Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-31 / 177. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TUDÓSÍTÁS 1993. JULIUS 31.. SZOMBAT Olyan, mint egy ékszerdoboz Július 18-án templomszentelés volt Gömör megye szlovákiai részének egy kicsiny falujában, Vigtelkén. A falu valóban kicsiny, mindössze nyolcvanöt lakója van, s a nagy hegyek hóna alatt szerényen húzódik meg. Elhatároztam, mindent megírok, amit csak e napon átéltem, hogy minél többen részesei lehessenek e csodálatos ünnep örömének. Már Vigtel- kén eszméltem rá, hogy 1941-ben jártam erre. Erdélyi Géza, a hamvai lelkész juttatta eszembe. A múlt század közepén Arany János jó barátja, Tompa Mihály volt Hamva lelkipásztora. Ötven évvel ezelőtt, még diákként, egy barátommal bejártam a Felvidék visszacsatolt részeit, s ekkor kerestük föl a kiváló költő lakóhelyét, s kértünk és kaptunk szállást a parókia csűrjében. (Azóta — sajnos — lebontották.) Olyan jól sehol másutt nem aludtunk, mint itt, az illatos szénában. Pedig paplanos ágyban, rangos úri házban is éjszakáztunk nem egyszer. Tompa Mihály mostani utóda, korábban vigtelki pap, eljött ide együtt ünnepelni azzal a gyülekezettel, amelyben és amellyel harminc évvel ezelőtt a templom utolsó tatarozását elvégezték. Akkor a munkában a falu minden lakója részt vett. Ma csak huszonnyolcán vállalják az egyháztagságot. Ez a harminc esztendő persze nemcsak a lelkekben végzett nagy rombolást, hanem a templomépületben is. Nem kis dolog egy építmény rend- behozatala, de még nehezebb a megromlott lélek megújítása. A szabad lélek vállalja a hitét Harminc évvel ezelőtt még csak tizenöt éve folyt a vallásellenes ateista lélekmérge- zés. Akkor még együtt volt a falu, s együtt dolgozott a református egyházért, a templomért. Ma már csak egyharma- duk vállal közösséget a ke- resztyénséggel. Pedig akkoriban az egyeduralkodó kommunista párt nem nézte jó szemmel az emberek vallásos tevékenységét. Ma valóban szabad a vallásgyakorlat, sőt — legalábbis az önkormányzatok — tevékenyen részt vesznek az egyházépítésben, jelentős összegekkel támogatva a lepusztult templomok újjáépítését. Ebből is jól látható, hogy az erős, és ezért szabad lélek a politikai nyomás, mondjuk ki, az erőszak ellenére is vállalja hitét, a megfertőzött, beteg lélek azonban még demokratikus viszonyok között is passzív marad. Nem alaptalan a kérdés: Lesznek- e, akik eljönnek e kis templomba dicsérni az Urat? E kicsiny templom olyan, mint egy ékszerdoboz. Valóban az. Nemcsak kívülről szép, belseje is méltó a külső látványhoz. A mintegy kétszázötven személy befogadására alkalmas épület a hegy oldalában áll, kicsit a falu fölé emelkedve. A kis település — élve azzal a lehetőséggel, amit II. József nyújtott a szabad vallásgyakorlat engedélyezésével — 1785-ben megépítette a templomot, majd 1800-ban a tornyot is. Az ő hitük és áldozatuk tette lehetővé, hogy az Isten háza is helyet kapott az emberek házai között. E házakban akkor 21 család, összesen 118 lélek lakott. Számuk a század- fordulóra majdnem megkétszereződött, 200-ra növekedett. 1941-ben 228-an éltek Vigtelkén, s mára ez a szám 85-re apadt. De még ott élnek: megvan a falu. Az az ősi falu, amelyről az oklevelekben már 1320-ban, tehát Károly Róbert uralkodása alatt említés történik. Akkor Videtelke, később Vidtel- ke néven szerepelt, csak később, 1551-től említik Vigtel- keként. Akkoriban a Bebek- család birtoka volt. Lakói földműveléssel, juhászánál, mészégetéssel foglalkoztak. 1563-ban a falu lakóinak menekülni kellett a török elől, de hamar visszatértek, s 1590-ben már tíz házról tudunk. A fejlődésnek nagy lendületet adott a kiegyezés utáni ipari előretörés. Ekkor kaptak a vigtelkeiek közül sokan munkát a környék (Gombaszög, Szalóc, Korpona) vas- kohászati üzemeiben. Trianon lefékezte a község fejlődését, a kommunista korszakban pedig nagyarányú elnéptelenedés indult meg. 1945 után sokan kényszerültek át Magyarországra, sokan pedig Csehszlovákia különböző városaiban találtak munkát. Ma Gömörben sokkal nagyobb a munkanélküliség, mint az országos átlag, ezért várható a lakosság további csökkenése vagy elöregedése, ami csupán időbeli eltolódást jelent. A domboldalon álló kicsi templom kapuját vagy húsz éve nem nyitották ki. A torony zsindelyes teteje elkorhadt, s a tartószerkezet gerendái is romlásnak indultak. Szerencse, hogy nemcsak a torony tetőszerkezete omlott össze, ugyanez történt a kommunista rendszerrel is. Ennek köszönhető, a bársonyos forradalomnak, hogy 1991-ben először csak állagmegóvó és -védő jelleggel újjáépítették a torony tetőzetét. Éppen ezek a munkálatok folytak, mikor hazalátogatott Budapestről Bene Zoltán. Bement a templomba, s meglátta a földön a sérült harangot. Bizony már jó ideje a halottakat is magnóval búcsúztatták Vigtelkén. S ekkor a budapesti látogató szívében egy csodálatos gondolat született. Igen, a szívében. Mert az ember elméjében legfeljebb nagy gondolatok formálódhatnak ki, az igazán szépek és csodálatosak a szívben fogannak. Mi volt ez. a gondolat, és ki ez a Bene Zoltán? Akinek a szíve otthont adott az elhatározásnak: új harangot ad Vigtelke kicsiny népének. Bene Zoltán egy budapesti nyugalmazott magyar—történelem szakos tanár. A hagyományosan rosszul fizetett, éppen ezért nem nagy nyugdíjból élő magyar pedagógusok közül való. Ennek ellenére jelentős összeget áldozott nagy tervének megvalósítására. Mert a harang valóban elkészült, a helyére emelték, június 9-én fölszentelték, s most, július 18-án a szlovákiai reformátusok püspöke, Mikó Jenő kinyitotta a teljesen újjávarázsolt templom kapuját, s a kulcsot átadta Vigtelke népének. Bene Zoltán még most, nyolcvannégy évesen is jó kiállású, egyenes tartású férfiú, akinek szívénél talán csak a szerénysége nagyobb. Megkért, ne írjam meg, hogy menynyit áldozott a harangra. Még a feleségemnek is a lelkére kötötte, nehogy megfeledkezzem ígéretemről. Dehogy feledkezem. Pedig nem kis ösz- szegről van szó. De minden pénznél fontosabb az a hatás, amit ígérete kiváltott. Megmozdult a község, megmozdult az egyház, megmozdult az önkormányzat, s megmozdultak a Vigtelkéről elszármazott magyarok. S összejött a pénz. A összefogás nem volt eredménytelen, mert egy szerény ember szíve együttdobo- gásra késztette sokak szívét. Bezárták a magyar iskolát Bene Zoltán ősei Vigtelke fiai, ő is csak azért nem itt született, mert édesapja akkor már a közeli Korponán dolgozott. De sokat volt nagyszüleinél, s a vakációt később is itt töltötte. A gömöri ipart a cseh kormány igyekezett leépíteni, mert az a magyar Rimamurányi—Salgótarjáni Rt. tulajdonában volt. így kényszerült az egész család Magyarországra, éppen Csepelre, ahonnan távoli őseik a török elől menekültek a békésebb Gömör megyébe. Attelepülésük előtt az akkor tíz-egynéhány éves kisfiú megismerkedett a csehszlovák demokrácia, a Benes által megígért közép-európai Svájc igazi arcával. Egyik napról a másikra bezárták a magyar iskolát, így a negyedik elemit és az első gimnáziumot magánúton volt kénytelen elvégezni. S mikor szülei be akarták íratni a kassai magyar gimnáziumba, oda nem vehették föl, mert az a község (Korpona), ahol laktak, szlovák lakosságú volt. Az, hogy apja, anyja magyar, s hogy ő egy szót nem tud szlovákul, nem számított. így hát a csodálatos gömöri táj vonzása, Vigtelke hívogató melegsége ellenére örült az anyaországba településnek. Érettségi után tanítóképzőt, majd később tanárképző főiskolát végzett, így lett magyar—történelem szakos tanár. Amíg csak lehetett, hazajárt Vigtelkére vakációzni. A vigtelki víg nyaraknak azonban vége szakadt a kommunista uralommal. 1956-ig nem lehetett csak úgy beutazni a „baráti” Csehszlovákiába. 1956 más változást is hozott. A forradalom dicsőséges napjait a megtorlás nehéz évei követték. Bene Zoltán — saját állítása szerint — semmi olyat nem tett, ami megindokolta volna, hogy 1957 júniusában elbocsátották tanári állásából. A kádári „demokrácia” szinte végleg száműzte az oktatásból. Éveken át ügynökként, üdülőgondnokként kereste kenyerét, s csak nyugdíjba vonulása előtt nem sokkal sikerült visszakerülnie a pályára. De akkor is csak értelmi fogyatékos gyerekek mellé. Miért féltek a kommunista tanügyérek Bene Zoltántól? Azért, mert megérezték, hogy ez az ember harangot fog öntetni egy kicsiny szlovákiai falu temploma számára. Igen, mert ebből az emberből sugárzott hazájának, népének a szeretete, s látszott rajta, hogy lépteit Isten vezérli. A kommunizmussal pedig nem fér össze a hazaszeretet és a hit. A kommunistáknak igazuk lett! Bene Zoltán valóban szereti hazáját és népét, s vallása és az azon alapuló erkölcsi felfogása egész életét meghatározza. Már a gyermek Bene Zoltánban kialakultak azok a tulajdonságok, amelyek Vigtelke magyar népét jellemezte. Ő maga mondotta: „Az ő életüket éltem, részt vettem gondjaikban-ba- jaikban. Az emberi természet legértékesebb jellemvonásait tőlük tanultam. A magyar ember földszeretete, munkaszeretete, becsületessége őrizte meg a magyarságot ezer év minden küzdelmein, katasztrófáin túl is, mert hitük erős volt.” A hit ma is megmaradást jelent a nép számára. Különösen az idegenek között élő népcsoportok számára. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy a vigtelkei harang újra Isten házába hívja az embereket. Július 18-án, ezen a forró vasárnapi délelőttön újra megszólalt a vigtelki harang. A még zárt templomkapu előtt az összegyűltek elénekelték a LXXXIV. zsoltárt, majd a püspök rövid beszéd kíséretében megnyitotta a templomot, s a kulcsot átadta a falu népének. Ezután műsorszámokkal (szavalatok, a Pelsőci Női Kórus énekszámai, beszédek) kibővített istentiszteleten vett részt a gyülekezet és a vendégek. Kívülről ékszerdoboz e kicsiny épület, s belül az ékszerek — a festett padok és a festett kazettás mennyezet. A beregi vagy a kalotaszegi kazetták talán ar- tisztikusabbak, a vigtelkei kazetták értéke a naiv népi báj, mely egyszerűségével is jól szolgálja az Isten tiszteletét. A püspök prédikációjából csupán három dolgot emelek ki. Megkapott az a gyengéd szeretet, ahogy Vigtelkéről és a hozzá hasonló kis településekről beszélt: édes kicsi falvaknak, maroknyi gyülekezeteknek nevezve őket. Örömhírt mondott nékik: Isten akkor is hű marad népéhez, ha az hűtlenné vált hozzá. Kijelentette, hogy ez a templom nemcsak a reformátusoké, hanem mindenkié, aki le akar borulni Isten előtt. Utána Rozsnyó és a környező falvak lelkésze, Ibos Dezső ismertette a község és a templom történetét. A mostani újjáépítéssel kapcsolatban kiemelte az önkormányzat és Bene Zoltán áldozat- készségét, de értékelte az egyházmegye többi gyülekezetének a hozzájárulását is. Ezután Fábián Judit polgármester (Szalóc és Vigtelke közös önkormányzati vezetője) ismertette az újjáépítéssel kapcsolatos anyagiakat, beleértve az iparosok és a hívek munkáját. Az ismertetett adatokból kiderült, hogy a renováláshoz az önkormányzat adta a legtöbb pénzt. (Később — beszélgetés közben — meg is jegyeztem, hogy ilyen polgármestereket szívesen látnék Magyar- országon is.) Molnár Imre, a Rákóczi Szövetség főtitkára Vigtelké- vel kapcsolatos diákköri élményeivel kezdte beszédét, majd — félreérthetetlenül célozva a vigtelkei példára — kifejtette, hogy egy fecske is csinálhat nyarat, ha hiszi, hogy itt a nyár. Hangsúlyozta a templom fontosságát, de figyelmeztetett: ne hagyjuk elpusztulni iskoláinkat se. Templom a megmaradásért Váradi István helyi polgár elmondta a templommal foglalkozó két versét, szavalt Parti Andrea és Ildikó, Junger La- josné és Farkas-Básthy Nóra. Az ünnepi istentisztelet a magyar himnusz eléneklésé- vel fejeződött be. A művelődési házban közösen elköltött ebéd után (itt kell kiemelni Parti András, Vigtelke önkormányzati képviselője áldozatos tevékenységét, az egész újjáépítéssel és az ünnepséggel kapcsolatos munkáját) a falu főterén Fábián Judit átadta Bene Zoltánnak a díszpolgári oklevelet és egy gömöri tájat ábrázoló festményt. Az ünnepség meglepetéseként Molnár Imre a Rákóczi Szövetség nevében a felvidéki magyarság érdekében kifejtett tevékenységük elismeréseként Bene Zoltánt és Fábián Juditot az Esterházy János-emlékéremmel ajándékozta meg. (Az átadás — a művész betegsége miatt — csak szimbolikusan történhetett meg.) Az ünneplők között ott volt valaki, aki 1992-ben, Pozsonyban valóban átvette ezt a kitüntető emlékérmet. Rozsnyóról átjött Krausz Zoltán, aki az 1945-ös csehszlovák kormányprogram elleni tiltakozásul néhány pap és más értelmiségi közreműködésével létrehozta a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetséget. Segítséget nyújtottak, főleg idős magyaroknak, és tájékoztatták a világot, nyugati és magyarországi személyiségeket a program embertelen és a náci faji törvényekre emlékeztető vonásaira. Amikor 1948 decemberében letartóztatták Mind- szenty Józsefet, a nála talált dokumentumokat a magyar kommunista hatóságok átadták csehszlovák elvtársaiknak. Ennek alapján tartóztattak le es ítélték el huszonnyolcukat. Közülük csak nég /en érték meg a fordulatot. két tüntették ki 1992-ben. Krausz Zoltán többször látta a börtönben Esterházy Jánost, egyszer beszélgetett is vele. Most Rozsnyón él és dolgozik. Legközelebbi terve: újra fölállítani Rozsnyón a Kossuth-szobrot. Krausz Zoltánék 1945 után a magyarság jogaiért harcoltak. A vigtelkei templom helyreállítása a magyarok megmaradását szolgálja, de egyúttal erősíti Szlovákia demokráciáját is. „Isten áldd meg a magyart!” — énekelte a gyülekezet. Ha az Úr megáldja a szlovákiai magyarokat, abból az áldásból jut a szlovákoknak is. Török Bálint
