Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-24 / 171. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JULIUS 24., SZOMBAT Mondatok egy határkőre Nem könnyű visszatérni Ki az a „rohadt magyar” itt a sorban? Itt volt, vagy beto­lakodott a k. anyját?! — Csattog villámlik a vörös ég alatt, a keleti szélben az alig­ha tót-oláh-szláv ajkú, in­kább magyar, most éppen ro­mán állampolgár, döcögős úton edzett négykerekűm mögött, mikor kiszállni szán­dékoztam, hogy megsimo­gassam: Na, öreg, ezt is megúsztuk... Inkább behúzva fület-farkat, ablakot fel, biztonsági gom­bokat le, mert ebben a pilla­natban nem kezdem győzköd­ni őt félezer társával egyetem­ben, nem egyetemi szinten, hogy kérem... én csak úgy hazafelé, sorompó ide vagy oda, mely inkább idetart, mint odaengedne, és a sor most nekem kicsit kilométe­res, ugyanúgy, mint barátaim­nak volt, kik beálltak, s tizen­öt órát tölthettek a múltban, itt a Vörös égbolt alatt a Kele­ti Szélben. Közben a határ ősi őrei, a múltbeli énekesek, idegünk vámosai gyakorolták régi-új dalaikat. Fémfog, villan, lehet az elő­hívásra várni. Becsusszan- tam hát ide, kérem, méterek­kel a Kegyes Beengedés elő­terébe, ebben az „ablak fel”, gyomorszorulós, villo­gó szemű állapotban védő­beszédét fogalmazó, ökleit edző menekülő. Most érzem igazán: hiszen én a mindenkori szerencsé­sek közé tartozom, kiknek kocsiját jó barátai, jó előre kromofággal kezelik, s így nem zavar semmiféle sörös­üveg, kulcs-csikarós mozdu­lat, ütésre, rúgásra emelt kéz, láb. Különben is, a rendőr nem nyomkereső, in­kább útszéli pénzbeszedő, s a biztosító nem kérdez, fi­zet. Egyre több a katona­tiszt. Állok hát, én, a rohadt ma­gyar, „k. anyámmal” terhel­ten, melyet most már testvé­ri ajkakról is hallhatunk, s mindjárt nem a Regátból idevezényelt vámosok gyű­löletétől, fémes mosolyától színi előadásaitól koccan­nak össze napi történel­münk molekulái. S ilyen vi­lágdagasztó problémák ár­nyékában potomság minden levert és vissza nem helye­zett magyar feliratos tábla, minden bukdácsoló iskola, minden vatrás szándék, hogy vagonba velük, irány nyugat! Hősünk beolvasna szívesen, mint tette Székelyföld kuta­sának, ki csak dollárért adta volna folyékony aranyát, de a francia autósnak lejért is van, ha megvillan a csomag kávé. Mostani szorult hely­zetében, bármennyire törté­nelmi is, nem lenne elég dip­lomatikus, hogy: rágják meg a románok a füledet! Nem lenne, mert pro primo: a hatalom harcosai regáti vi­tézek itt, pro sec.: akkor in­nen már csak hátra! Méterek­ben mért évszázadok! Van idő, hát levelet fogal­maz fejben a Miniszterelnök úrnak, hogy vajon tudja-e, miért csak az osztrák, fran­cia, német és egyéb nyugati utasokat engedik át, s túszul tartják a magyarokat, kocsi­jukat szétszedik, visszakül­dik őket, de csak őket. írná már a sorokat, de megtor­pan, hiszen külpolitikánk példás, mint az mondva van, s akkor ő ebben az esetben támadó. Dehogyis! Lapul a bezárt ajtókon belül, míg döcög­nek az órák. Dolláros szállo­dákat lát maga előtt, melyek azért „lejért is, de csak ma­gának és ne tudjon róla sen­ki”. írókat, politikusokat idéz. Keresi, kinek van iga­za. Remenyik Sándornak, az „irredentának”, vagy Domo­kos G.-nek, a nagy kalkulá­tornak. Aztán újra a fémfo­gú mosoly, melyben a volt diktátor kísért. Talán nem halt meg, fut át az agyán, s látja, amint cujkával koc­cint, mosolyog a suszter-tök- magárus páros. Lefekvéshez készülődnek, tapsolnak még egy kiadósat, majd összebúj­nak. Lábuk sem olyan hideg már, csak lélegzetük hör- gőbb és leheletük lehetne ta­lán egy kicsit frissebb. Sziki Károly S. Király Béla Esti mese Erdélyből Valamikor hajdanán, férfikorom hajnalán két barátra leltem. Én tejet hordtam Kolozsváron a statisztikák búvárlása helyett, ők hátizsákot cipeltek — Atlaszként — e kiéhezett, háromajkú tájon. Mátyás szobra előtt botlottunk egymásba. Felismerték, hogy magyarul fütyörészek. Fölöttünk az egész, mi a három részek. Fordítunk egyet, a múltból a mába. (Még annyit: a Sétatéren leültünk, s ettünk kirántott széklábat háthoz vágva.) Az egyikből MDF-es lett, a másik az SZDSZ-be lépett. (így lettünk egymás szavába vágva untig szerencsések.) Ha nagyritkán erre vetődnek — külön-külön — a világ köldökéről, hol az egyik, hol a másik elől dugdosom a meg-nem-felelő sajtóterméket. Itt üldögélve, a kényelmetlen Háromszéken, egyiknek sem akarok kedélyingadozást — szeretem őket. ők nemkülönben, csak most nem érnek rá kifejezni. Inkább lefejeznék egymást, mint nagymenőket. Egyenes emberek, én kötöttem kompromisszumot. Kínálnám apám borával őket, de nem isznak mást... csak unikumot. (Sepsiszentgyörgy) A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják, A szegénynek ha egy is van elhajtják. A nehéz katonafogdosásos idők emlékét őrizte meg a nép­dal, amikor „elviszik a magyar fiút messzire, Ferenc csá­szár sajttálán kenyerére”. Aztán azt az időt, amikor öreg volt már a szegény obsitos, a Volt egyszer, hol nem volt mesé­ben — kiszolgált két királyt, hét vezért, s azt mondták neki: me­het Isten hírével. Mindezek után még arról is szól a népdal, ami­kor 12 esztendőt is katonagúnyában kellett szenvednie a magyar bakának idegen földön, idegen császárért, éppen abban a férfikor­ban, amikor fészket-fedelet kellett volna rakni egy-egy család­nak, „hogy a székely szaporodjék!”. Talán olyan messze, mélyre felesleges ásni az időben, amikor korunk-időnk leghazugabb rendszerében, a „szocializmus világ­méretű győzelmének idejében”, ilyen beszélgetést jegyezhettem föl magamnak, elvtársi nagyságos asszonyok véletlenül elhallott szavai nyomán. — És mi van a gyerekkel? Még katona? — Nem, dehogy, a férjem kivette. Nem bírta. De azt nem is le­hetett. Te nem tudod elképzelni, micsoda környezetbe került. Pa­rasztok, vagányok, meg más mindenféle aljanép közé. A gyerek panaszkodott, az apja kivetette. Sok is voít az a másfél hónap. Nem lehetett azt a környezetet bírni. Mondtam is, és nekem volt igazam, nem szabad lett volna oda elengedjük. Dehát ugye a pél­da! Most nyaral, külben. Ki kell pihennie ezt a megpróbáltatást. Szocializmus, demokrácia, vezető elvtársak példamutatása, a szocialista haza védelme, az elvtársi nagyságosasszonyok párbe­széde, a másfél hónap után külföldön, természetesen Nyugaton pihenő elvtársi ifjúról, akinek ki kellett pihennie a megpróbáltatá­sokat. Volt-e sötétebb, hazugabb világ, a Magyarországra expor­tált kommunizmusnál? Kifejezetten négy szem között beszélgetek valakivel, akinek nevét nem írhatom le, kötelez az ígéretem. „A mi kiküldetésünk hétszer hét pecsét alatt történt. A család­dal nem közölhettünk mást: külföldi kiképzésben veszünk részt, ezért ritkábban írhatunk. Ebből annyi igaz volt, hogy a SZU-ban készítettek föl bennünket, a vietnami háborúban való részvétel­re. Még ma is szétszóródottan élünk idehaza, nem találkozga- tunk, ezt még 1990-ben is tiltották. Amikor hazakerültünk, ter­mészetesen hosszas szovjetbéli előkészítés után, még arra is fel­ügyeltek, hogy itthon a családban külön szobában helyezzenek el bennünket, mert az álmainknak nem parancsolhattunk. Mi, né­hány hét alatt annyi szörnyűséggel találkoztunk, hogy azok élmé­nye amikor a pihenés állapotában visszatért, olyankor végigszen­vedtem az éjszakát. Hosszas pszichológiai kezelés után kerülhet­tünk a családhoz is haza, már amikor leszerelés után egyáltalán megtudhatták, hogy itthon vagyunk. Végiglapoztam a leveleimet — amelyeket természetesen nem én írtam — fanyarul mosolyog­tam annyi összehordott hazugság láttán. Ugyanis külön gondos­kodtak arról, hogy időközönként egy-egy írás tudassa a hazaiak­kal, milyen jól megy sorunk. Nemzetközi ezredként kerültünk Vietnamba. A háború már a végéhez közeledett, de minden technikát ki kellett próbálni, s többek között mi voltunk a kísérletek alanyai. Repülőgépeink, a szovjet MIG-ek nem voltak ellenfelei az amerikai F 115-ösök- nek. Ezért nem is számított a köznapi veszteség, amelyről ideha­za soha nem adtak mégcsak megközelítőleg sem hiteles adato­kat. Utólag kíváncsiságból végigböngésztem a háborúról szóló híradásokat. A szocialista sajtóról — sajnos most is főleg szocia­lista szokások szerinti jó beidegzettséggel dolgoznak a sajtó mun­katársai, tisztelet a gyér kivételnek — kialakult a véleményem a háborús jelentések elolvasása után. No de azt ígértem, az ottani dolgokról szólok. Hála Istennek kevés bevetésben vettünk részt, ezért kerültünk viszonylag kis veszteséggel haza. Én magam az első alkalommal csaknem az életemmel fizettem, a gépemet le­lőtték. Katapultáltam. Földre érésem olyan hihetetlen, mint vala­mi fantasztikus regénybeli fogás. Mozgó vonatra hullottam az ej­tőernyővel, amely fennakadás után még pár métert vonszolt maga után. Zúzódások, belső vérzés, törés, csak távirati stílus­ban. Tehát következett a hadikórház. Közben az amerikaiak már készültek a totális támadásra. Már lábadozó fennjáró voltam, amelyben végigélhettem a háborús káosz leggyötrelmesebb nap­Obsit jait. Minket magyarokat mindenki magunkra hagyott. Egyedül a lengyel bajtársak, akik a megszálló amerikaiakkal gyorsabban ke­rültek kapcsolatba, igyekeztek minket is menteni. Ennél is érde­kesebb, hogy az amerikai hadseregben volt-egy magyar tiszt, — neki köszönhetjük szinte az életünket — s ő, az ellenség vett pártfogásába bennünket. Jaj lett volna, ha a déliek fogságába ju­tunk! Az oroszok? Azaz a szovjetek? Egyetlen epizód sokat el­mond a szocialista hadseregek nemzetközi együttműködéséről. A legnagyobb szorongattatások idején egyik reggelen lezárták a légi bázist, s mi is egy teremben szorongtunk. Hatalmas zúgással addig általunk sem ismert légi erődök szálltak le a betonra, való­sággal felakadt a szemünk a csodálkozástól. A magasból kifutó­pálya nélkül helyben szálltak le, s onnan föl, de valami olyan fegyverzetet rejtett a változtatható gépszárnyak alja, amilyeneket nem ismertünk föl. Elterjedt, hogy itt a háború új fordulata, vége a B 52-esek és az F 115-ösök fölényének. Aztán mindez csak pár óráig tartott, s ezek a csodagépek, ahogy jöttek, távoztak, egyetlen bevetésre részükről sor nem került. Ä vietnami háború ott, akkor befejeződött. A szovjet nem kockáztatott, az amerikai légi csapás és földre szállás szabad lehetőséget kapott. Aki pedig ott rekedt, arra nem volt több gondja a szocialista nemzetközi fő­parancsnokságnak. Szerencsére a világ minden táján, szinte minden szögletében vannak magyarok! Szétszóródtunk, de ilyen helyzetben ez az éle­tünket jelentette. Neki, egyedül ennek a tisztnek, az ő közbenjárá­sának köszönhettük, hogy a dél-vietnami csapatok fogságát nem kellett élvezzük. (A bosszú, az északiak kegyetlenkedése miatt rettenetes volt.) Úgy hagyhattuk el a frontot, hogy a szovjetekkel kötött egyezség értelmében mi is elvonulhattunk, nem velük, csak utánuk, mintha mi sem történt volna. Tehát ismét szovjet bá­zison találtuk magunkat valahol az Uraiban. Ki sem fejezhető ké­nyelem fogadott bennünket, ez volt a hazatérés előtti előkészítő. Törvénye így szólt: ami velünk történt, arról otthon egyetlen szót sem! Ezt az országot, s nevét, hogy Vietnam, ki sem ejthet­jük. Hazatérvén az egység szétoszlik, minden résztvevőt civil be­osztásba kell elhelyezni, s egyelőre mi nem találkozhatunk. Mindezeket szigorúan ellenőrzik, minket a katonai titoktartás kö­telez, azzal pedig nem lehet tréfálni. Akik, mint én is, további gyógykezelésre szorulunk, szanatóriumba helyeznek el bennün­ket olyanokként, akik ismeretlen vírusfertőzést kaptak s ez elkü­lönítést igényel. Látogatókat nem fogadhatunk, a megfigyelés hosszadalmas. Soha olyan idegesítő kényelembe nem kerültem. Közben telefonok érkeztek, s a hívók, mintegy ismerőseim, meg­próbáltak gondosan kimódolt kérdésekkel tőrbe csalni, hátha el­szólom magam. Hallgatni nem arany, hanem az élet. Elszólni magad, a halál. Velünk nem teketóriáztak volna. Még egy történet. Velünk volt egyik főelvtárs gyermeke, s kinn a fronton az első bevetés után összeroppant. Sírós dühöngés szállta meg, üvöltözött. Azt a mocskos kommunista apját átkoz­ta, akinek érdemeiért ide kijöhetett, őrjöngött. Azonnal eltávolí­tották közülünk, majd külön úton, más bánásmódban előbb jutott haza. Neki is megtiltották a velünk való érintkezést. Ma csak any- nyit tudok róla: nincs Magyarországon. De hogy hová lett, talán nem tanácsos kutatni. Szanatóriumi kezelésem majd félévig tartott. Akkor behívat­tak, előléptettek, leszázalékoltak. Megengedték, hogy ha később akarok, valahol dolgozhatok, de az elhelyezkedést nem én kell keressem. Huszonhét éves voltam ekkor. Ami a testi erőt illeti: rokkant-. Olykor az amerikai hadsereg Vietnamot megjárt kato­náiról, veteránjairól láttam beszámolókat. Mi még azt sem mond­hattuk el, hol jártunk, amikor a világ nem tudott rólunk. — Elnézést, de egyetlen kérdést föl kell tennem. Bár előre megegyeztünk, csak egyszer kérdezhetek, tehát most. Lehet? — Igen, tessék. — Mindezeket miért nem lehet most már teljes nyíltsággal fel­tárni? Mit és miért kell titkolni, amikor az a világ összeomlott és más történelmi igazságok szerint írunk egy-két éve? — Szeretném teljes békességben és nyugalomban végigélni a hátralévő éveket. Sokan nem ismerik azt a világot, amelynek mi minden látszat ellenére foglyai voltunk. Kezünk nem volt bilincs­ben, jártunk-keltünk, olykor még elfoglaltságunk is volt, amiért fizetést kaptunk és azt is gondolhattuk, munkánk ellenértéke. Mindez látszat. Most, mióta itt élek a tanyán, sokat távol az emberektől, a csa­ládtól — ugyan saját családom nem lett —, gyakran nézegetem a lenyugvó Napot. Nekem eggyel több, a hátralévőből eggyel ke­vesebb. És a rémségek is mindig messzebb, messzebb tűnnek. Már a tőrbecsaló kérdésekkel sem kísértgetnek, s nyugdíjam ösz- szegét időnként fölemelik, ez nyilván a hallgatásunk díja. Hall­gatni élet... nem folytatom, mert időnként elfog a félelem. H ogyan fejeződik be az egyik öreg obsitosról szóló ma­gyar mese? A pipa, amelyből nem fogy ki a dohány, az örök. krajcár, ami mindig, minden csaló zsebéből vissza­vándorol a szegény katona iszákjába, Szent Péter ajándéka volt, aki a mese igazsága szerint megszánta az elbocsátott öreg kato­nát. Nem kérdezte, hibázott-e, bűnös volt-e, elhitte, hogy megfá­radt, s a fényes seregből útfélre került. Szent Péter megjutalmaz­ta. Nem imádságos könyvet nyújtott át, hanem a felejtés bűvös pipáját, s a csárdákban való megpihenés ugyancsak bűvös kraj- cárkáját. Vajon megkapták-e, akik megérdemelték, s megvonták-e azoktól, akik az ilyen öregeket mindig mindenből kifelejtet­ték? Fábián Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents