Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-03 / 153. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 3.. SZOMBAT 13 Újabb jókívánságok Lapjuknak előfizetője és olvasója is vagyok. Mindig örömmel vettem és veszem kezembe tartalma, színvonala, következetessége miatt. így történt ez június 26-án, szombaton is. Most nem az ünnepi tartalomról szólnék. Mondhatnám, hogy ezt vártam. Toll- kapásom oka az utolsó oldalon található családi fénykép, és az alkalom, mely azt — nagyon helyesen — odatette. Barátságos, tiszta arcú, fiatal, érett csapat! Egy közösség, amely bátran szembenéz az olvasókkal. Önmagán hordozza felelőssége tudatát, és annak igaz vállalását. Sok arcot már ismerek, most megismerhettem mindenkit. Köszönöm. Mátó közösség a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj átvételére. E nehéz időkben, amikor még a „bor nem forrta ki magát”, amikor új kihívásokra sokszor a megszokottat felrúgva kell válaszolni, amikor a legfontosabb az egyén számára, hogy döntéseihez meglegyenek a szükséges ismeretek — e lap munkatársai példásan álltak a helyükön, tisztességgel segítve az eligazodást, a tisztánlátást. Bízom abban, hogy mi, akik szeretjük ezt a hangot — talán beszélhetek többes számban is (!) — továbbra is megkapjuk a „jó szót”. Sikereikhez mindenkinek gratulálok. Büszke vagyok arra, hogy e lap előfi- zetőjeként egy kicsit részese lehetek örömüknek — örömünknek —, ellopva egy kis szeletet a jó érzésből. Munkájukhoz türelmet, kitartást és jó egészséget kívánva maradok őszinte tisztelőjük: Zacsek Gyula országgyűlési képviselő * Az igazán megérdemelt Sajtószabadág-díjhoz szívből gratulálok. Mindenkinek további jó munkát kívánva fogadják őszinte jókívánságaimat (kézcsókkal, üdvözlettel — járandóság szerint). Horváth Károly Göd * Őszinte örömmel gratulálok a Petőfi Sajtószabadság-díjhoz. Ha valakik, akkor önök igazán megérdemlik a lap tiszta, becsületes, hazafias szellemiségéért. Külön köszönöm a június 26-ai, szombati számot (annyi benne a kiváló írás, hogy az ember sajnálná eldobni). További jó munkát, s ehhez jó egészséget, kitartást kívánok. Hívük: Varga Enikő' Budapest Ötvenezres emelés? Bár nem tartozom a kisnyugdíjasok közé, de egy kicsit eltűnődtem, amikor azt hallottam, hogy a Malév pilótái sztrájkolnak, mert fizetésük sokkal kisebb, mint a nyugati államokban dolgozó társaiké. Ugyanakkor egy szám is megütötte a fülemet: ötvenezer forinttal kívánják havi fizetésüket emeltetni. Nem tudom, nagyon szerencsés volt-e a televízió részéről ennek a számadatnak a közzététele, de azt sem tudom, hogy a messze tízezer forint alatti nyugdíjasok, akik egy életet végigdolgoztak, ezek hallatán milyen érzéssel veszik át a nekik juttatott néhány forintot, és azt sem hinném, hogy túlságos sajnálat ébred bennük a rosszul fizetett repülőgép-vezetők iránt. Tiszay Géza Budapest Sírgyalázás Vácott É Mindig porig sújtja a társadalom hu- ) mán gondolkodású részét, ha — az utóbbi időben mind sűrűbben előforduló — temetői HISTÓRIA Emlékezés a Pesti Hírlap-os Márai Sándorra III. „A vér és vas költője” című Gabriele D’Annun- zio-életrajzom az Új Idők könyvkiadónál 1943 elején jelent meg. Munkámat maga Herczeg Ferenc ajánlotta kiadásra Farkas Istvánnak, a kiadó vezetőjének. Farkas könyvem kéziratát elolvasta s a kiadási szerződés aláírásakor felajánlotta, hogy kössünk ún. „életszerződést”. Ő vállalkozik arra, hogy minden munkámat kiadja, de máshová kéziratot nem adhatok. időt kértem Farkastól a döntésre. Máraihoz mentem tanácsért, feltéve a kérdést: „Eladjam-e magam”? Válasza egyértelmű volt: — Magyarországon minden magyar írót mindig kifosztottak a kiadók. Farkas István nemcsak jó üzletember és jeles festőművész, de tisztességes ember is. Elmondotta Márai, hogy neki is ilyen szerződése volt az Üj Időkkel, de átpártolt a Révaihoz. Új kiadója 200 000 pengőt fizetett Farkasnak, hogy a szerződésből kiengedje. D’Annunzióról szóló munkámnak nagy volt a sikere, napok alatt elfogytak a példányok, mind a 2400. Az ostrom után tudtam meg, hogy még 4000 példányt nyomtattak belőle, de ezek után szerzői díjat nem kaptam. Az életszerződést Márai tanácsára aláírtam, de annak később már semmi értelme nem volt. Könyvemet Márai elolvasta, tetszett neki írásom. Sajnálta, hogy „Vendégjáték Bolzanóban” könyvének megírása után jelent meg az írásom. „A gyertyák csonkig égnek” című regényének megjelenése után üzent, menjek be a szobájába. Erre nehezen adódott alkalom, mert behívtak a Vezérkar főnöke 6. osztályába külügyi előadónak. Egyik délután felkerestem Márait szerkesztőségi szobájában. Előadta, hogy miután második anyanyel-i vem az olasz, arra gondolt, hogy új regényét én fordítsam le olaszra. Mondanom sem kell, hogy boldogan vállaltam a szép feladatot. Megvalósítására sajnos katonáskodásom s a körülmények alakulása folytán nem került sor. * * * Amikor katonáskodásom megengedte, be-bejártam a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. A külpolitikai rovatot Légrády Gyenesnek adta át. Munkájában segített neki dr. Stollár Béla, aki majd szerkesztőségi szobánk egyik ablakával szemben lévő házban hal hősi halált, az én őrmesteri ruhámban, amelyet korábban tőlem megvett. Egyik alkalommal bekopogtam Máraihoz. A szokásos félhomályban ült íróasztalánál, s annak egyedüli díszét, egy kis földgömböt simogatott. (Földgömb volt Márai Mikó utcai lakása íróasztalán is.) Érdeklődéssel hallgatta azokat a közléseimet, amelyek birtokába katonai szolgálati helyemen hivatalból jutottam. Beszélgetésünk során vaskos könyvet emelt fel íróasztaláról, Wendell Willkie amerikai szenátor könyvét, az akkortájt megjelent „One world” című érdekes írást, amelyben Willkie beszámolt Szovjetunió-beli élményeiről. — El kell olvasnod, kölcsön adom — szólalt meg. Közöltem, hivatalból elolvastam szolgálati helyemen. — S mi a véleményed a könyvről? Válaszom egyértelmű volt a könyvről, amelyben Willkie megalkuvásra buzdította olvasóit a Szovjetunióval, tudatosan keresve az együttműködést a szovjetekkel nemcsak a háborúban, hanem azután is, Hitler legyőzése és az új világ kialakítása érdekében. Meggyőződésem volt, hogy a Szovjetunió egy tapodtat sem ad fel majd az általa meghódított területekből, azokat tartósan megszállja, saját arculatára alakítva át azokat, hogy onnan szervezze meg és vezesse be majd saját ideológiáját. Lehetetlenné fog válni a Willkie által meghirdetett egyetlen világ kiépítése. Márai csendben forgatta tengelye körül a kis földgömböt. Egyetértett velem. Sokáig bámulta írógépét, amelyen a „Vasárnapi krónikák”-at, valamint a „Tegnap és ma” gyűjtőcímen a Pesti Hírlapban megjelent írásait írta. Mindig mindent egyenesen az írógépbe írva fogalmazott meg. Akik ezt tudták, ezzel magyarázták, hogy írásaiban sokszor hiányzik a líraiság. * * * A már nyugtalan 1943. év után ránk csapott 1944 minden bajával, megpróbáltatásával és tragédiájával. A Pesti Hírlap szerkesztőségébe katonáskodásom miatt alig jártam be. A légitámadások folytán feleségemet s akkor még csak egy kisfiúnkat Bicske mellett. Száron helyeztem el. Jómagam Zápor utcai lakásunkban árván éldegéltem, kora este elballagtam valamelyik óbudai kiskocsmába, legtöbbször csak találomra. Egyik este az óbudai templom környékén betévedtem egy kis kocsmába. A földszintes, régi ház csöppnyi udvarára kitett asztalok egyike mellé leültem. Kihozták fél liter boromat s a pörköltre vártam, amikor észrevettem, hogy az egyik sarokasztalnál Márai ül. Fizet és sietve eltávozik. * * * Az ostrom után 1945. április második felében mentem át a már összetákolt Ferenc József-hídon Pestre. A Pesti Hírlap épületébe siettem, ahol mindent szinte a régi rendben találtam, de a lap, a lapunk, a Pesti Hírlap elnémult. Légrády Ottó nagyon kedvesen fogadott, s arra kért, maradjak mellette. rongálásokról, vandál sír- gyalázásokról értesül. Ha vallási-etnikai alapon történnek ezek az embertelen akciók, általában nagyobb nyilvánosságot kapnak, s a felkorbácsolt válaszindulatok is intenzívebben csapódnak le. Ám egy-egy település köztemetőjében a „hétköznapi” garázdaságok falra hányt borsóként peregnek le a társadalmi közöny szürke betonjáról. (Hacsak nem olyan gigantikus mérvű a pusztítás, mint legutóbb a salgótatjáni sírkertben volt!) Városunkban 1989-ben volt egy hasonló botrány, amikor több tucat sírboltot felnyitottak olyan ember- szabású lények, akikre még jelzőt sem érdemes vesztegetni. Azóta viráglppásnál nagyobb panaszról nemigen lehetett hallani. Néhány hete azonban véget ért ez az eseménytelen időszak. Városunk polgármesterét érintette dupla súllyal az újabb vandál cselekedet, hiszen az első közembernek egyébként sem lehet közömbös ilyen intermezzo. S hát az <5 köztiszteletben állt és álló őseinek kápolnaszerű kriptáját törték fel lealjasult személyek, nem tisztelve a holtak nyugalmát sem! Sajnos kevés a jóérzésű emberek felháborodása és szolidáris érzése, hiszen a polgármester egyéni fájdalma kellemetlen alaphelyzettel is párosul: nehéz bármit is tennie a személyes jelleg miatt. Könnyen rásüthetik az alaptalan vádat: hatalmi helyzetét gyakorolja „magánérdek” miatt!? Az eset szomorú konklúziója, hogy kevéssé motiválható anyagi eredetű indítékkal, erre utaló nyom nincsen. Sokkal inkább seké- lyes lelkületű, kisstílű, jellemszegény „törpék” valamiféle megmagyarázhatatlan személyes bosszúja vélhető a háttérben! A nemtelen indulatok folyama mindig döbbenetes, de a gonoszsággal párosult emberi ostobaság egyenesen rémületet gerjesztő! Brezovich Károly Vác íróasztalt kaptam a titkárságán. Kiderült, hogy egyedül engem vett vissza a több mint 40 tagú szerkesztőségből. Légrády sok bizalmas, személyi ügyét intéztem, de amolyan „összekötő” is voltam a Légrády-nyomdá- ban nyomtatott több új sajtótermék-szerkesztőség között. Régi szobámban idegen kollégák ültek. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Pesti Hírlap nem indulhat. Dr. Kiss Károly mint parlamenti gyorsíró a tehetségverseny során bekerült a laphoz és be-bené- zett a LégrádyHitkárságba. Egyik látogatása során közölte, hogy a Parlamenti — akkor Nemzetgyűlési — Könyvtár, mely zárt jellegénél fogva a nemzet- gyűlés tudományos kutató- intézete volt, nemzetközi jogászt keres tudományos könyvtári állásba. Megpályáztam az állást és a nemzetgyűlés elnöke, Nagy Ferenc jóvoltából, aki akkor a Debrecenből áthelyezett országgyűlés elnöke volt, nekem régi jó barátom, megkaptam a kinevezésemet, új munkahelyemet 1946 február elején elfoglaltam. (Folytatjuk) Tobor Tibor Rákóczi Gyomrán //. Rákóczi Ferenc 1705 nyarán Rákoson kívánt országgyűlést tartant, a meghívókat július 1-jén Ócsávói küldte szét. Pest felé közeledve egyesült a Duna- foldvár felól érkező kuruc hadakkai és 1705. július 3-án Gyömrőre ért. A fejedelem itt mondta el híres beszédét, melyet „Gyomról beszéd” néven tart számon a történetírás. A faluban szemlét tartott, és katonáihoz intézett szónoklatával az elcsigázott, fáradt kurucok harci kedvét próbálta felgyújtani. Nem sikertelenül, a beszédét hallgató tizenötezer katona „emelte fel fejét az előttük álló fejedelem sza- vára”(R. Várkonyi Agnes). Feltette a kérdést: „Mit akarunk? Vérkerüléssel, harckerüléssel s erősségek elhagyásával; egyszóval: szaladással kívánjuk-é édes hazánkat megnyerni, magunknak nyugodalmat, maradékunknak megmaradást szerezni? (...) Vagy ha bennetek vagyon az magyar vér, hozzám, nem uratokhoz, de atyátokhoz, társotokhoz, véretekhez való szeretet, bosszuljátok gyalázatunkat azon hazaáruló büntetésével, az kik nemzetünknek s mindnyájunknak becs üle ti t gyászban öltöztették .'"Rákóczi fontos elhatározásairól is tájékoztatta katonáit. Bejelentette, hogy nem köt békét. Értésükre adta. hogy a haza ügye és saját boldogulásuk elválaszthatatlan egymástól. Megfogadta ismét, hogy tartja magát a bre- záni megállapodáshoz, vagyis a katonáskodó kuruc jobbágyok felszabadulnak személyükben és leszár- mazottaikban a földesúri terhek alól. Pogány György
