Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-19 / 166. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚUUS 19.. HÉTFŐ 13 Vízisport és hegyi túra Olvastam a július 9-ei számban Bartos Csilla tollából „Dunabogdányi vízinapközi” című cikket, és ez késztetett arra, hogy írógépemhez üljek és némileg kiegészítsem az ott leírtakat. A napközi kiötlőjét, Lakatos Jánost már gyermekkora óta ismerem. Nagyon jó hírű fűtésszerelő kisiparos, aki nagyon sok helyen dolgozott, megbízható eredménnyel. Nem is tudom őszintén, hogy igazából mikor is ér rá még azon kívül dolgozni, amit, amiket most csinál. Sohasem nyugszik, sohasem pihen... Ezt a tevékenységét nem most kezdte el. A ’70-es, ’80-as években már erősen tevékenykedett. És nem a vízzel kezdte, hanem a téli sportokkal. Ifjúsági és gyermek csoportokat vitt el síelni. Sok esetben a felszerelést is maga szerezte be és adta kölcsön, de anyagiak terén is hozzájárult e sportág megszerettetéséhez. Nemcsak a hazai tájakon járták a hólepte terepeket, hanem a szomszédos országok havas területeit is felkeresték. Aztán jött a víz. Észrevette, hogy milyen sok gyerek és ifjú szereti a Dunát, hát gondolt egyet, és elkezdte szervezni a különböző vízitúrákat. A Duna különböző szakaszain kívül, felkeresték a Rábát. Csak azért, hogy a gyerekek szokják a veszélyesebb vízi utakat is. Gondolt arra. hogy csónakba csak olyanok kerüljenek, akik előzetesen megtanultak már úszni, és elsajátították a vízi KRESZ-t, valamint a mentés munkálatait. A személy- és felszerelés szállításáról ő és felesége, Dóra asszony gondoskodott. Ez a mostani remek ötlet a ’80-as évek végén pattant ki agyából: mi lenne, ha egy jól kiépített vízibázist létesítenének a „hazai” partokon? Nem sokat gondolkozott, hanem elkezdte gyártani a terveket, keresni az ehhez megfelelő partnereket. Az ötletet mindenki nagyszerűnek találta, de mosolyogtak is. De ő nem ismerte, nem ismeri a tréfát. Ami egyszer már gondolatban megszületett, annak a valóságban is állnia kell. Csak szervezés és munka kérdése az egész. A helyi kisiparos társadalom nem zárkózott el az anyagi támogatás és munka elől. Az előkészítő munkálatokhoz több mint száz ember tevékenysége társult, akik nem sajnálták szombatjaikat e célra felajánlani. A többi „csak” az anyagiakon múlott. És ment a munka, közeledett a megvalósítás végső stádiuma. A község ifjúsága is belelkesedett, a gyermekek is be lettek vonva, így a „mű” már használható állapotba került. 1992 júniusában a felavatásra is sor került. Megszervezte a felügyeletet, a szolgálatot is. Lakatos János szerény ember. Nem szereti a nyilvános szereplést. Ezért sem akart az önök újságírónőjének bővebben nyilatkozni. Beszéljen a mű. Hogy hogyan kerültem én Lakatos úrral kapcsolatba? Mi, mint a Bioszféra Klub tagjai, már a ’60-as évek elejétől rendszeres vasárnapi kirándulásokat szerveztünk korra, nemre való tekintet nélkül. Ezt meg én, mi igyekeztünk finanszírozni saját anyagi lehetőségeink szerint. Főleg akkor nyúltunk zsebünkbe, amikor más hegyvidékre terveztünk túrákat. Táborokat szerveztünk elsősorban gyermekek részére, de a felnőttek sem voltak kizárva. Úgynevezett nomád táborokat akartunk, saját főzéssel, szabad foglalkozásokkal, programokkal. Az őszi, téli hónapok során „elméleti” felkészítés folyt minden generáció számára. Meg akartuk is- meretni az érdeklődőket a térképpel, a tereppel, a védett állat- és növényvilággal. A természet- és környezetvédelem a fő profilunk, mert igyekszünk felmérni botanikailag és zoológiailag környékünket, és odútelepeket „üzemeltetünk”, megszerveztük a madarak téli etetését. Nos, ez adta Lakatos Jánosnak az ötletet: miért ne lehetne a két társaságot öszefogni, miért nem lehet megoldani, hogy a Víz megismerése mellett, a hegyeinket is felkeressék az érdeklődők. Mi ebben partnerek lettünk, mert a mi célunk is a természet megismertetése, megszerettetése, és a két elem: a víz és a szárazföld nagyon is összefügg, így kerültünk Lakatos Jánossal még szorosabb kapcsolatba, erősítettük meg együttműködésünket. Horányi György Dunabogdány Több alázatot! © Számomra a kommunista rendszer legnagyobb bűne nem az volt, hogy tönkretette a gazdaságot, elvette a kedvet az önálló cselekvéstől — bár ez sem csekély —, hanem hogy első perctől birtokHISTÓRIA John Paget magyarországi útirajza 1835-ből X. Debrecenben és környékén lehet a legáltalánosabban és -előnyösebben tanulmányozni a magyarok igazi karakterét. A magyar büszkeség, amely egyike legerősebb vonásaiknak, arra készteti őket, hogy lenézzenek minden más nemzetet. Az idegenek vagy „svábok”, vagy „taljánok”, és nehéz elképzelni azt a megvető hangsúlyt, amellyel a magyar paraszt e két szót kiejti. A magyarokat általában lustasággal vádolják, és ha ez annyit jelent, hogy nincs meg bennük az angolok öncélú munkaszeretete, akkor azt hiszem, a vád helytálló. A magyar ember sohasem mozog szükségtelenül, és sohasem jár gyalog, ha lovon járhat. De még a lovaglást is fárasztónak véli, ezért általában négy lovat fog kocsija elé, és ilyen módon látogat el a szomszédos faluba vagy a hetipiacra. A magyar ember könnyen elkeseredik és kiábrándul, ha valamilyen vállalkozása nem sikerül mindjárt az első kísérletre. A magyarok szenvedélyesen szeretik hazájukat, és teljesen egységesek abban a meggyőződésben, hogy a világ egyik népe sem oly boldog és egyik országa sem oly virágzó, mint az övék. A svájciak nem ragaszkodnak úgy hegyeikhez, mint a magyarok a maguk síkságához. Csaplovics mesélt egy fiatal debreceni lányról, akit először vittek el a hegyek közé, Liptóba és Árvába. A lány a legnagyobb meghökkenéssel nézegette ezeket a falvakat, és a hegyek kopársága, s a vidék szegénysége láttán így kiáltott fel: „Hogyan élhetnek itt emberek?” Borban az igazság. E közmondást talán semmi sem példázza jobban, mint a magyarok életmódja. Bizonyos mennyiségű bor elfogyasztása után ellenállhatatlan kényszer fogja el őket, hogy megsirassák hazájuk nyomorúságos sorsát. Urak és parasztok egyaránt arra a képzeletbeli aranykorra emlékeznek, amikor Corvin Mátyás uralkodása idején Magyarországot tisztelték külföldön, és a népet védelmezték otthon. Anya sem sírhat keserűbben gyermekének elvesztésén, mint egy borral locsolt magyar, Hunnia tűnt dicsősége felett. Debrecent elhagyva, Pest felé vettük utunkat. Ez az idő nem a legalkalmasabb az utazásra, mert az évnek ebben a szakaszában a lovakat általában a betakarítás munkálatainál veszik igénybe, ezért gyakran négy-öt óra hosszat is kénytelenek voltunk várakozni, amíg a bíró vagy a kisbíró lovat szerzett kocsink elé. Utunk a nagy görögdinnyetermő területen vezetett keresztül. Bár ez az igen kellemes ízű gyümölcs alig egy hónapig élvezhető, mert csak frissen lehet enni, fontos terméke a vidéknek. nélküli. Az angol szemnek a termények között a legkülönösebb a napraforgó, amelyet elsősorban olajáért termesztenek... Estefelé érkeztünk Szolnokra. Különös látványban volt részünk. A hídon nagy tömeg, öreg és rokkant embert láttunk, mindegyikük előtt kukoricahalom. Már emA dinnyének legnagyobb részét a pesti, pozsonyi és bécsi piacokra szállítják. Pesten a szeptemberi vásárt általában dinnyepiacnak nevezik, mert ekkor érkezik legnagyobb mennyiségben ide ez a gyümölcs. Egy emberfej nagyságú görögdinnye, angol pénzben számítva, két pennybe kerül. Ez a gyümölcs valóban igen nagy enyhülést nyújt az utasnak, aki a forróságban és a poros utakon megszomjazik. Magyar írók szerint, a gondviselés különös ajándéka ez a pusztának, hogy kárpótolja az itt található, rossz ízű vízért. Az alföldi bor nemigen felel meg az én ízlésemnek, főképp, ha összehasonlítom Magyarország más borfajtáival. Elég erős, de hiányzik belőle az a zamat, amelyet a hegyek adnak a szőlőfürtöknek. Az alföldi dohány is erős, de ugyancsak aroma lítettem, hogy aratási időben jártunk, és amint követtük a súlyosan megrakott szekereket, észrevettük, hogy a parasztok egy-egy koldus előtt elhaladtukban, odadobnak neki egy-egy cső kukoricát. A koldus „isten áldásával” viszonozza az adományt. A koldusok a rájuk jellemző ravaszsággal kiszámították, hogy a bőség idején a legada- kozóbb kedvűek a parasztok, s ily módon elérték, hogy minden munka nélkül összeszedhetnek annyit, amennyivel kihúzzák a telet. Szolnokról egyébként eszembe jut egyike ama sok kedvességnek és udvariasságnak, amely- lyel teljesen ismeretlen emberek viseltettek irántunk ebben az országban. A városháza előtt, ahol friss fogatokra vártunk, a szolgabíró üdvözölt bennünket. Beszélgetés közben megdicsértük szülőhazájának gazdagságát és szépségét, és kifejeztük csodákba vette az emberi agyat. Jogot formált arra, hogy emberek helyett eldöntse, mi helyes és mi nem, mi haladó és mi nem. Ez a zálogbavétel — legyünk bár a rendszerváltozás harmadik évében — mai napig nem szűnt meg. Ma is éppen olyan magabiztosan állítanak embereket a jobb- és baloldalra, mint negyven éven át. Mindazok után, amelyek az utóbbi években — hála a rendszerváltozás nemcsak a kampány befejezéséig tartó híveinek — kiderült, kicsit óvatosabban, visszafogottabban kellene értékelni. Azt a tényt figyelmen kívül hagyni, hogy századunkban a bal- oldaliság nevében — kezdve a 17-es orosz puccstól Kun Béláék vérengzésén át Ráko- siék és Kádárék szerepléséig — legalább annyi rablást, emberölést követtek el, mint a szélsőjobb zászlói alatt, súlyos szűklátókörűségre vall. Nem az a célom, hogy méricskéljem a két gyilkos eszme áldozatainak a számarányát. Mindkettőt gyökerestől ki kell irtani, mint a gazt. Egy jelenségre azonban felhívnám a figyelmet! Mivel továbbra is ugyanazok a személyek — liberálissá lett volt internacionalisták — játsszák az etalon szerepét, bizonyos témákról ma sem lehet gyo- morrángás nélkül, nyugodt lélekkel beszélni. Erre a listára tartozik Trianon kérdése. Hazánk második „Mohácsát”, melynek mai napig érezzük lélekmérgező hatását, negyven éven át — a jó szomszédi kapcsolatra hivatkozva — agyonhallgatták. Napjainkban sem illik róla beszélni. Egyáltalán a „magyar” szót nem nagyon szabad kiejteni, mert a címkeragasztásra egyedül hivatott elvtársak rögtön működésbe lépnek. Itt érhető tetten leginkább mai liberálisaink és a volt pártügynökök összekacsintása. Egyszerűen megdöbbentő a hasonlóság közöttük. A főliberális volt tv-elnök — a sajtó- és szólásszabadság még nagyobb dicsőségére — évekig nem engedte a Szörényi Leventéről készült portréfilmet bemutatni. Nem felelt meg a vörösköpenyt amerikai zászlóval kitapétázó egykori prolitkultos, mai eu- ropész elvtárs-urak ízlésének. Sorolhatnám még a példákat, de fölösleges. A magyarokhoz csak annyit szólnék: ne hagyják, hogy agyukat továbbra is birtokban tartsák. A régi elvtársaknak pedig azt tanácsolnám: a történtek után egy kicsivel több szerénységet, több alázatot! Földes György Nagykőrös tunkat s tiszteletünket az ország népe és intézményei iránt. Soha nem találkoztam emberrel, aki hálásabb lett volna e rokonszenv-nyilvání- tás iránt, mint ez a magyar. Azonnal intézkedett, kocsinkat megrakta a legszebb virágokkal, gyümölcsökkel, diny- nyékkel a saját kertjéből, nem is beszélve a nagy, szolnoki kenyérről, amely szerinte a legjobb Magyarországon. Mondanom sem kell, egészen meghatott ez az őszinte kedvesség és az igaz érdeklődés, amelyet utunk iránt tanúsított ez a jó ember. Más fából kellett volna faragva lennem, ha ezek után nem éreztem volna magam boldogabbnak, mint Szolnokra érkezésem előtt. (Vége) Rendeletek a pénzcseréről A bécsi kormány 1811 tavaszán elrendelte a pénz leértékelését, ezzel együtt pedig kivonta a forgalomból az 500 forintos bankókat. A rendelet szövegét a birodalom minden városában és községében ismertetni kellett. A hatóságok zavargásoktól féltek, ezért a császár- városban például — mint Kőhegyi Mihály tanulmányából ismert — megerősítették a rendőrséget katonai alakulatokkal. Zavargások nem voltak, de a sokszor ellentmondásos rendeletek végrehajtása a hatóságokat nehéz feladat elé állította. Pest vármegye közgyűlése 1811 júliusában foglalkozott a pénzbevonás miatti teendőkkel. Határozatait eljuttatta a városokhoz, falvakhoz, ahol azokat ismertetni kellett. Fennmaradtak az ún. „dobálási könyvek",aixsk a kötetek, amelyekből a köz tudomására hozták a mindenkit érdeklő rendeleteket. Kőhegyi Mihály adta közre írásában a vármegye határozatait, azokból idézünk: „...az 500 fios Bankó Czédulák egészen a folyamaton kívül tétetnek és az.on Naptúl fogva sem a Köz Cassákban sem a Privatu- sok között való fizetések fejében el nem fognak vétettni.” A rendelet azonban egy ideig lehetővé tette, hogy a régi pénzt be lehessem cserélni, „de ezen fel váltás is fsak folyó Esztendei October Holnap 3ldik Napjáig fog tartani, mely napon túl az 500 ftos Bankó Czédulák egy diaijában semmit sem fognak érni.”A beváltás azonban elhúzódott, Pest vármegye 1812 februárjában azt tudatta a községekkel, hogy „a fentebb megjegyzett Bankó Czédulák a folyó Esztendei Április holnapnak első napjáig" felváltathassanak. Pogány György
