’’. A katonai hatóságok a beadvány készítőit fogságba vetették. Védelmükre országos tiltakozás Ixmtako- zott ki. Élen járt ebben Pest vármegye, márcsak azért is, mert egyik alaispánja a fogságba vetett Laczkovics testvére, György volt. Az országgyűlés 1790. augusztus 13-én feliratban tiltakozott a tisztek elleni eljárás miatt, a diétán Laczkovics másik testvére, István, temesi alispán mozgatta elsősorban Festetics alezredes és fivére kiszabadításának ügyét. Mivel az uralkodó békét akart, a letartóztatottak hamarosan kiszabadultak. Pogány György
