Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-02 / 152. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP RIPORT 1993. JULIUS 2.. PENTEK Lapunk munkatársának kuvaiti üti beszámolója Csak a tevekaravánok útvonalai járhatók A közelmúltban abban a szerencsében volt részem, hogy egy hetet tölthettem Kuvaitban, egy énekesekből álló csapat társaságában. Az idő rövidsége ellenére igyekeztem minél többet megtudni a helyi szokásokról, az országról és a kint dolgozó magyarokról. Kuvait mintegy tizennyolcezer négyzetkilométeres miniállam az Irak, Szaűd-Arábia és a Perzsa-öböl által határolt területen. Lakossága körülbelül másfél millió, ennek több mint a fele külföldi. Az ország fővárosa Kuvait City, itt ülésezik a parlament, itt lakik az emír (az ország vezetője) és a trónörökös (miniszterelnök). Ebben a nagyvárosban vannak a bankok, az üzleti negyedek, a szállodák; gyakorlatilag minden itt történik, ami fontos. 4 Kuvait egyik nevezetessége: a három torony A szerző felvételei Az 1940-es évek elején Kúráit City aprócska halászfalu volt, lakói vályogviskókban tengették életüket. Az olaj felfedezése után a település rohamos növekedésnek és változásnak indult, míg a többi három városka (Hawalli, Ahmadi, Jahra) megmaradt száraz, poros sivatagi településnek. A rendkívül kevés csapadék és az egész éves nagy meleg miatt növénytakaró jóformán nem alakult ki, eltekintve néhány fűcsomótól. A jómód jeleként az igazán gazdag emberek házaiban azonban zöldellő parkokat láthat a járókelő. Az úszómedence, a szökőkút, a fák és a növények vízzel való ellátása óriási összegeket emészt fel, így csak a legfelsőbb rétegnek adatik meg, hogy otthonuk környezetére ne a sivatagi por legyen a jellemző. Víz dollárért Ivóvizet még a legelegánsabb szállodákban is pénzért, literenként kell venni, ugyanis a csapvíz sárgás színű, szemetes és fogyasztása betegségekhez vezet. Ezt a vizet kihez lehet felhasználni. Az öböl partján lévő víztisztító berendezések kapacitása sem végtelen, ezért Kuvait City az egyetlen város, ahol közterületen parkokat hoztak létre. A föld alatt vékony csöveket helyeztek el, amelyen minden növény gyökerénél szelep biztosítja, hogy locsolásnál egy csepp víz se herdá- lódjon el. Az 1990 augusztusától 1991 februárig tartó háború nyomai ma is sok helyen látszanak. Kiégett házak, kilőtt tankok és máig felderítetlen aknamezők emlékeztetik az embereket az iraki megszállásra. A sivatagban kizárólag a tevekaravánok útvonalai járhatók; a taposóaknák tömkelegé ártatlan áldozatokat szed hétről hétre azok közül, akik a járt útról valamilyen oknál fogva letérnek. A békét ENSZ-csapatok őrzik. Mivel Kuvaitban az őslakosok száma alacsony, viszont befolyásuk annál nagyobb, különleges bánásmódot élveznek. Ha elvesztik állásukat, vagy egészségkárosodás következményeként nem tudják eltartani családjukat, az állam gondoskodik róluk. Lakást kapnak, s minden hónapban annyi pénzt, hogy gond nélkül élhessenek. (A többi intézkedés a külföldiekre is vonatkozik.) A világszínvonalú orvosi ellátás és a gyógyszer ingyenes. Személyi jövedelem- adó nem létezik, mivel az államkasszáról az olajkincs gondoskodik. Szavazási joggal csak a helybéli férfiak egy része rendelkezik. Állampolgárságot külföldiek akkor sem kaphatnak, ha beházasodnak egy családba, vagy ha már régóta kint dolgoznak. Azt is alaposan megválogatják, hogy kinek adnak beutazási vízumot, mivel a bűnözés az elmúlt években megnőtt. A szokások Kuvait iszlám ország. A vallási szokások, előírások papír szerint rendkívül szigorúak. A mohamedán valláson kívül más vallások gyakorlása is megengedett. Viszonylag kevés ünnepük van, ám ezek időtartama hosszú. Legnagyobb ünnepük a Ramadan (a Hold állásától függően áprilisban vagy májusban kezdődő 27-28 nap), amely az önmegtartóztatás és az önmérséklet hava. Ekkor napkeltétől napnyugtáig tilos az étkezés, az ivás, valamint a dohányzás. Ezeket a szabályokat a külföldiekkel is betartatják. Meglepő, sőt érthetetlen viszont, hogy nem kevesen csak külsőségekben őrzik a vallást. Földig érő ruhát hordanak, meghallgatják a mü- ezzin imáját, de gyakran titokban megtévednek. A csempészek gondoskodnak róla, hogy mindenféle alkohol és kábítószer kapható legyen. Asszonyaiktól megkövetelik, hogy fejük búbjától, a bokájukig csodorral fedjék testüket és a férfiak is ragaszkodnak (közterületen) a többezer éves dogmákhoz. Ami megdöbbentő volt számomra, az a kultúra hiánya. Az országban nincs színház (titkos bordély van), csak néhány mozi található, ahol cenzúrázott filmeket vetítenek. Nincsenek régi épületek, az egész város olyan, mint egy óriási luxuslakótelep. Az egyforma toronyházak között alig akad mutatósabb palota. Az emír rezidenciája is inkább hasonlít egy ipari létesítményhez, mint az ország vezetőjének otthonához. A parlament fontolgatja, hogy rendeletet hoz az ősi emlékek megmentésére, ami jelen esetben a negyven évnél idősebb lakóházak renoválását jelenti. Kuvaitban nyoma sincs a képzeletünkben élő pompának, az egzotikus módon, dúsan díszített házaknak. Sajnos, nem volt módom belülről megnézni egy igazi kuvaiti házát, állítólag más képet mutat. Drága szőnyegek borítják, virágzó belső kertek jellemzik és minden luxussal fel vannak szerelve. De ezek csak pénzért megvehető dolgok, és nem árulnak el semmit az ősi arab kultúrából. Talán a gazdagság és az unalom a két legtalálóbb jelző, ami kifejezi az ottani életet. A pénztől függően egy férfi legfeljebb négy feleséget tarthat. A nők egyetlen dolga: minél több fiúgyermeket a világra hozni. A családok egész nap pihennek, hűsölnek, alszanak. Esténként kinyitják házuk kapuját, és vendégeket fogadnak, ez az úgynevezett Divá- nia. Ilyenkor a férfiak és a nők külön helyiségben tartózkodnak, és a meghívottakkal esznek, isznak, pipáznak, beszélgetnek. Nem szeretnek sakkozni, nem ismerik a kártyajátékokat, sem egyéb társasjátékot. Ha már nagyon unatkoznak, beülnek óriási luxuskocsijukba, és le-föl kocsikáznak az öböl parti autópályán. Aki megteheti, az szinte az egész évet Európában vagy a tengeren túl tölti. Hazájukba csak ügyes-bajos üzleti ügyeiket térnek vissza elintézni, és az első alkalommal indulnak vissza külföldre. Felhalmozott pénzeiket külföldi bankokban helyezik el, semmilyen befektetést nem csinálnak hazájukban, vagyonukat kimentik az utolsó dollárig. Az országnak nincs ipara (az olajon kívül), mezőgazdasága, még könnyűipara sincs. A mesés szőnyegek, a friss gyümölcsök, húsok és tejtermékek mind importból származnak. Minden munkát a külföldiekkel végeztetnek el. Attól függően, hogy a munkás honnan érkezik az országba, határozzák meg a fizetését. Egy európai ugyanazért a munkáért két- szer-háromszor annyi pénzt kap, mint egy Fülöp-szigete- ki. Mindent kifizetnek, dús megélhetést biztosítva ezzel a vendégmunkásoknak. A nők reggeltől estig az arany üzletekben ülnek, alkudnak, vásárolnak, majd napok múltán lényegesen olcsóbban eladják az ékszert egy másik kereskedőnek. A cél, hogy menjen az idő. A gyerekek jó része Európában tanul, elvégzi az iskolákat, az egyetemet. Hazatérve családot alapít, majd menekül vissza a kultúra, az élet bölcsőjébe, Európába. Magától vetődik fel a kérdés, ha elfogy az olaj, mi marad majd ebből a túlcivilizált, mesterséges világból, a gazdagságból? Ugyanolyan gyorsan visszahódítja-e magának a sivatag, mint ahogy ötven év alatt a semmiből lett Kuvait? A magyarokról Kinttartózkodásom alatt ezerszer is büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. És így voltak ezzel azok a Kuvaitban dolgozó magyarok is, akikkel sikerült beszélnem. Van, aki kereskedelemmel foglalkozik, van, aki telefon- hálózatot épít, vannak kitűnő orvosok, mérnökök, s munkájukat nagyra becsülik. Olyan szakemberek ők, akik működtetni tudják a méregdrága gépeket, felszereléseket. Nélkülük a csúcstechnológia csupán használaton kívüli díszlet volna. A magyar kolónia rendkívül összetartó csapat, segítenek egymásnak, odafigyelnek a másikra. (Erre itthon is nagyobb hangsúlyt kéne fektetni.) Dr. Fehérvári Géza magyar nagykövet, mielőtt kis csapatunk visszaindult volna Magyarországra, meghívott minket otthonába, ahol tiszteletünkre és megköszönve kuvaiti fellépéseinket (ennek részleteiről a napokban a kulturális rovat hasábjain olvashatnak) fogadást adott. Az asztalok roskadásig tele voltak a négy égtáj összes finomságával, a meghívott magyar vendégek pedig őszinte barátsággal szorították kezünket. Nekik is, nekünk is jólesett magyar szót hallani, régi és új történeteket mesélni. Egyikük találó megjegyzést tett, amely szerint nemcsak az Ikarus buszok és a muzsika jelzi a világon mindenhol, hogy léteznek magyarok. Ha Tokiótól New Yorkig bármelyik forgalmas utcán elkiáltom magam „hé, nincs itt egy magyar?” , néhányan biztos megfordulnak és megkérdezik, hogy miben segíthetnek. Öröm és üröm is ez egyben, mert ha baj van, mindenhol találunk segítőkész honfitársakat. De miért kell külföldre menni, hogy összetartok legyünk, és odafigyeljünk egymásra? Ä fogadás végén közösen elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot. Tanulságos és szép este volt. Másnap sokan kikísértek minket a repülőtérre. Amikor szállt le a repülő, megpillantottam a Dunát, a budai várat, a Parlament épületét, a Bazilikát, a pezsgő életet, a hidakat, a partokat, a sok zöldet, a szántóföldeket. Örültem, hogy újra itthon vagyok, és ezerszer is büszke voltam rá, hogy magyar vagyok. Szűcs László
