Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-06 / 155. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JULIUS 6.. KEDD Nem kerek abból az „új világból” Tisztelt Főszerkesztő-helyettes Úr! Az esélytelenek nyugalmával írok Önnek, biztos lévén abban, hogy egy olyan szellemiségű lapban, mely az Öné, egy liberális (sőt SZDSZ-es) önkormányzati tisztségviselő írásától megvédik a jobb sorsra érdemes olvasót. Ha mégis rázúdítanák soraimat a gyanútlan újságvásárlóra, nyilván az értelmetlenségig lerövidítenék. Amennyiben fenti vélekedésemben mégis tévednék, az nemcsak nekem válna előnyömre, hanem eddigi rossz tapasztalataim arányát is csökkentené. De miért is írok Önnek? Hiszen annyiszor fordult már elő, hogy vezércikkeik, Vélemény rovatuk felett mosolyogva, legyintve nyeltem le véleményem, gondolván, erre válaszolni sem érdemes. Aki értené válaszomat, annak ezen írások úgyis magukért beszélnek, a többieket meg minek bosz- szantsam. Az „Aki átvilágította Önmagát” című írás azonban olyan remekmű, melyet nem tudok szó nélkül hagyni. Most végre megtudhatjuk, nem csupán „komcsi” és „komcsi” között, hanem III/III-as ügynök és III/III- as ügynök között is van különbség (ami egyébként igaz), s természetesen aszerint, hogy az illető jelenleg éppen hol ül. (Ez persze már nem annyira igaz az én nézeteim szerint.) Itt szeretném leszögezni, hogy magam egyik kategóriába sem vagyok sorolható, így, s talán éppen ezért zavar, s zavart mindig is az olyan politikus, aki valódi mondanivaló helyett élesen és hangosan antikommunista és ügy- nököző retorikát alkalmaz és alkalmazott. Ma ugyanis nem ez az alapvető problémája társadalmunknak. Más kérdés, hogy én is jobban örülnék, ha a közéletben nem lennének volt ügynökök és zsarolható politikusok. Talán nem kell ennek okát magyaráznom. A kiabálás azonban mindig gyanús és veszélyes. Mi a helyzet Csurka Istvánnal. Ő éppen azok közül való, akik előszeretettel vag- dalkoztak a „komcsik” és a „nómenklatúra” felé, akik véleménye szerint folyamatosan mentik át a hatalmukat. Szeretném tudni, hogy a — nyilván írói munkásságának részét képező — ügynöki jelentéseit ő kinek írta. Hogy mit írt, már nem is igen érdekel. Egy héttel ezelőtt, amikor Antall József felfedte, létezik Csurka „csoportjában” volt ügynök, hősünk azt mondta, elképzelhető, hogy aláírt valami papírt. Most ne boncolgassuk a miniszterelnök módszereit. Igen érdekes, hogy számára csak akkor fontos valakinek a múltja, ha vele szembefordul. Csurka István ügynö- kösködése bocsánatos bűn volt mindaddig, míg lojális volt a kormányhoz. Emlékeztetőül írom, az SZDSZ (Hack—Demszky- féle) törvényjavaslata éppen az ilyen alvilági politikai módszerek (melyet szavaiban egyébként a miniszterelnök el szokott utasítani) megelőzése érdekében kívánta megóvni a közéletet a volt ügynököktől. A kormánytöbbségnek ez akkor nem tetszett. Ma már látható, miért. Időközben Csurka István emlékezőtehetsége komoly fejlődésnek indult. A Magyar Fórumban részletesen számol be beszervezésének körülményeiről. Ön szerint — írása legalábbis ezt sugallja — ezzel kiválóságát bizonyította hősünk, aki „egykor minden erejével, írói tehetségével a régi rendszer megdöntésén, lebontásán fáradozott”. Nos, miért is vonnánk ezt kétségbe? Ezt igazolja az is, hogy szemben azon barátaimmal, akik indexen voltak, állásukat vesztették, írásaikat elkobozták, szegény Csurka István az általa oly sokat ostorozott kul- túrkomisszár idejében több József Attila-díjat kapott és hivatalosan ünnepelt író volt. Bánó Attila írása végén azt kérdi: „Nos, Uraim, lássuk, ki veti rá az első követ?” Nos, Bánó úr, tehetném én ezt az efféle „bűn” el nem követőjeként is. Sokkal inkább teszem azonban azért, mert Csurka István — aki a korábbi kirekesztő rendszer ügynöke volt — ma ismét olyan eszmét hirdet, mely kirekeszt és félelmet kelt. Nevelni akar és rátelepedni a társadalomra, igazság- osztóként. Ha nem megy szép szóval, nem idegen tőle az sem, hogy a rendőrséget javasolja igazának nyo- matékául. Valódi múltját megismerve ezen ne is csodálkozzunk. Én azonban abból az „új világból”, ahol a közéletnek meghatározó szereplője lehet egy ilyen ember, köszönöm, nem kérek. Remélem, ebben sokan osztják a véleményemet. Wittinghoff Tamás Budaörs Tisztelt Wittinghoff úr! Ön azt írja, hogy a vezércikkeink, illetve a Vélemény rovatunkban megjelenő írások felett olykor mosolyog és legyintve nyeli le a véleményét. Megértem Önt, hiszen gyakran érzek hasonlóképpen, amikor a sajtóban — nem kevés helyen — a nemzeti, a népi, a keresztény eszmekörhöz tartozó személyiségeket, nézeteket, mozgalmakat bírálnak, vagy ezekkel szembenálló eszmeiséget igyekeznek a talapzatra emelni. Azonban sohasem legyintek az okosan érvelő, színvonalasan megírt véleményekre. Remélem, hasonló okokból kifolyólag Ön sem szokott legyinteni például Fekete Gyula, Benedek István, Török Bálint, Sándor András, Fábián Gyula, vagy a főként ünnepi alkalmakra ugyancsak nekünk író Tőkés László, Éutó Dezső, Jeleníts István, Szokolay Sándor, Döb- rentei Kornél, Sándor György véleményére. Önt zavarja a hangos antikommunista retorika, amely „nem alapvető problémája társadalmunknak”. Engem is zavar, ha egy politikus nem a társadalom alapvető problémáira figyel, s nem a jobbítás, a gyakorlati megoldások érdekében politizál, ezért feltételezem, hogy e tekintetben pártjának egyes vezető politikusai is zavarják Önt, hiszen az a magatartás, amelyet kifogásol, cseppet sem volt idegen az SZDSZ-től a kilencvenes választások idején. Ön szerint Csurka nem csupán aláírt, de ügynöki jelentéseket is készített. Fogalmam sincs, honnan lehet ezt tudni — én még az aláírásnál tartok —, azonban úgy vélem, fontosabb ennél, hogy az író-politikus körül fellángoló újabb viták ismét tudatos aránytévesztéshez és az ebből fakadó hamis következtetésekhez vezetnek. Például az SZDSZ törvényjavaslata, amely — ugyancsak az Ön állítása szerint — a közéletet kívánta megóvni a volt ügynököktől, nem Csurka múltja miatt volt elfogadhatatlan a kormánytöbbség számára, hanem többek között azért, mert nem terjedt ki a sajtó, az igazságszolgáltatás, a felsőoktatás fontos területeire. Az emlékezetes Kónya—Pető-vita során is világossá vált, hogy a javaslatnak ilyen értelmű módosítása, illetve egy ennek megfelelő javaslat kidolgozása az SZDSZ számára elfogadhatatlan lenne. Amennyiben komolyan vennénk egy olyan fel- tételezést, hogy a kormányzat törvény- alkotói tevékenységét az Ön által említett szempontok befolyásolják, akkor komolyan kellene vennünk olyan, ezzel ellentétes vélekedést is, hogy az SZDSZ a napi politikai érdekeire építi a törvényjavaslatait. Az igazi kérdés ezért nem az, hogy milyen volt az említett törvényjavaslat beterjesztésekor Antall és Csurka viszonya, hanem sokkal inkább ez: miért nem jó az SZDSZ-nek a sovány lúd helyett a kövér lúd? Ami Csurka irodalmi díjait illeti, azokat valóban az egypárti diktatúra időszakában kapta, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket, hiszen köztudott, hogy a rendszer olykor azokat is vállon veregette, akiket cseppet sem kedvelt. Nem tudom, hogy az Ón egykor indexre tett barátai között hány Csurka formátumú író van, de ne feledje, a diktatúrákban nem szokatlan jelenség az, hogy kesztyűs kézzel bánnak a kiemelkedő tehetségekkel. írása vége felé Csurkát a korábbi kirekesztő rendszer ügynökének nevezi, s erre is hivatkozva vállalja, hogy elsőként vesse rá azt a bizonyos követ. Tisztelt Wittinghoff úr, ám tegye. De azért javaslom, tartogasson valamit az igazi főbenjáró bűnösöknek is. Azoknak, akik még ennyit sem mondtak nekünk: bocsánat! Tardi Sándor grafikája Az idegenek maradnak Mindeddig nem tudtam megszokni a földön ücsörgő koldusokat. Megdöbbentő, hogy a főváros legforgalmasabb utcáin, terein az emberek többsége — ezrek és ezrek — milyen szenvtelenül megy el ellehetetlenült embertársai mellett. Mi ennek az oka? Ha magamba szállók, és elgondolkodom ezen, egyetlenegy magyarázatot találok: a jelenségtől való idegenkedést. Sajnos — velem együtt — az utca embere a , jobb, ha oda sem nézek” értelmű felfogás szellemében igyekszik csitítani lelkiismeretét. Mert mitagadás, nem szemet gyönyörködtető egy nyilvánvalóan súlyos beteg ember látványa az aszfalton, a porban. Új idők és új gondolatok. Az idegen szép! — halljuk egyre gyakrabban innen-on- nan. De tudjuk-e, mit jelent ez a rövid mondat? Az ide- genség sok mindent, tőlünk elidegenedett koldust is jelenthet, és valóban az ellenségeskedés, sőt a gyűlölet forrása is lehet. Ez mindenképpen rossz, és semmiképpen nem szép. Mindenkiben kialakulhat bizonyos viszolygás a mások személyiségéből, magatartásából fakadó taszító jelenségek nyomán. Azonban ezeket egysíkúan megítélni ostobaság. Államalapító királyunk intelmeiben figyelmeztetett: az idegenek gazdagítják az országot. A mi népünk rendkívül türelmes. Történelme folyamán sok-sok népet-nem- zetséget, s velük számtalan új jelenséget, szokást mindennapi részévé volt képes tenni. Képes volt, annak ellenére, hogy az idegenek néha túl idegenekké lettek. (Lásd a Bánk bánt, éppen torzítás alatt álló nemzeti operánkat!) Azt hiszem, mi már régen bebizonyítottuk: rá tudunk érezni, hogy az idegen mikor szép. Ezért talán nem itt volna a legnagyobb szükség az örökös felhánytorgatásra. Nem szabad, hogy lelkiismeretünket ilyen frázisokkal terheljük, mert az idegenek — miként a koldusok is — úgy tűnik — maradnak. Feke László Mozgalom a gyűlölet ellen Azt hiszem, nehéz találni még egy olyan mozgalmat, amely szebb célt tűzött volna maga elé. Feloldani a leg- visszataszítóbb, de ugyanakkor sajnos nagyon is természetes emberi érzelmi megnyilvánulást, helyébe egymás megértésének és megbecsülésének óhaját állítani. A keresztény vallás pedig a hegyeket mozdítani képes szeretet hatalmát hirdeti. A magam részéről mindig megelégedtem volna azzal, hogy a gyűlöletet próbáljuk ha nem is kitörölni az emberi életből, de legalábbis csökkenteni. Azt, hogy mindannyian szeressük egymást, túl szép, majdnem teljesen elérhetetlen célnak tartottam. Maga a mozgalom tiszteletreméltó vállalkozás, amihez minden jóérzésű ember tiszta szívvel sikereket kívánhat. Hogy azután ezt a zakóra vagy blúzra tűzött cédul- kával kívánja-e kifejezni valaki, vagy úgy gondolja, hogy bizonyos más jellegű mozgalmakban kísérli meg érvényesíteni elismerést érdemlő gondolatait, ez már más kérdés. A megdöbbentő viszont az, amikor e mozgalomhoz csatlakozóktól hallunk olyan megnyilatkozásokat, amelyek mindenről árulkodnak, csak éppen a gyűlöletmentességről nem. Sok ellenzéki hangoztatja a mozgalomhoz való tartozását. Visszatekintve az ellenzék több mint hároméves működésére, úgy érzem túlzás lenne azt mondani, hogy ez a gyűlölet elleni tiltakozás eddigi tényleges tevékenységükben mindig előtérben állt volna. Ma, amikor úton-útfélen a kormány és a kormánypártok elleni legdurvább kirohanások tanúi vagyunk, és ezeket a dühödt ítéleteket éppen a fékevesztett gyűlölet sugallja, nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a gyűlölet felkeltésében az ellenzéknek nem kis szerepe volt. A Mozgalom a gyűlölet ellen szellemében ezerféle jogos és nem ritkán jogtalan bírálat két irányban próbálta a kormányt lehetetlenné tenni. Az első cél az volt, hogy mindenki lássa be, ez a kormány koncepciótlan, hozzá nem értő emberekből áll, akik csak maguk és pártjuk érdekeit tartják szem előtt, a másik cél pedig, hogy nevetségessé, sőt gyűlöletessé tegyék őket az ország közvéleménye előtt. A hároméves rendíthetetlen piszkálódássorozatnak azonban volt két elgondolkoztató tünete. Az első az alig pár hónapja hivatalba lépett kormány ellen megszervezett taxisblokád, a másik a Csurka-tanulmány és az október 23-ai incidens körül csapott óriási hangzavar, mindkettő azzal a nem titkolt céllal, hogy a kormányt megbuktassák, vagy legalábbis a tekintélyét lejárassák. Tudom, hogy vannak parlamentek, ahol többet engednek meg a képviselők maguknak, mint nálunk, de azért úgy érzem, az első lépéseit próbálgató magyar demokrácia esetleges hibáit jobb indulattal is lehetett volna bonckés alá venni. Éppen a gyűlölet elleni mozgalom szellemében valamicskével nagyobb türelemmel és főként a pánikra amúgy is hajlamos tömegek sokkolása nélkül. Tiszay Géza
