Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-20 / 167. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JULIUS 20., KEDD Világra nyitott Nem régen érkeztem haza Amerikából, jólesett volna fülemnek egy-két szép magyar szó, szombat délelőtt lévén, úgy találomra kapcsoltam be a televíziót, állatok tolmácsolták az 1 -es csatornán a fülemnek ismerős nyelvet, de mit csináljak, ha nem angol szöveget akartam hallani, így átkapcsoltam a 2-es csatornára. Ott éppen (és teljes három óráig) nemzetiségi műsor volt adásban, ekképpen megfőztem az ebédet, majd megmostam a hajamat is, közben ide-oda kapcsolgattam a tv gombját, mégsem akart abból kijönni egy nyikhaj- tásnyi magyar hang sem! Már egészen jól ment nekem a szlovén nyelv, sőt jól is állt, mikor amit hallottam, újra gyakorolgattam: hogy gitára, meg tamburo- va és a kolegó elment valahova, aztán visszajött „felső- gögyére”, fene sem ismert rá Felsőgödre! Még jó, hogy Szlovákiában legalább harcolunk a magyar utcanevekért! De hogy komolyra fordítsam a szót, csupán műsorütköztetésről lenne szó, a kisebbségek kultúrájának ápolását csak üdvözölni tudom, de hogy a MTV két csatornája egy órán keresztül nem szólal meg magyarul, esküszöm, hogy mint jómagam, ha a többi hazalátogató is „éppen” akkor kapcsolja be a tv-t, rémület fogja el, hogy nem is „otthon” van, hanem eltérítették! Pedig még tőkét is hozott magával, egy kis összegyűjtött pénzecskét, mi lesz, ha visszaviszi? Valahogy pótolni kell! Ezért valódi aranyakat érő gondolatok buggyantak ki belőlem, ti. mikor délután a második csatornán, igazán jól sikerült kis műsor keretében sor került a pénzügyminisztereket faggató riporter részéről a megállapításra, hogy államháztartásunk elég ramaty állapotban van, szó szerint „egy buznyákunk sincs”, így felvetette a kérdést: kinek lenne egy ötlete, ami kihúzhatná hazánkat a skolasztikából (ez már magyar adás volt!), mire fel többen hangsúlyozták, hogy a gazdasági életben csodák nincsenek, Kupa Mihály meg a választásokra tartogatja ötleteit, ablak és elnézést, ha megelőztem volna, de nem is azzal akarok előhozakodni, hogy a háborúból kimentetf arany- készletünket — mert hogy éppen arra jártam — „ott a sivatagban” meglestem, el akartam kérni a a részemet, de nem adták oda, így az ügyet különben is ejtettem, de arra sem gondolok már, hogy az USA egyik tagállamának jelentkezzünk, nem! Ezek gyerekes ötletek, én egy igazi férfiasat tudok és bár történészekkel van tele a kormány, inkább gondolnák „merészet és nagyot”. Helyettük vagyok kénytelen történelmi ismeretemmel előhozakodni, amit fel kéne újítanunk, tudniillik törvényhozásunk története már ismerte a „hűtlenségi adót”! ,Veszélyes! Tudom! Mert nemcsak hogy a „Hetek” közé pottyannánk, de még nekifutás sem kéne, az egész világgazdaságot robbantanánk vele. De még a kormány háláját is magam mögött tudnám, hogy e remekbe szabott ötletemet lesöpörve, a lehető leggyorsabban fogadnák el férfia- ink inkább az új adót! Lám, lám! Milyen igaz, hogy hazánk addig nem fog talpra állni, míg rá nem jönnek, hogy a nőket a kormányzásból nem lehet kihagyni! Aminek rémképét a tv —- tán nem minden célzat nélkül — éppen e műsor előtt vetítette, csak a műsorvezető férfi testtartásában — aki a riportalanynő adott helyet — volt egy kis hiba! Régi beidegződés, mintha az ajtóban engedte volna előre... vissza! — szólalt meg bennem a rendező hangja. Még egyszer kérem a jelenetet: csapó! — Kérem, gondoljon Be- atrixre, politikától töltött öntudatára, szabadságából született szenvedélyére, hogy mellette Mátyás királyunk magvait nyugodtan szórhatta, mondhatom országszerte, micsoda adólehetőségek! A kincstár roskadásig telik meg! Fiam vagy lányom született! Hát persze! Egészségét mindenki büszkén „bevallja”! Aztán, hogy két legyet egy csapásra: meg van oldva a népesedéspolitika! Nem szociális támogatás, mint koldusok alamizsnája, hanem az az egészséges szelekció, mikor a dolgok magukat oldják meg. A családi pótlékot fedezze a hűtlenségi adó! Utópia? Vagy decent- ralizmusunk lebontása egészen az EMBER-ig? Annak felelősségvállalásáig? Hogy saját életének maga legyen a kovácsa? Megérjük ezt valaha? Hogyne! Ha végre a nőt is EMBER-nek nézik! Ahogy Beatrix virágzó reneszánsz öntudatát, a művészetek békés fejlődését, de egész Európát magyar kardok, magyar férfivérek védték, fedezték, az elkövetkezendő időkben a magyar nőt se „csak úgy fedezzék”\ P. Bojta Margit Kegyetlen számok Nem sokkal a gyászos trianoni évforduló után, a legnagyobb kormánypárton belüli osztódás idején, megint fenyegetve egy rendkívül aszályos nyártól, néhány nem vitatható számadat alapján gondolkozom el egy-két dolgon, amelyek valóban komoly gondot jelentenek nem csupán az ország sorsáért felelős kormányzatnak, de az itt élő több mint tízmillió embernek is. Nem akarom most felsorolni a számos közismert és elszomorító előkelő helyezésünket a nemzetközi mezőnyben az alkoholizmustól a válásig, csupán egyet ragadok ki ezek közül, és ez a nyugdíjasok igen magas száma, illetve a jelentékeny munkanélküliség. Ugyanis mind a kettő óriási terhet ró az amúgy sem fényes helyzetben lévő állam- háztartásra. Kétségtelen tény, hogy társadalmunk elöregedett, de még mindig nem jelent olyan nagy gondot, mint amikor majd az úgynevezett Ratkó-gyerekek érik el a nyugdíjkorhatárt. Visszatérve a kiindulási helyzetre, tudtommal több mint két és fél millió nyugdíjas él ebben az országban, és pillanatnyilag hétszázezer körül van a munkanélküliek száma. Ha mi normális demokrácia lennénk, értem ezen azt, hogy ’45-től, elfogadva a Marschall-segélyt, a természetes fejlődés szabályainak megfelelően alakult volna gazdasági életünk, akkor ma nem volna olyan súlyos gond sem a nyugdíjak, sem a munkanélküli-segélyek előteremtése, mint így, amikor az úgynevezett teljes foglalkoztatás illúziója után saját lábunkra kellett állnunk. Mi az első tétova lépéseket tesszük azon Kossuth Ismeretes, hogy ellenzéki pártjaink telelármázták a fél világot az október 23-ai Kossuth Lajos téri skinhead-ak- ció híreivel. Ezt az akciót, mint állították, szélsőjobboldali politikai erők készítették elő, és náci öltözéket, jelképeket viselő fiatalok felvonultatásával hajtották végre. Szükségesnek érezték parlamenti bizottság létrehozását is az események „kivizsgálására”, és — gondolom — a szervezők leleplezésére. Az ellenzék vádaskodásával kapcsolatban néhány észrevételemet kívánom megfogalmazni, már csak azért is, mert nem hiszem, hogy a parlamenti vizsgálóbizottság tagjai ugyanilyen fáradhatatlanul nyüzsögnének nyolc hónapja, ha miniszterelnökünk lett volna a sértett fél. A történtek időpontjában 62 éves öcsémmel a Földművelésügyi Minisztérium árkádsora előtt álltunk. Életkorunk miatt nem vagyunk vá- dolhatóak túlzott izgágaság- gal, s iskolázottságunk folytán talán kritikai érzékünk is kellőképpen fejlett. Fogalmunk sem volt arról, hogy mi történik a Parlament lépcsősora előtt! Eleinte valamiaz úton, amelyet a nyugati kapitalista államok már kitapostak, tehát nekik nem kezdeti nehézségekkel kell megküzdeniük, mint nekünk. Mégis köztudomású dolog, hogy pl. Franciaországban egyik legnagyobb kormányzati gond a munkanélküliség kezelése, holott sokkal megalapozottabb pénzügyi keretek állnak rendelkezésükre, mint nekünk. Azon sincs mit vitatkozni, hogy a nyugdíjasok nem jelentéktelen hányada a létminimum körül tengődik, vagy még azon túl is a puszta lét- fenntartással küszködik, olykor sikertelenül, de azért arról se feledkezzünk meg, hogy a nyugdíjkereteket a pártállam állapította meg, és a nagy nyugati kölcsönök árnyékában a szükséges alapot megteremtette ehhez a nem túl nagy összeghez, de az évi kétszázalékos nyugdíjemelés egyre fokozottabb mértékben csökkentette a kapott összeg reálértékét. Ugyanakkor azt is tárgyilagosan el kel ismernünk, hogy az Antall-kormány idején hozott nyugdíjemelési intézkedések sem biztosítják a teljes lépéstartást az inflációval, de azért javítottak a nyugdíjasok helyzetén, ha nem is olyan mértékben, mint az kívánatos lett volna. A tízezer forint alatti jelentős számú nyugdíjasok joggal panaszkodnak, ha panaszkodnak, de azt is világosan látni kell, hogy a nyugdíjasok lényegesen nagyobb részét kitevő, a munkát nem régen abbahagyok anyagi helyzete jó közepesnek vagy közepesnek mondható, figyelembe véve a jelenlegi gazdasági körülményeket. Befejezésül csupán azt a kérdést szeretném feltenni, vajon melyik államban teszi ki az összlakosságnak több mint negyedét a nyugdíjasok száma, és melyik ország dotálja a munkanélküliekkel együtt a felnőttnépességnek több mint a felét, és a hozzájuk tartozó gyerekekkel együtt több mint harmadát. Éppen ezért nem ártana, ha azok, akik a nyugdíjasok és munkanélküliek felkent védelmezőinek érzik magukat, az általam elmondottakat nem hagynák figyelmen kívül, mielőtt újra a kormány szidalmazásába kezdenének, és dörgedelmes szavakkal bírálnák szociális érzéketlenségét. Tiszay Géza téri párhuzamok lyen hangzavart észleltünk, talán csak a hanszórókból, s úgy tűnt, hogy az származhatott tetszésnyilvánításból is. E bizonytalan eredetű zaj terjedt, előbb csak a Dunával párhuzamosan, majd felénk közeledett és fokozatosan erősödött. Világossá vált, hogy aktív nemtetszés-nyilvánításról van szó. A tömeg felélénkült, előrelódult. Fütyülés, általános zajongás támadt. A növekvő ricsajból „Abzug!”, „Pfuj”, „Menj haza!”, „Le vele!” kiáltások hangzottak ki. Köztársaságunk elnöke emlékezetem szerint legfeljebb 15-25 másodpercig volt képes elviselni az ellenszenvnyilvánítás hangjait, majd friss léptekkel elvonult. A történtek kapcsán egy másik október 23-ai eseménysor emléke is felelevenedik bennem. Akkor sokkal nagyobb, sokkal félelmetesebb tömeg üvöltött ellenségesen egy olyan politikus előtt, akit a hatalom nem is védelmezett, aki saját szavai szerint is csak „magánszemélyként” állt a Parlament erkélyén. 1956-ot írtunk, és a politikust úgy hívták: Nagy Imre. Talán kétszázezres tömeg követelte növekvő ingerültséggel a megjelenését, és amikor végre a tömeg elé állt, és a békés elvonulást kérve nem úgy nyilatkozott, mint ahogyan azt a sokaság remélte, eget rengető füttyszó némította el. De ebben a karizmatikus emberben volt annyi erő és bátorság, hogy felháborodva tiltakozzék! Kivárva a zajongás csillapultát, szó szerint a következő kérdést tette fel: „Ha szabad kérdeznem, kinek szólt ez a füttykoncert? Nekem?!” És a tömeg (óh, Zarathustra!) harsány rivalgással ünnepelte azt a férfit, akit az imént kifütyült. És Nagy Imre elmondta, amit akart. A tömeg pedig békésen elvonult. Nem lehetünk egyformák. Én azonban a parlamenti bizottság tagjait nem értem. Nevüket, arcukat adták ahhoz, hogy ezt a kétségkívül szerencsétlen ügyet pártjaik vagy elvbarátaik politikailag „hasznosítsák”. Ezekben az emberekben fel sem merül, hogy a botrányról a mielőbbi felejtés érdekében inkább hallgatni kellene? Taál Márton
