Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-16 / 164. szám

É PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 16.. PÉNTEK 13 Zsédei atya köszöntése 9 Ritka szép ünne­pély volt nemrég a vasárnap esti mise után a ceglédi Szé­chenyi úti Nagyboldog­asszony templom kiskápol­nájában. Zsédei atya hetve­nedik születésnapját ünne­peltük. Mise után Cegléd polgár- mestere meleg szavakkal köszöntötte a 70. évét ün­neplő Zsédei atyát. Nagy tisztelettel méltatta a híve­kért tett áldozatait, a kápol­na megépítéséért végzett küzdelmeit, majd megkö­szönte eddigi fáradságos munkáját, hogy betegen is kiharcolta a kis ékszerdo­boz kápolna felépítését, amely Cegléd városnak is büszkesége. Az egész világ összes tájáról érkeznek láto­gatói, csodálói. Mácz pol­gármester úr őszinte szavait hatalmas taps köszöntötte. Pintér Erzsébet, aki be­tegsége miatt nem tudott e meghitt ünnepségen jelen lenni, gondolatait versbe szedve leírta, és egy hívő felolvasta. A vers tartalma, mely az atya eddigi életét méltatta, könnyeket csalt az ott lévők szemébe. Még so­kan köszöntötték Zsédei atyát virággal, ajándékkal. Zsédei atya valóban Isten szolgája, betegek vigasztaló­ja, szomorúak vidítója, sze­gények gyámolítója. Pedig már fáradt, sokat gyengélke­dik, de 70 évét meghazudto­ló fiatalsággal, hittel-remény- nyel látja el Istennek tett fo­gadalmát. Naponta kétszer misézik, keresztel-temet, hi­tet, reményt ad a csüggedők- nek. Szereti is a népe. Kí­vánjuk, hogy még nagyon sok éven keresztül köszönt­hessük születésnapján erő­ben, egészségben. Ferencvári Tiborné Cegléd Elbillent a mérleg ® Ha én volnék Juszti- cia, az igazság isten­nője, a szégyenho­zás miatt lenne be­kötve a szemem. Szégye­nemben még a mérleget is földhöz vágnám, mert nem töltheti be neki rendelt fel­adatát. Miként nem tölti be a híd, ha nem lehet rajta biz­tonsággal végigmenni, a ház, ha tetője bármely perc­ben leszakadhat, és sorolhat­nám még a példát. Az igaz­ság abszolút letéteményesé­nek kihirdetett alkotmánybí­róság ismét képünkbe vág­ta: nincs jogunk megbüntet­ni a kommunista hóhérokat. Nincs jogunk, mert közben eltelt negyven év. Arról már nem szólnak az igaz­ság főpapjai, hogy negyven éven át kinek a hibájából nem lehetett számonkémi a legbrutálisabb bűncselek­ményt sem. A törvény az törvény, az emberben még­is működik egy érzékeny műszer, amelynek lelkiisme­ret a neve. Az istentagadó, pogány, minden magasabbrendű er­kölcsöt leromboló kommu­nista rendszer ezt nem ismer­te. Szerinte csak érdek léte­zett, s ennek kellett aláren­delni mindent. Most eljött a rendszerváltozás, de tovább­ra is minden az ő malmukra hajtja a vizet. Úgy élik vilá­gukat az egykori — fasiz­mustól csak névben különbö­ző — bűnözők, mint Marci Hevesen. Már a felelősség terhétől is megszabadulva gyakorolhatják hatalmukat, s csak az alkalmat lesik, hogy újra végezhessék „áldá­sos” tevékenységüket. S mindez miért lehetséges? Egy törvény, pontosabban egy törvény hiánya miatt. Csak a büntethetőség elé­vülését kellene eltörölni, máris nem lennének ezek az elvtársak ilyen bő mellény­nyel. Szokás ilyenkor liberális és bolsevik részről a türel­met, a keresztényi szerete- tet számonkémi. A megbo­csátás maximálisan jogos lenne, ha ők bármikor is gyakorolták volna vagy megbánták volna bűneiket. Enélkül nincs feloldozás. Bűnben megmaradni és megbocsátást követelni egy­szerre nem lehet. Miként a farkas, amely nyályas szó­val bekéredzkedik a vihar elől, és utána felfalja könyö­rületes jótevőit. Tisztelt elvtársak! Mi már nem hiszünk maguk­nak! Volt négy évtized, hogy éljenek a magyar nép bizalmával, de maguk visz- szaéltek vele. Most már le­gyen annyi gerinc önökben, hogy viseljék a következmé­nyeket. Ez talán még meg­tisztulást hozhat, talán visz- szabillentheti az igazság mérlegét. Földes György Nagykőrös Jó ízlés kérdése... Egy illusztris név- léáfe t sor: Győriványi Kfwfr) Sándor, Gerbovits ^ ' Jenő, Beke Kata, Kupa Mihály. Valamennyi­en sértett emberek, akik kü­lönböző mértékben bele­kóstoltak a kormányzati „hatalomba”, de könnyű­nek találtattak. S azóta, ahol csak mód­ját találják, szerét ejtik, nyüstölik, dorongolják a kormány politikáját. Néha jogosan, ám az ese­tek döntő többségében alap­talanul, sértett indulattal! Gerbovits Jenő kifejezet­ten „kekeckedő” kedvében van, szinte szüntelenül, amióta kitelt a kormányhi­vatala. Gyakran napirend előtt szólal meg, s szinte min­den alkalommal interpel­lál. (Mint a Szovjetszkaja Armija: nem is tölt, csak lő...) Pedig, ha bölcs hallgatás­sal ülne a helyén, megőriz­hetne magáról — egy ha­mis — kedvező képet, a kedves „nagypapáról”, de jelenlegi szereplési viszke- tegségével, modorosságá­val, egyéniségétől idegen, kabarisztikus mórikálásá- val, s nem utolsósorban el­vakult tárgyszerűtlenségé- vel, már göregáboros „imázst” harcolt ki magá­nak! Legutóbb, július 6-án (is) elvetette a sulykot, méghozzá alaposan. A de­rék volt tsz-elnök a parla­ment által már hét (!) hó­napja törvényerőre emelt, de csak a napokban beveze­tett számlaadási kötelezett­ség ellen háborgott — vala­kik számára biztos kedve­ző! — nagy vehemenciá­val, de a tárgyilagosság leg­kisebb szikrája nélkül! A kormányon kérte számon a törvényhozás kompetenciá­ját, ráadásul súlyosan meg­vádolt, megrágalmazott két minisztert — a lehető leg­nagyobb nyilvánosság előtt... Nem tudom, hogy famu- lusa, a jogtudor Torgyán Jó­zsef miként aposztrofálja: a személyiségi jog, milyen fokú megsértése történt?! Nota bene: Horváth Ba­lázst én azért becsülöm, mert bár őt is felmentették a vörös bársonyszék hasz­nálata alól, nem áskálódik, hanem önkritikusan belát­ja: miniszterelnökétől há­rom (!) magas labdát is ka­pott, de egyikből sem tu­dott igazán poént elérni! Mint ahogy Andrásfalvy Bertalan sem fog soha konfrontálódni a kormány­nyal, kiváltképpen volt tár­cájával, továbbra is leg­jobb tudása szerint dolgo­zik! Igaz, mindez elsősor­ban jó ízlés és intelligencia kérdése... Brezovich Károly Vác HISTÓRIA John Paget magyarországi útirajza 1835-ból VIII. Utunk egészen Tokajig mo­solygó völgyek, kedvesen csörgedező patakok között vezetett; csodálatos erdők zöldelltek a dombokon, s fe­lettük felhőbe borultak a csúcsok. De amint átkel­tünk a Tiszán, olyannyira más panoráma tárult elénk, mintha nem is ugyanezen a féltekén volna. Tekintetünk most Debrecen felé fordult: előttünk a puszta, vagy — ahogy ezt más országokban nevezik — a sztyepp. Az ország közepe Pesttől az erdélyi határig és Belg- rádtól a Hegyalja szőlőt ér­lelő dombjáig egyetlen, óri­ási síkság, körülbelül 22 000 angol négyzetmér­föld terjedelmű... Ha az olvasó arra gon­dol, hogy ezt a termékeny síkságot Európa legna­gyobb folyója szeli keresz­tül, és hogy északról délnek végigkíséri a Tisza, továb­bá, hogy vízi közlekedésre lehetősége nyílik a Maro­son át Erdélybe, szinte lehe­tetlen kiszámítani, a bőség­nek és gazdagságnak micso­da forrásává lehet ez az or­szágban. A civilizált világ bármelyik más részén bizo­nyára sűrűn látnánk itt tele­püléseket, és az egész Alföl­det élénkké tenné a mező- gazdasági ipar. A környező fejedelmek irigységére, ez lehetne Európa éléstára. Itt mégis éppen ez az ország leggyérebben lakott, legke­vésbé művelt, és a legnehe­zebben megközelíthető ré­sze. Több ok közrejátszása hozta ezt létre. Az Alföld la­kóinak nagy többsége ma­gyar. A magyarok katonai tulajdonságai közismertek, ezért érthető, hogy éppen ők vállalták a legaktívabb szerepet a csaknem szünet nélküli háborúkban, ame­lyekben az ország régebben részt vett. Mióta Árpád Ma­gyarországra lépett, azaz ezer esztendő óta, nem hi­szem, hogy az országnak — egészen a múlt század közepéig — lett volna akár csak tízéves békeperiódusa. Ilyen körülmények között természetesen meglassult a lakosság szaporodása. Emel­lett a magyaroknál általá­ban kevés a gyerekek szá­ma. Jómagam sohasem ér­tettem, hogy például az írek miért oly szaporák a nyomo­rúságban, és a magyaroknál miért oly kevés a gyermek a bőség közepette. Földet könnyű szerezni, olcsó, de a talaj gazdagsága és a la­kosság igénytelensége együttesen akadályozza a mezőgazdaság fejlődését. Rosszak az utak, ami egyfe­lől annak következménye, hogy a szükséges anyago­kat messziről kell ideszállí­tani, de másfelől, s talán még inkább, hogy a törvény igazságtalansága következ­tében az útépítés minden terhe a parasztok vállára ne­hezedik, ők pedig, természe­tesen, nem képesek olyan tőkét előteremteni, amely valóban szükséges használ­ható utak építéséhez. A puszta ennek ellenére, nem teljesen lakatlan, és nem is teljesen megművelet- len. Találtunk itt városokat, nagyobb és kisebb falvakat; nem sok van belőlük, és meglehetősen messze van­nak egymástól, de általában nagyok és népesek. A To­kajból Debrecenbe vezető út mentén (inkább nevezhet­nénk csapásnak) három­négy óránként tűnt fel egy- egy falu, de a puszta más ré­szén egész nap is utazhat­tunk anélkül, hogy akár egy vándorral találkoztunk vagy egyetlen falura buk­kantunk volna. Ez a táj még sincs érdekesség híján. Hogy őszinte legyek, oly sok különöset, újat és csodá­latosat nyújtott nekem, hogy igaz gyönyörűséget okozott keresztül-kasul utazgatni rajta, és soha egy percig sem éreztem az egy­hangúság unalmát. Amikor Tokaj után az első faluban fogatot cseréltünk, nehéz helyzetbe jutottunk. A falu­ból ugyanis ötven különbö­ző keréknyom vagy ösvény vezetett ötven különböző irányba. Az utak vége, amerre csak a szem ellátott, mindenütt a távoli horizont­ba veszett. Az a csapás, amelyet végül is a mi kocsi­sunk kiválasztott, nemsoká­ra halványodni kezdett, és egy negyed óra elteltével tö­kéletesen eltűnt. Semmiféle olyen jelet nem tudtunk megfigyelni, amelyhez ő hajtás közben igazodhatott volna, és amely segíthette a tájékozódást. Időről időre legfeljebb egy-egy pásztor­kunyhó, gémeskút vagy ki­sebb dombocska törte meg a szín egyhangúságát. (Mr. Spencer: Circassia című könyvében említi a magyar- országi puszta ilyen kis dombjait. Szerinte ezek sír­dombok. Én hajlok arra a véleményre, hogy inkább határpontokat jeleznek a fal­vak között.) Sohasem fogom elfelejte­ni az első napnyugtát, amelynek tanúja voltam a magyar Alföldön. Már ako- nyodott, és mi még mindig messze voltunk mindenféle emberi településtől, magá­nyosan, a puszta közepén, az emberi tevékenységnek nyomát sem láthattuk, elte­kintve néhány keréknyom­tól és a pásztorok kútjaitól, amelyek időről időre feltűn­tek valahol a látóhatár szé­lén. Láttam már napnyugtát a Rajna-völgyében, amint a Neckar zöldellő partjainál heverésztem, és Heidelberg merész, sötét tornya diadal­masan emelkedett ki az egy­re sötétedő, mélyvörös ég­boltból. Láttam napnyugtát a lagúnák városában, ami­kor a nap utolsó sugarai arannyal hintették be a nagyszerű Velence háztető­it; láttam, amikor a hatal­mas, vörös korong eltűnt a Szent Péter-bazilika csodá­latos kupolája mögött, de sohasem éreztem a nagysze­rűségnek és erőnek azt az együttes hatását, mint itt, amikor magányos tanúja voltam a naplementének a magyar pusztában. (Folytatjuk) A második váci csata A szabadságharc alatt Vác mellett két alkalommal is volt csata. A Komárom alól visszavonuló fel-dunai hadsereg 1849. július 15-én ütközött meg az oro­szokkal. A csata elsó' napján a cári csapatokat a ma­gyar tüzérek visszaverték, de a sereget sebesülten irányító Görgey előtt nyilvánvaló lett, hogy eredeti haditervét — a Gödöllő felé vonulást — nem tudja megvalósítani. A fel-dunai hadseregnek az ország déli részén kellett egyesülni a honvédség ott gyüleke­ző más erőivel. Ezt csak kerülővel lehetett most elér­ni, úgy, hogy a hadsereg Losonc—Miskolc irányá­ban a Tiszáig halad, majd onnan fordul délnek. Gör­gey kiadta a parancsot a másnapi elszakadásra. 16-án reggel a főparancsnokot újra meg kellett ope­rálni; fejsebe rosszul gyógyult, és Markusovszky La­jos elvégezte a fájdalmas beavatkozást. A főparancs­nok ezután indult szemlére, de kora délután jelen­tést kapott új orosz erők érkezéséről Aszód irányá­ból. Este ezért haditanácsot tartott. Időközben szór­ványos összecsapások zajlottak a két sereg között, de a magyarok beszüntették a tüzelést. A hadita­nács úgy döntött, hogy a fel-dunai hadtest éjszaka elvonul, és a távozó sereget Leiningen és Görgey Ar­min honvédéi fogják fedezni. Az éjszakai elvonulás azonban nem sikerült harc nélkül. A sereggel tartó polgári menekülők több száz szekere eltorlaszolta a keskeny utat. Az orosz támadást csak véres harcban sikerült megállítani, a magyar honvédek mintegy ezer főt veszteitek, de a sereg végül elérte célját, Görgey el­szakadt az orosz főé ráktól. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents