Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-23 / 170. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 23.. PÉNTEK 13 Sásdi köszönet Tisztelt Főszerkesztő Úr! Az ön által irányított és szerkesztett Pest Megyei Hírlapban június 29-én, Péter- Pál napján számunkra csak felsőfokon értékelhető írás jelent meg a következő címmel: Kivégzett mártírok Sásdon Kopjafa és emléktábla Örömünket kettőzte, hogy Sásd, szeretett településünk szülötte vitéz Rabkovács Tibor írásaként láthatott napvilágot a nekrológnak is minősíthető, nagyszerű, a még szakadt helyi sebeket gyógyítani akaró dolgozat. A vörös horda által 1944. december 1 -je és 5-e között lemészárolt békés sásdi polgárokra emlékező és az utódokat is emlékeztetni kívánó emlékegyüttes megvalósítói, kezdeményezői, szervezői közt a szellem ez irányú nemzetiszínű zászlaját az élen hordozók a dolgozat írójával együtt mi, a honismereti szakkör szerény tagjai voltunk. Ha egy tőlünk távol lévő megye lapjának főszerkesztője egy helyben elvetélt írásnak helyt ad, akkor van hitünk bízni minden szószá- tyárság ellenére abban, hogy igenis lesz magyar feltámadás. Ezen gondolatok jegyében, engedelmével a magam és általam vezetett honismereti szakköri tagság, az áldozatok hozzátartozói, velünk szimpatizáló sásdi lakosok nevében e szerény formában mondok köszönetét a humánus mély emberi magatartásért. Önnek és munkatársainak tartalmas és nívós lapjuk írásához, szerkesztéséhez a legfőbbet, tartós, jó egészséget kíván: Vajda József Sásd Rossz környezet Egyre többet hallom környezetemben, hogy az MSZMP- re fognak szavazni. Ezek szerint Magyarországon analfabétizmus van? Mert ez már nem butaság, ez nonszensz. Mindenütt vannak kommunisták Európában, Nyugaton. Keleten, Délen, de hála Istennek kisebbségben. Reméljük, abban is maradnak, és soha nem jön vissza diktatórikus rémuralmuk. Most már jó lenne, ha hagynának minket dolgozni, ha már ők nem tudnak, vagy nem akarnak. Nyerges János Vác A tettlegesség nem megoldás A Pest Megyei Hírlap 1993. június 23-i számában rövid cikket jelentetett meg „Pofonok Dabason” címmel. A nevek nélkül jelentős általánosításokkal megírt cikk egy kívülálló helyi lakosra hivatkozik, aki az igazlátó „bölcs” szerepében tetszeleg, miközben annyi bátorsága sincs, hogy hozzájáruljon nevének közlésére. Sajnos Dabason sok jól informált gyáva nevető harmadik van! Nem vesznek részt aktívan sem a gazdasági, sem pedig a politikai közéletben. Nem járnak el testületi ülésekre, nincs arcuk, így nem szembesülhetünk nyilvánosan véleményükkel sem. Az említett „úrnak” nyilván nagy a képzelőereje, hogy „kívülálló dabasi lakosként” olyan jól tájékozott, hogy személyes jelenlét nélkül is biztosan eligazodik ebben a helyzetben, és még csalhatatlan véleményét is közli az ország lakosságával. Ezúton értesítem az „informátor urat”, hogy azok a nívótlan kijelentések, amelyeket én állítólag teszek, azok rá is vonatkoznak! Dabason jelenleg aktív politikai élet nincs is. A pofonok csattanásának oka a polgármester úr és becsének, Horváth Sándornak személyes tulajdonságaiban és politikai elvakultságában keresendő. Ez utóbbi állításom hivatalos jegyzőkönyvekkel bizonyítható. A Horváth testvérek szereplését bíróság fogja tárgyalni, és felelni fognak érte. Uram, „névtelen hősünk”, nem szeretnék az ön baráti társaságához tartozni. Soha nem voltam egyetlen pártnak sem tagja, és valószínű, nem is leszek. Ön baloldalinak bélyegez csak azért, hogy a fenti esetnek politikai színezetet tudjon adni. Ezt vissza kell utasítanom. Bízom a rendszerváltás sikerében, és abban, hogy a névtelen „politikai hősök” elhallgatnak végre! Krisztián István képviselő Dabas * Tisztelt Képviselő Úr! Mivel a cikk megjelenése után a verekedést kiváltó testületi ülés jegyzőkönyvébe bepillanthattam, meggyőződtem arról, hogy a cikkben nyilatkozó személy állításával ellentétben nem az Ön, hanem Horváth Sándor képviselő megnyilatkozásai voltak nívótlanok. Az Ön személyét valóban mélyen sértették az ülésen elhangzott, nemegyszer trágár megjegyzések. Ennek ellenére nem hiszem, hogy a vitás kérdések megoldásának hatékony módja a tettlegesség. Őszintén örülök, hogy bízik a rendszerváltás sikerében, és biztos vagyok abban, hogy ehhez mindany- nyiunk érdekéban higgadtságra és önfegyelemre van szükség. Feke László Vétlen ellenőrök Lapjuk június 29-i számában Szőke Gergelyné szentesi olvasó tollából cikk jelent meg „Nyílt levél a metró illetékeseinek” címmel, amelyre ezúton kívánok válaszolni. Jegyellenőreink a helyszínen kifizetett pótdíjról pót- díjelismervényt kötelesek kiállítani és kiadni az utasnak, aminek minden esetben eleget is tesznek. Az olvasó által jelzett időpontban, június 12-én a metrón szolgálatot teljesítő jegyellenőr nők a meghallgatásuk során határozottan állították, hogy a leírt eset velük nem történt meg, a helyszínen kifizetett pótdíjról az elismervényt mindig kiadják, s az utasokkal szemben udvariasan, és az előírásoknak megfelelően intézkednek. Egyébként a jelzett időpontban és helyszínen ők nem is lehettek, mivel 14.30—15.30 óra között a Nyugati pályaudvar metróállomáson végeztek kijárati ellenőrzést, aminek végeztével a Határ úti állomásra mentek egy újabb kijárati ellenőrzésre, mely 16—17 óráig tartott. Babay Károlynak, a Jegy- és Bérletellenőrzési Szak- szolgálat vezetőjének az esetet egy férfi jelezte telefonon, aki az utas édesapjának mondta magát. Babay Károly nem zárkózott el a kivizsgálástól. hanem közölte, hogy a másik felet, azaz a jegyellenőröket is meg kell hallgatni, s megkérte, panaszát írásban tegye meg, amire választ fog kapni a kivizsgálás után. Azonban írásban nem tettek panaszt. Sajnáljuk, hogy kellemetlenség érte utasainkat, de az esetből kifolyólag jegyellenőreink felelősségre vonását a fentiek alapján nem tartom indokoltnak. Antal Mihály Budapesti Közlekedési Vállalat forgalmi igazgató DOKUMENTUM Savanyú szél fúj m Tenyérnyi udvar, a tomácos • ház mögött meredeken szakad alá a hegyoldal. Túl a völgy cseréptetőin, túl a Küküllőn, szemközt májusi gyümölcsfák virágos förgetege, s még följebb már a rengetegbe induló kaszálók. A vaddisznók onnan, a sűrűből járnak ki, dúlni a vetést: a fölszántott s bevetett földet deszkapalánkok- kal védik tőlük. A medvét nem állítja meg a palánk, szétbontja és elnyomja. Zete- lakán nem mesék és legendák járatják a medvéket: ezen a télen is benn jártak a faluban, itt az Illyés-porta szomszédságában is tiszteletét tette egy két méteres óriás. Haláleset nem történt. A hegyi látogató ugyan rátette a mancsát a háziasszonyra, és leszakította a ruháját, de az életét megkímélte. — Nem kívánok ilyen találkozást — mondja a nagyobbik Illyés fiú. Szőke haj, dús szőke bajusz. Jókötésű legény Illyés Árpád. Szembeszállna a medvével, ha hozzájuk toppanna be, nem kétlem. — De olyan találkozást senkinek, amilyen nekünk adatott: a hatalommal. — Először mikor találkoztak? — Találkoztunk mi régebben is, nyolcvankilenc előtt is. Dehát akkor tudtuk: szolgaság van, csönd van. Éjszaka van. Nyolcvankilenc decemberében azt hittük, hogy nekünk is fölvirrad. Hamar kijózanodtunk. Illyés Árpád fényképeket ad a kezembe. István, az öcs- cse lóháton. István bérmáláskor. István sorozáson, regrutaként. Kemény arcéi, a bátyja, bajusz nélkül. — A huszadik évét sem töltötte be, amikor elvitték. Bocsánat... Nem elvitték, hanem behivatták. Ezerkilencszázkilencven február másodikára kapta az idézést. Csíkszeredán három hónapig magáncellán volt, akkor áttették a megyei börtönbe. Nem tudjuk mikor vitték tovább, csak azt tudjuk, mert ott voltunk, hogy kilencven decemberében volt az első tárgyalás. Isten tudja, hány volt még utána, nem számoltam. Utolszor volt a bukaresti katonai törvényszék. Bizonygatta az öcsém ott is, hogy ártatlan, bizonygathatta. Húsz esztendő! — aztán már vitték is. Bilincsbe verve, ahogy behozták a tárgyalóterembe. — Nem is indokolt a bíróság? — Felolvasták az ítéletet. A bíró indoklása meg így hangzott: „Sajnos a hal a fejitől büdösödik, de ha megvan, akkor a farkától kezdik pucolni.” Különben jó hangulatban voltak mind, akik ítélkeztek. Ültek a pulpituson és nevetgéltek. — Mikor látta utoljára az öccsét? — Minden hónapban megyek hozzá. Most Dobrudzsában van, Poarta Albán. Ez a legnagyobb börtön Romániában. Nagy területen fekszik, lehetnek ott tízezren is bezárva. Minden más ott... Az ember belép a nagy vaskapun és érzi, hogy fúj a szél. Savanyú szél fúj a börtönudvaron. Illyés Árpád a ház sarkához vezet. Déli oldal, reggeltől délutánig ide süt a nap. Fadézsában vékony fácska, sárgás-zöld levelekkel. Küszködik az életéért. — Citromfa — mondja Árpád. — Nem éppen gyakori a Székelyföldön... — Termést is hoz? — Ilyen kis gubacsokat — mutatja a hüvelyk- és mutatóujját összeszorítva. — Megkapaszkodott. Most hároméves... Amikor az öcsém első tárgyalása volt Bukarestben, vettem neki egy kiló citromot. Hazahoztam egy citromot, a magját elültettem. Abból nőtt ennyire szépen a fa, igaz, gondozom jól. Kíváncsi vagyok. hadd lássuk, mekkorára nő, mire hazajön István. Szeretném persze, hogy ne nőjjön tovább, mert nagyon várjuk az öcsémet. Sebestyén István a zetela- kai Néptanács titkára: — Minden tárgyaláson ott voltam. És mindig kihangsúlyoztam, hogy a mili- cista öngyilkos lett. Én magyarul beszéltem a bíróságon, mert nem tudok jól románul, a fordító románra fordított, de sohasem úgy, ahogyan én mondtam. Mindig eltorzították, amit mondtam. — Nem tiltakozott? — Tessék elképzelni, amikor a rangosok ülnek fenn a polcon! Kapitányok, ezredesek, a gyerek ott előttem megláncolva, bere- kesztve egy ketrecbe, és a törvényszék elnöke rákiált az emberre, hogy: „ha sokat beszélsz, te is bekerülsz a likba!” — Ezt önnek mondta? — Nekem is mondta. Meg a parancsnoknak is. A községi rendőrség parancsnokának, Hesfelean főtörzsőrmesternek... Hát uram, képzelje el, ha ön állna Bukarestben, a fényes, nagy tisztek előtt, hogyan beszélne! — El sem mondta a tanú- vallomását? — Elmondtam. Fenntartottam, amit leírtam. Benne van a tanúvallomásomban. A rendőr öngyilkos lett. A feje össze volt roncsolva, jól emlékszem. A halántékához szorította a pisztolyt, úgy lőtte meg magát. A szakértő orvos megállapította... De hát játékszerek voltunk mi a törvényszéken, nem tanúk. A polgár- mesteri hivatalból is kértek véleményt, elküldtük Bukarestbe a tárgyalás előtt. A törvényszék elnöke a kezembe adja a tárgyaláson a papírt, olvassam föl a polgármesteri hivatal véleményét. A papíron a mi pecsétünk volt, de a szöveg nem a miénk volt. Nem a miénk, uram! (Folytatjuk) Kosa Csaba Rablás a Dunán A Duna a középkorban is fontos közlekedési útvonal volt. A folyón az átkelés — hidak hiányában — a réveket terhelte, de jelentős volt a hosszanti forgalom is. A Dunán bonyolódott a teherszállítás tekintélyes része, így például tudomásunk van sószállító hajókról már a 12. századtól. Ezek a bárkák hozták Erdélyből, a Maros vidékéről a nélkülözhetetlen sót Budára és az ország egyéb részeibe. Az udvar személyforgalmát a királyi hajók és hajósok bonyolították le, Esztergom—Óbuda—Csepel között járták a folyót. A margitszigeti apácák is rendszeres járatokat működtettek a Dunán, érthetően, hiszen másként, mint bárkával, nem lehetett volna őket megközelíteni. A hajózás akkor sem volt veszélytelen mesterség. A természeti katasztrófák mellett a rablások, vízi útonállások — kalózkodások — sem voltak teljesen ismeretlenek. Egy ilyen esetről tudósít az az oklevél, melyet 1305-ben állított ki a budai káptalan Tamás országbíró parancsára. A káptalan vizsgálata megállapította, hogy Miklós fia Miklós haraszti (dunaharaszti) népei a margitszigeti apácák birtokának, Taksonynak lakóit a Dunán megtámadták, amikor lefelé hajóztak. A harasztiak a taksonviakat elfogták, kirabolták, sőt egyiküket, Jánost elhurcolták és összesen tíz márka kárt okoztak. Hogy mi okozta mindezt a két falu népe között, nem tudjuk. Feltehetően a korban gyakori határviszályok folyami megfelelőjéről lehetett szó. Pogány György
