Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-13 / 188. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. AGUSZTUS 13., PENTEK Baloldali kánaán 1994-tói? Eseménydús nyár rendezik, megoldják az alábbi „csekélységeket” is: Kiépítik a szociális piac- gazdaságot. Átalakítják az iparszerkezetet és munkahelyeket teremtenek. Megmentik a mezőgazdaságot. Megújítják a privatizációt, harcot hirdetnek a korrupció ellen, és végül — gondolom teljesen magától értetődően — megteremtik az emberek biztonságos megélhetésének a stabilitását. (Csak ennyit, nem többet!) Igazán repes a szívem, hogy egy-két éven belül már itt lesz a Kánaán. A párt szakértőit ismerve, nyilván senkinek nem lehetnek kétségei, hogy a fentiek nem a vakvilágba kiáltott szavak, hanem a „kipróbált szakértők” munkaprogramja. Bizakodásom akár felhőtlen is lehetne, ha nem olvasnám tovább a cikket és nem világosítana fel a párt kettes számú hivatott vezetője, Gál Zoltán arról, hogy miként is kívánnák — pardon fogják — végrehajtani ezt a valóban nem akármilyen programcsomagot. Ä már szinte liberális nagyvonalúsággal ígérgető Horn úr után azonban Gál elvtársból kibukott az a baloldali „elkötelezettség”, ami bennem úgy nyomban a proletárdiktatúra „nemes” fokozatosságát idézte fel. Persze lehet, hogy nincs igazam, csak a rossz reflexek működnek bennem, de ítéljenek önök. Gál elvtárs leszögezi: Szakszerűbb és olcsóbb kormányzásra van szükség. (Biztos igaza van, mi is tudjuk, hogy a demokrácia mennyire drága, lassú és kevésbé hatékony.) „Ennek érdekében leszűkítenék az Országgyűlés törvényalkotó hatáskörét, és csökkentenék a kétharmados törvények számát.” Teljesen igaza van! Három éven keresztül láthattuk, hogyan packázhat a „konstruktív ellenzék” a tövények visszadobálásá- val, érvénytelenítésével. Mi lenne, ha egy nem konstruktív ellenzék okoskodna? Ettől persze nincs félnivaló, mert Gál elvtárs iziben „megnyugtat” bennünket, hogy nem kívánják „fárasztani” a képviselőket, inkább „megnövelnék a kormány jogalkotó hatáskörét!” Hogy is van ez? Kissé nehezen értelmezhető ez a fölényes és sajátos logika, mert még tegnapig a diktatúrától és a központosítástól annyira utálkozó ellenzék tiltakozott a rendeleti kormányzás gondolata ellen is. Most pedig már meg akarja kímélni a törvényhozást a terméketlen vitáktól? Inkább magára vállalja a „direkt demokrácia módszerét”? Úgy tűnik, ahogy a hatalom édes lehelele meg-meg- érinti az ácsingózókat, főleg ha már most „tutira veszik” a győzelmet, lám-lám, a rajzszeg már kibújik a zsákból! Sőt, sanda a gyanúm, ha valóban hatalomra jutnának, hetek-hónapok alatt a „collos szögek” is mihamar előkerülnének. Práczki István A hivatal és az intézet nyelve Kónya Imre frakcióvezető a Napkelte csütörtöki adásában egy baloldal által meredeken visszautasított kijelentést tett: „Az ellenzék sem csinálná jobban”... és „A koalíciónak nincs alternatívája!”. A Népszabadság pénteki számában Pogonyi Lajos „független főideológustól” az „Eles sarok”-glossza- össztüzében aztán kapott hideget és meleget egyaránt. Magától értetődően a Nép- szabadságtól már megszokott „tárgyilagos” tálalásban. Az alig több mint egy- flekkes mű a maga nemében szinte csúcsteljesítmény. Nem hiányzott abból természetesen a nyolcszázezer (!) munkanélküli — a Moszkva téri köpködővel és a szétvert mezőgazdasággal. Pogonyiék oldalán „felsorakoztak” a lenézett tanárok, a felhecceit akadémikusok, a megalázott értelmiségiek ugyanúgy, mint a gyógyszer nélküli kórházak, és a sakkban tartott egyházak, akár a naponta kioktatott Nyugat, az összekovácsolódó kisan- tant és a strasbourgi „leégésünk.” Nem feledkezett meg azonban az arabverésről, a lenézett szomszédos országokról és a tévéelnökvallatásokról sem, miként nem hagyta ki a nemzeti propagandát, a kínos juszticiá- zást és a botrányos privatizálást sem. Aztán magától értetődően „finom” célzásokat tett a depressziós óvónőkre, a megfélemlített hivatalnokokra és arra, hogy pénz mindenre van, csak a nyugdíjra nem. Bárczi Géza irta egyik munkájában, hogy a rádióban, illetve a televízióban dolgozó riportereket szinte megoldhatatlan feladat elé állítják (rossz, pontatlan fogalmazásukkal) a riportalanyok. Mert ha a kérdező szólna egy-egy csúnya zsargonért, fontoskodó fordulatért, ezzel — joggal vagy jogtalanul, ezt talán döntsék el az olvasók — egyszersmint kiváltaná beszélgetőpartnere ellenszenvét, esetleg kritikáját, visz- szautasítását. Pedig a hivatalos fogalmazás gyakran szinte alig érthető. Álljon itt erre példaként egy néhány héttel ezelőtt feljegyzett mondatom: a Fővárosi Taxi Vállalat egyik vezetője mondta: „reméljük, még az év augusztásában biztosítják a kereskedők a 300 darab Ladának vállalatunk részére történő leszállítását.” E mondatban véleményem szerint sem a „bizto- sítjákra” — manapság talán a leggyakrabban megjelenő, igen csúnya szó —, sem a „részére” szóra, sem pedig a „leszállításra” nincs szükség. Mert hisz ezektől lett az egész mondat kacifántos, fontoskodó, követhetetlen, magyartalan. Ha a vezető így fogalmazott volna: reméljük. E briliáns és „eredeti” leltár után felteszi a kötelező kérdést, „Drága Kónya úr, tényleg nincs önöknek alternatívájuk vagy mijük”? A glossza színvonala, igazságtartalma és stílusa annyira legyűgöző, mint azt már évtizedek óta a po- gonyiktól megszokhattuk. Eszmei mondanivalója egyértelmű, főleg ahogy megkérdi, hogy tényleg „Nincs jobb?” Egyet is érthetünk vele, valóban van, csak abban van némi kételyem — a néhány évtizedes tapasztalat alapján —, hogy ez a jobb, jövőre a bal lesz-e? Ő tudniillik ezt szuggerálja, mint ahogy azt megszoktuk. Ha viszont figyelmesen áttanulmányozzuk ugyanazt az oldalt, rögtön hiteles választ is kaphatunk arra, hogy a „Kónya-bűnlajstro- mot” miként fogja — rövid úton — baloldali diadalmenetté változtatni — a választásokat teremészetesen már most megnyert — ellenzék és annak is a legnagyobbat fejlődő pártja, az MSZP. „Az MSZP üdvözli a liberális paktumot” c. cikkben ugyanis Horn Gyula nem kevesebbet ígér nekünk, mint hogy már olyan szakmai programcsomagot készítettek — hosszú-, középtávú és 100 naposat, mely lehetővé teszi a megrázkódtatás nélküli hatalomváltást. Hogy mennyire komolyan gondolják mindezt (olyan demszkys önbizalommal), mi sem bizonyítja jobban, hogy ők azonnal lehogy vállalatunk még ebben az évben megkapja a kereskedőktől már korábban megígért 300 Ladát — ezt pontosan megértettük volna. Egy győri várostervező mérnök így beszélt eddigi eredményeikkel együttjáró hibákról: „...mennyiségi épület létrehozásával esztétikailag szennyeztünk bizonyos tájakat.” — E fogalmazással pedig a magyar beszédet is szinte beszennyezte a fogalmazó. Milyenek azok a „mennyiségi épületek...?” Bizonyára azt akarta mondani, hogy bizonyos városrészeket, tájegységeket egyszerűen elrontottak a tervezők azzal, hogy nem egészen odaillőt, s főként nem annyit terveztek, mint amennyi a legjobb, legszebb lett volna. A megszólaló — taralmilag — körülbelül ennyivel maradt adós. Mint köztudomású, a közelmúltban Mexikó a legjobban eladósodott országok közé került. A kora reggeli hírfogalmazás azonban „legerőteljesebben” eladósodott országról szólt, ami nem kis zavart kelthetett, hiszen ha valaki még erőteljes — az még bízhat magában s bízhatnak benne mások is. A szegénység erőteljességének hangsúlyozása nem szerencsés szerkezet. Adósságállapot semmi esetre sem lehet ilyen. S milyen lehet egy időjárás-előrejelzés? Ilyen például: „délután fel- hősödés várható záporokkal, heves zivatarokkal, a zivatar idején erős széllel”. Első hallásra — szinte gyermeki emlék ez mindenkiben — ha zivataros időjárásról szólunk — szélről is szólunk. Mert ha kitör a zivatar — ezt aligha teheti szél nélkül. Annál is inkább, mert ha elvonul vagy elül, ez is csak egy már megvolt mozgás megszűnéseként fogható fel igazán. Szél nélkül jöhet egy hatalmas zápor, még egy-egy felhőszakadás is — de a zivatar, az zivatar. Ezt írja róla a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának 7-ik kötete: „villámlással, mennydörgéssel és rendszerint viharos széllel, csapadékkal járó légköri képződmény”. Miért fontos hát a meteorológiában egy várható zivatar esetében külön szélről is beszélni? Együvé tartoznak ők. Legékesebben, páratlan gyönyörűséggel Vörösmarty fogalmazta ezt meg „Vén cigány” című versében: „Tanulj dalt a zengő zivatartól /mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl/ fákat tép ki és hajókat tördel...” Hol válik el e szép, hangulatfestő igéktől a szél — csak egy pillanatra is...? Murányi László Gyermekkoromban a július és augusztus a hírnélküliség korszaka volt, az újságírók kénytelenek voltak hajuknál fogva előrán- cigált kacsákkal tölteni meg a lapokat. Ilyenkor kelt életre újra és újra a lochnessi szörny, és talán soha el nem követett bűntényeket írtak meg óriási szenzációként. Hála Istennek, vagy talán inkább sajnos, ezen a nyáron nem panaszkodhatunk, hogy elmerülünk a kitalált szenzációkban. Hiszen akár a világ eseményeit, akár a magunk nem túl rózsás helyzetét vesszük szemügyre, bőven akad probléma. Kezdjük talán azzal, hogy a hét legfejlettebb kapitalista állam csúcstalálkozóján szinte ugyanazok a fő gondok tapinthatók ki, amelyeket itthon is észlelünk. Á még mindig nem kizárható nukleáris fenyegetés árnyékában: számolva a technika szédületes fejlődésének súlyos következményeivel, számukra is legnagyobb gond a már régóta tartó recesszió és ennek szükségszerű velejárója, a munkanélküliség. Nem érdektelen felfigyelni arra, hogy az irigyelt gazdag államok egyre kevésbé sikeresen birkóznak meg a munkanélküliség kérdéseivel, hiszen a szocialista francia kormány is többek között ebbe bukott bele. Éppen ezért azok az országok, amelyeket szeretnénk utolérni, rákényszerülnek, hogy az ebből a célból összehívott konferencián próbáljanak gondjaikra megoldást találni. Tehát nem kell aggódnunk amiatt, hogy az uborkaszezon történéstelen időszakában unatkozni fogunk, és az újságírók fantáziájára leszünk utalva, hogy mégis legyen valami említésre méltó. A világpolitika homlokterében az egyre aggasztóbb méreteket öltő délszláv háború áll, de hasonló méretű veszélyt rejt magában akár az iraki bombázás, akár a líbiai fenyegetés és a két Korea kérdésében a határozott állásfoglalás az Egyesült Államok részéről. Nálunk pedig a hatalmas mértékű törvényhozói munka áll az érdeklődés előterében, ugyanakkor mindinkább a figyelem középpontjába kerülnek a választási kampány előcsatározá- sai, a ki kivel és kivel nem problematikája. A Fidesz és az SZDSZ látványos kézfogása egyelőre nem vette számításba az esetleges együttműködést a szocialista párttal, mert az együttes kommunistaellenes hangvétele — legalábbis a kampány idején — ezt látszik igazolni. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy az első fordulóban a szocialisták is jól szerepelhetnek. Ebben az esetben aki kormányra kerül, nem kerülheti el a szocialista párttal az együttműködést. És nyitva áll a lehetőség, hogy a hiteles jobboldali pártok, amelyeket éppen Horn Gyula hiányolt a jelenlegi magyar parlamentben, végre összefognak, és meg tudják nyerni a választók bizalmát. Nem tudom, hogy a jelenlegi kormánypártok, illetve az ellenzékben levők, nem beszélve a jelenlegi parlamentben még fel nem lelhető, de a választási kampányban szintén részt vevő számtalan kisebb pártról, mennyire tudják a velük szimpatizálókat és főként a közönyösöket maguk mellé állítani. A ténylegesen szavazók aránya messze alulmarad-e a négy év előttinek, vagy sikerül a közönyösöket meggyőzniük arról, hogy a „nem érdekel a politika” jelszó alapján kényelmesen otthon maradók éppen a történelem menetébe való beleszólás jogától fosztják meg magukat. Úgy érzem, hogy uborkaszezon helyett az újkori Magyarország legesemény- dúsabb nyarának vagyunk többnyire csak szemlélői, de közben mély aggodalom is él bennünk, hogy a felszított indulatok és a reális helyzet fel nem ismerésének korszakában valóban jóindulattól vezérelt, nemzetükért aggódó politikusok saját elképzeléseik és meggyőződésük bűvöletében elszakadnak a valóságtól, és hosszú, baljós történelmünk annyi vakvágánya után egy újabb zsákutcába tévedünk. Tiszay Géza
