Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-30 / 176. szám
i j PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 30., PÉNTEK 13 A sokarcú demokrácia A napokban idős barátaim mesélték el szomorú történetüket a demokráciával, a kificamított demokráciával kapcsolatban. Egy külterületi földszintes (vegyes tulajdonú) kis házban él mindösz- sze négy család. Három nyugdíjas és egy jó harmincas korú, három gyermekkel. A fiatalok nehezen viselik el az idősebbek rendsze- retetét, és egyáltalán azt, hogy idős ember is él a földön, sőt egzisztenciálisan rendezetten. Sokak fejébe nem fér bele, hogy 35-40 évi becsületes munka után tisztességes nyugdíjból egy kis meleg családi fészekben lehet élni. Napirenden hát a vita. A fiatalok hónapszámra nem találnak (?) munkát, így hát rengeteg idejükben az öregekkel szórakoznak. Apró trükköket találnak ki bosszantásukra, és keresik a szóbeli összetűzések lehetőségeit. Ilyenkor a fiatalok minősíthetetlen hangon ordítoznak, még a hároméves gyermek is öklét rázza az öregek irányába. Az öregek minden jelzőt megkapnak, csak jót nem. Egyik alkalommal elfogyott az öregek türelme, és a heves hangulatban feltételezték a testi fenyítést is a fiatalok részéről, így rendőrségi bejelentést tettek. Három kulturált fiatalember érkezett a helyszínre, hogy elbeszélgessen a dü- höngőkkel. De addigra elcsendesedtek, és ajtóikat jól bezárták. Semmi nem zavarta őket! Sem az, hogy kopog a rendőr, sem az, hogy elemlámpákkal bevilágítják a szobát, az arcukat! Ők már jól képzettek! Ők tudják, hogy a rendőrt nem kötelesek lakásukba beengedni! A régi vágású öregek még nem bírták felfogni a demokrácia e legújabb arcát. Ők még nagy tisztelettel ajtót nyitnak, ha a „biztos úr” megjelenik. A mai öregeknek az sem jut eszükbe — amit Pető Iván tavaly december hóban nyilatkozott —, hogy kifejezetten óvni kell az állampolgárokat a rendőrségi kiszolgáltatottságtól. A kérdés persze az, hogy az állampolgárok mely részét kell óvni, és miféle kiszolgáltatottságtól? Hát az állampolgárt ki védi meg az állampolgári kiszolgáltatottságtól? A renitens alakok tovább működnek a kis- és nagyközösségekben, és úgy néz ki, hogy megoldás nincs is! A sértett öregek ugyanis megkérdezték a rendőröket: marad hát az ököljog? Az Savanyú szél fúj Az oroszhegyieken vado- • natúj ruha. Nem csíkos öltözék, hanem gombolós mellényzsebes overall, ugyanilyen színű nadrág,, fűzős fekete bakancs. Akár katonai öltözéknek is megtenné egy nyolctíz esztendővel ezelőtti amerikai filmben. Fényképről már ismerem a négy embert. Vass-Kiss Előd, Nagy Imre szinte még kölyökképű, mint az otthoni felvételeken, a fényképekhez képest azonban Nagy István és főképp Ambrus Pál sokat öregedett. Tizenkét esztendő van közöttük, Nagy István negyvennyolc éves, Ambrus Pál harminchat: Pál látszik idősebbnek. Négyőjük közül — első pillantásra megállapítható — őt viselte meg legjobban a börtön. Külön-külön egyenként tehetem fel a kérdéseket az oroszhegyieknek. Vass-Kiss Előddel kezdem, ösztönösen választom őt, mert a legnyugodtabbnak látom. Itt pedig egy különös színpadon, börtönszínpadon ülünk majd, ahol csak úgy kérdezhetek, hogy a válasz véletlenül se okozzon bajt. Véletlenül se legyen megtorolható. Enyém a felelősség.-—Előd, azt hallottam a faluban, hogy Nagy Imrével ketten regrutabálra készültek. A katonaságra készültek? Tüskésre vágott haj, magas homlok, pajkos, nagy barna szem. Előd engem is lát, s látja, hogy mögülem reá szegeződnek a figyelő tekintetek. — Készültünk, mert semmi okunk nem volt rá, hogy ne készüljünk. A Csíkszeredái kihallgatásokat nem vettük komolyan — nem voltunk ott, amikor a baj megesett. De sajnos a forradalom miatt elhoztak más helyre katonának. Nem sikerült a regrutabált megcsinálnunk, eljöttünk, akaratunk ellenére. Csalódás történt a forradalom után... és most töltjük a büntetésünket... Egy pillanatra hátranézek, suttogást hallok a hátam mögött. Az egyenruhás nő az utolsó mondatot fordítja a hozzá hajló tiszteknek. — Milyen lett volna az a regrutabál? — Egyidősek voltunk, együtt csináltuk volna falubeliek a bált. Meghívtuk volna a szomszéd falubelieket, s elláttuk volna őket a régi szokások szerint itallal, zenével. — Milyen régi szokások ezek? sem ajánlott, már azért sem, mert mondjuk egy 75 éves asszony lehetőleg ne kapaszkodjék össze egy 40 éves erős, egészséges, igencsak kipihent férfiemberrel. Úgyis ő húzná a rövideb- bet! Gyermekét, ismerőseit se hívja segítségül, mert az önbíráskodást büntetik! Most már csak várhatnak egy kis „jóízű”, jó értelmű diktatúrára! Vedres Józsefné Budapest Elkötelezetten A július 22-i lapszámban láttam egy fotót a Csurka Istvánnal folytatott beszélgetésről — igaz ez nem volt hangos fotó. A szerkesztőségi szoba főfalán kereszt volt, de nem volt ott a Dávid-csillag, vagy egyéb vallási szimbólum. Ez pedig egyirányú elkötelezettség. Márpedig ha egy lap (a nép újságja) kormányhoz közelállónak tekinti, tartja magát; akkor a főfalra a köztársasági címer illik. Vagy nem? Egyébként megfontolás tárgya, hogy kinek a pap és kinek a papné! Csupán azért írtam e néhány sort, mert a főszerkesztő nyíltságot, őszinteséget nyilvánított ki eddigi írásaiban. Véleményem ezen kijelentéssel nemigen találkozott! Az olvasók ellenvéleménye is megvan a maga módján, amelyről csak itt lehet „lent” tájékozódni, informálódni attól, aki még olvassa a lapot és nemcsak a megyei sportrovat, „TOTÓ”- szelvények miatt vásárolja meg. Bíró Gábor 2344 Dömsöd, Csokonai u. 6. Tisztelt Bíró Úr! Először is fogalmam sincs, hogy miből gondolja: az a főfal? Mi az, hogy főfal? S kérdem még: miért csak Csurka fölött szúrt szemet önnek az a kereszt, amely Pozsgay Imre és Kónya Imre fölött is ott függött a falon? És mit tesz az, hogy hangos fotó? A kereszt Magyarországon nem egyirányú elkötelezettség. A magyarok 64 százaléka római katolikus. A reformátusokat szerénységem képviseli e „főfalas” szobában, az evangélikusokat pedig Bánó Attila főszerkesztő-helyettes. Ám a falon látható keresztnek ehhez semmi köze. Azt egy kedves olvasónk küldte nekünk ajándékba karácsonykor, no nem olyan lentről, amelyről Ön említést tesz, mint föllelhetőségét megjelölő helyről. Az olvasók ellenvéleménye bizonyára önnön köréből származik, s ezt mi megértjük. Kérem nézze el nekünk, hogy nálunk a szerkesztőségi szobában függ egy kereszt. Tudom: sok ilyen szoba van Pest megyében és azon túl is. (A Szerkesztő) Nincs gáz Néhány nappal ezelőtt közöltük Fazekas Mátyás veresegyházi olvasónk észrevételét „Gáz van!” címmel. Levélírónk azt javasolta, hog a gázkészülékek kötelező ellenőrzésének díját ne egyszerre szedjék be, hanem részletekre bontva adják hozzá a gázszámla összegéhez. A Tiszántúli Gázszolgáltató Részvénytársaság gödöllői kirendeltsége válaszlevelét megküldte szerkesztőségünknek is. Ezt közöljük az alábbiakban. Tisztelt Fazekas Úr! A Pest Megyei Hírlap rendszeres olvasója vagyok, munkakörömnél fogva is. Jóleső érzés töltött el, amikor két munkatársam tevékenységéről Czene János és Carlo Michele gázkészülék- . szerelők — elfogulatlanul, őszintén, emberi hangon minősítve írt. Megnyugtató számunkra, DOKUMENTUM hogy a „szerelő-egyenruhás fiatalemberek” olyan tevékenységét minősítette megelégedéssel, mely nem tartozik dolgozóink „kedvenc” tevékenységei közé. Sok — a jogszabályi hátteret nem ismerő — fogyasztónk részéről éri őket jogtalan kritika, mellyel szemben ma még valamennyien védtelenek vagyunk. Az idő eljárt a még hatályos, a Gázenergiáról szóló 1969. évi VII. törvény és végrehajtási rendeletéi fölött, mely szerint a gázszolgáltató köteles megszervezni és 5 évenként elvégezni a fogyasztói berendezések időszakos ellenőrzését, az ellenőrzés díja pedig a fogyasztót terheli. Megnyugtatásul tájékoztatom Ont, hogy a készülék „Gázszolgáltatásról szóló törvény” — melynek előkészítésében több kollégámmal részt vettünk — tervezete szerint a tulajdonosi szemléletet tükrözve, a T. Gázfogyasztó az ellenőrzés gyakoriságát pénzügyi lehetőségeihez igazíthatjuk, megrendelésére a gázszolgáltató köteles lesz elvégezni. Elismerő sorait munkatársaim nevében is megköszönve kívánok Önnek jó egészséget. Remélem, szolgáltatásainkkal továbbra is elégedett lesz. Blazsovszky László kirendeltségvezetó' — A bál előtt bejönnék a regruták házába a barátok, kínáljuk őket itallal, barátsággal. így csinálták ezt az apáink, s előttünk mindenki, amikor katonának mentek. Megtartottuk volna mi is, amit az elődöktől tanultunk. — A bál elmaradt... — Nem sikerült megcsinálni. Sajnos, jött a... forradalom... Hirtelen megkeményedő tekintettel: — De tudjuk, hogy az igazság úgyis kiderül. És akkor nemsokára ott folytatjuk, ahol abba kellett hagynunk. — Láttam a traktort az udvaron. Ott áll, oda állítva, ahol aznap... Felderülő arccal: — Hát igen, édesapámtól is tudom... Jó lenne még egyszer felülni rá, de gondolom, hogy meg is történik nemsokára! Nagy Imre. Bajusz, megvillanó szem, huszárarc Lenkei kapitány századából. — Mikor fejezte be az iskoláit, Imre? — 1989. február 20-án, Székelyudvarhelyen a mezőgazdasági szakon. Mivel a szüleim pásztorok, kiköltöztem velük a hegyi legelőre. Őszkezdéskor, Szent György napján lejöttünk a hegyekből. Mentem munkahelyet keresni, a szakmám szerint. Sikerült volna, biztosan. De közben besoroztak, gondoltam, mégsem állok munkába a rövid időre. Addig, míg elvisznek katonának, otthon segítem a szüléimét. A katonaság után pedig megmutatom... — A pásztorélethez nem volt kedve? — Azért tanultam... nehezen. hét testvér mellett, hogy megmutassam, mire megyek. A szakmámban. De hát közbevágott a forradalom. — Itt a börtönben dolgozik? — Nem dolgozik egyikünk sem. A veszélyesek között tartanak bennünket. Jelentkeztem többször munkára, nem visznek ki. Veszélyesként vagyunk tartva, nemigen ígérik, hogy kivisznek. — Hogyan telik egy napja? — Elég rosszul... Még telik. Nézzük a televíziót, ha beteszik a szobába, olvasunk, más foglalkozás nincsen. Ülünk a szobán. — Magyar könyvet olvashatnak? — Ha a szüleim behozzák. Most már megengedik. — Sétálni kimennek? — Mostanában igen. — Azelőtt?-— Régebben nem vittek ki. — Misére felvezetik? — Húsvétkor felvezettek. Azóta két-három hetenként. — Bálint érsek úr miséjére felvezették? — Arra nem. — Nem is tud róla, hogy az érsek úr az oroszhegyieknek akart misézni? — Utólag megtudtuk. — Az érsek úr ajándékát megkapták? — Nem. (Folytatjuk) Kosa Csaba Vecsés úrbéri egyezsége A török időkben pusztává lett Vecsés község újratelepítése a 18. század végén kezdődött. A környék ura Grassalkovich Antal herceg volt, aki 1783 és 1787 között számos falut alapított. 1786. júniusában jelent meg Vecsésen telepítési hirdetménye, 50 jobbágy vállalta — főleg Soroksárról, Taksonyról, Dunaharasztiról, Szigetszentmárton- ról, Pilisvörösvárról, Nagykovácsiból és Torbágy- ról — az áttelepülést. A hercegtói 24 hold szántót és 8 hold rétet kaptak külső telekként, valamint 1 holdat házhelynek. Az évtizedek alatt a lakosság száma meghatszorozódott, 1848-ban már 57 jobbágycsalád és 182 házas zsellér élt a faluban. Ekkor már báró Sina Simon volt a község földesura, a jobbágyfelszabadítást követő úrbéri egyezségek is vele folytak. 1857-ben kezdődött a pereskedés, mikor Sina báró kérte birtokainak elkülönítését és a majorsági földek birtokához csatolását. Mivel úgy hírlett, hogy a bíróság a falu igazának elismerése felé hajlik, a birtok jószágigazgatója „ráveszi a község gazdáit és zsellérjeinek egy részét, hogy bírói ítélet előtt kössenek egyezséget a perben” — írta 1938-ban a község monográfusa, Bükéi Gorzó János. Az 1862. július 30-án megkötött egyezség rögzítette a falu határát. Az uradalom minden telek után 50 holdat, összesen 2500 holdat adott és 137 egykori zsellér jutott beltelekhez, 45 zsellér viszont — akiknek ősei korábban házhelyet kaptak — nem kapott földet. Pogány György
