Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-15 / 163. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 15.. CSÜTÖTRÖK J3 s íme, Szörényi Levente Angyal Józsefné budapesti olvasónk levelében azt fájlalja, hogy kedvenc művészét, Szörényi Le­ventét a Pest Megyei Hírlapnál tartott múlt hét szerdai állófogadáson nem fényképezték le fotóri­portereink. Véleménye szerint Szörényi Levente, akinek a közelmúltban a tévében bemutatott portréfilmjét nagyon elismerően méltatja, helye lett volna ebben a képriportban, ahol ugyan olva­sónk fölfedezte őt, amint Lezsák Sándorral beszélget, ám kéri, hogy egy önálló képet is közöljünk a közkedvelt énekes-zenészről. Örömmel teszünk eleget Angyal Józsefné kérésének, s egy olyan felvételt adunk közre, amelyen Szörényi Levente Püski Sándor társaságában látható. Vimola Károly felvétele Gratulálok! Hosszú évek óta barátja va­gyok a Pest Megyei Hírlap új­ságnak. Bátran és őszintén közli, ami történik az ország­ban és határainkon túl. Én ma­gam is végigjártam a történe­lem útját, hordtam a keresztet, sokszor arra gondoltam, nem bírom tovább. Választottam hosszú éveken át az emigráci­ót. A Petőfi Sándor Sajtósza­badság-díjhoz szeretnék gratu­lálni, őszinte szívvel. Végre egy olyan lap kapta meg ezt a magas elismerést, amely való­ban Pest megye lakosságához szól. Érezni, hogy valóban tör­tént valami, érezni, hogy leve­gőhöz tudunk jutni, és ezt megérzik az újságírók, az ol­vasók egyaránt. Vigyázzunk ezzel a demok­ráciával és a szabadságra, mert ránk figyel a világ. Visz- szaút soha ne legyen! Pohl Ferenc Budapest Elismerő oklevél Elismerő oklevelet \ át, ( érdemelt ki a Váci Kereskedelmi Szak- középiskola, Keres­kedelmi és Vendéglátóipari HISTÓRIA Szakmunkásképző Iskola nevelőtestülete. Diákjaik is­mét kitűnően szerepeltek „A szakma kiváló tanulója” országos tanulmányi verse­nyeken. Legutóbb Lengyel Kriszta ruházati eladó máso­dik, Morvái Tamás cukrász­tanuló harmadik lett, s mindekettőjüket azonnal szakmunkássá nyilvánítot­ták. Czmarkó Gvula Vác Gáz van! Két szerelő-egyen- ruhás fiatalember csengetett be ma hozzánk. Röviden elmondták, hogy a Tigáz- tól vannak, és az ötéven­ként kötelező ellenőrzést szeretnék elvégezni. Termé­szetesen beengedtük és dol­gozni engedtük őket. Szorgos munkával neki­láttak és átvizsgálták, kipró­bálták, ahol kellett, megjaví­tották a két kis és két nagy gázkonvektort, a gáztűzhe­lyet és számláztak. A négy gázkonvektor után 152, a gáztűzhely után 131 forintot számoltak, és a kétszer 450 forint alapdíjjal együtt a számla végösszege 1183 forint volt. Nyugdíjunk nem veri az eget, de azért a kért össze­get zokszó nélkül kifizet­tük, mert tisztában vagyunk vele, hogy a gáz veszélyes dolog és a karbantartása életfontosságú érdek, ez nem szorul — gondolom — sok magyarázatra. Elbeszélgettem a két fia­talemberrel és rákérdeztem: hogy fogadják őket és ezt a váratlan kiadást? Hát bi­zony, tele voltak panasszal: szidják őket, mint a bokrot, sok helyen melegebb éghaj­latra is tesznek nekik javas­latot. Ők azonban csak men­nek, ahová munkájuk viszi őket és nyelik a sértéseket. Ezen nem akarok morali­zálni: aki nincs tisztában a saját érdekével, annak a hozzáállásáról se lehet tan­mesébe illő magatartást el­várni. Persze a váratlan kiadás­nak ki örül? Ezért hát sze­retném megoldani a gordiu­szi csomót. Ez a rendelke­zés ötéves ismétlődést ír kö­telezően elő. Öt év az 60 hó­nap. A mintegy 1200 forin­tos költségből egy hónapra 20 forint esik. Számlázza le havonta a Tigáz, észre se vesszük! A saját szolgáltató üzemének meg fizesse ki. Előre kapja a pénzt, a fogyasztó' meg nem mérgelődik. Fazekas Mátyás Veresegyház John Paget magyarországi útirajza 1835-ból VII. Másnap részt vettünk a szo­kásos szórakozásokban, megfürödtünk a tóban, sétál­tunk a kellemes erdőkben, színházba mentünk és meg­vacsoráztunk az étteremben. A vacsoráról kell még né­hány szót ejtenem. Az étte­rem támogatása céljából ab­ban állapodtak meg, hogy minden hölgy legalább he­tente egyszer nem otthon, hanem az étteremben vacso­rázik. Amikor megérkez­tünk, már sokan voltak a te­remben, de nagy meglepeté­sünkre két, különvált cso­portban: a hölgyek az egyik, a férfiak a másik végében a teremnek. Gondolván, hogy ez valami nemzeti szokás, nem akartam megsérteni a jelenlevőket, mígnem az egyik hölgy magához intett és informált, hogy az ilyen elhelyezkedés magyarázata csupán az, hogy a férfiak a saját társaságukat sokkal kel­lemesebbnek ítélik, mint a nőkét. Mielőtt még a hölgyek befejezték volna a vacsorát, a férfiak már rágyújtottak pipájukra, és rövidesen az egész termet sűrű füst borí­totta. Amint a zenekar ját­szani kezdett, egészen zűr­zavarossá változott a kép — némelyek táncoltak, má­sok énekeltek, dohányoztak vagy tapsoltak, és valóban megkönnyebbülésemre szol­gált, amikor B. grófnő kije­lentette, hogy ezt tovább el­viselni nem lehet, és a hölgykoszorú kíséretében elhagyta a termet. Sok asszony, annak elle­nére, hogy magyar, állandó­an Bécsben lakik. Egy alka­lommal kifejeztem megle­pődésemet afölött, hogy sa­ját fővárosukkal szemben előnyben részesítik annak az országnak fővárosát, amely országot egyébként lenézik. Az imént említett jelenet jó alkalmat adott ne­kik, hogy elmondják véle­ményüket a magyar társa­dalmi életről, és mentséget találjanak, amiért szinte el­menekülnek saját főváro­sukból. „Lám, a magyar asz- szonyok ilyesmit kénytele­nek elviselni, ha magyar tár­saságba járnak — mondotta a grófnő :—, s ezek után ön még csodálkozik azon, hogy civilizáltabb környe­zetbe vágyunk, még akkor is, ha az nem más, mint Ausztria fővárosa.” Én a kö­vetkezőket vetettem ellene: „Valószínűleg éppen a höl­gyek távol léte okozza a szo­kások eldurvulását, mivel mindenkor az asszonyok ki­váltsága a mi durvább ne­münk civilizálása, és kizáró­lag tőlük függ, megtiltják-e a dohányzást és az egyéb, számukra kellemetlen szo­kásokat.” „Ne gondoljon semmi ilyesmire? — vála­szolták. „Ezek az emberek nagyon könnyen kárpótol­ják magukat a mi társasá­gunk hiányáért, és a pipá- zást többre tartják, mint a mi fogadószobáinkat. Rá­adásul az asszony, ha meg­próbál közéjük férkőzni, semmibevevéssel és másfaj­ta sértésekkel számolhat.” „De talán a fővárosban más” — vetettem közbe. „A fővárosban még rosz- szabb a helyzet, mint má­sutt. A társaság ott talán a legszánalmasabb; a fiatal férfiak arcátlansága miatt még az utcán való sétálás sem biztonságos, és higgye el, aki csak teheti, hogy ne éljen Pesten, az messzire el­kerüli a fővárost.” A következő estére kirán­dulást terveztünk Tihanyba. Két vagy három mérföldes kocsiút után kis patakon ha­ladtunk keresztül, amely Ti­hanyt elválasztja a part töb­bi részétől, és gyakorlatilag szigetté alakítja. Néhány régi erődítmény maradvá­nyait érintettük, miközben fölkapaszkodtunk az apát­sághoz. Ez egyike a legko­rábbi keresztény alapítások­nak Magyarországon. Az apátsági épület ablakaiból kinézve, ragyogó szépségé­ben terült el előttünk a tó. Megnéztük még az apátság nagy konyháját; igen gazda­gon ellátottnak látszott, és a szakácsok között a vidék legcsinosabb parasztlányai sürögtek-forogtak. A parasztházakból gyere­kek szaladtak felénk, és egy marékra való, krétakori ma­radvánnyal igyekeztek üzle­tet kötni velünk. Ez a mész­kő, amelyen egyébként maga az apátság is áll, Beu- dant szerint a Jura-korszak­ból maradt csigák háza. A parasztoknak saját meséjük van erre, kecskekörmöknek nevezik a köveket, és szerin­tük Béla király idején kelet­keztek, amikor a tatárok elől menekülő király egész kecskenyáját a tóba fullasz­totta, nehogy az ellenség ke­zébe kerüljön a jószág. Füreden töltött napjain­kat újabb bál zárta le, amely nemsokban különbö­zött a korábbiaktól, legfel­jebb annyiban, hogy a társa­ság válogatottabb és a va­csora ízletesebb volt. Ezút­tal polonaise-zel nyitották meg a bált, s igen szépen előadott magyar táncokat is láthattunk. Égy hölgy és egy úr egymással szembe álltak, és a tánc, amely las­san kezdődött, egyre vadab­bá vált, mind gyorsabban és gyorsabban lépegettek, míg végül a férfi elkapta partner­nőjét. többször egymásután megforgatta maga körül, majd a fáradságtól kimerül­tén helyére vezette. Szá­momra egyike volt ez a leg­kifejezőbb táncoknak, ame­lyet csak ismerek. Lehetet­len nem észrevenni a tánc­ban a szerelmes udvarlást, a lány szende vonakodását, majd fokozatos engedékeny­ségét, és végül a szerelem győzelmét és a szenvedé­lyes örömöt, amit ez okoz. Nem mondhatnám, hogy elegáns tánc, de tele erővel és kifejezéssel; nagy ügyes­séget kívánt a táncosoktól. Egészen reggelig tartott a bál, mígnem jelentették, hogy lovaink előálltak. Bú­csút vettünk kedves és ven­dégszerető barátainktól, pezsgőt ittunk utoljára, és a cigányzene hangjai mellett indultunk vissza, Pestre. (Folytatjuk) A váci vasút Az ország első vasútvonala a Pest és Vác közötti szakasz volt, melyen 1846. július 15-én indult meg a forgalom. A pálya építését az 1843—1844. évi országgyűlés hagyta jóvá, a tényleges építkezés 1845-ben kezdődött el. A megnyitásra ünnepélyes keretek között került sor. Az első szerelvény három kocsija az előkelő­ségeket hozta, köztük József nádort. A 33 km-es szakaszon a belga gyártmányú, de Pesten össze­szerelt mozdony vontatta szerelvény „ 50 és né- hány perc’1 alatt ért Vác városába. A magyaror­szági vasút a kor legfejlettebb technikájával in­dult meg, az utaskocsik 30—60 személyt szállít­hattak, lehetett bennük fűteni — melegvizes pa­lack szolgáltatta a kellő hőmérsékletet télen —, a világításra mécsesés olajlámpa szolgált: mind­ezek a kényelmi berendezések az első kocsiban még nem voltak meg, az 1840-es években váltak általánossá az új vagonokban. Érdekes viszont, hogy üvegablakok ekkor még nem voltak, azok­kal csak 1851-től szerelték fel a kocsikat. Az elő­kelőségek között volt Széchenyi István is. Napló­jában meglehetősen szűkszavúan emlékezett meg a nagy eseményről: „Kiviszem őket kocsin a pályaházhoz. Főherceg, a felesége s a családja. Éljen nélkül fogadnak bennünket. Vácra me­gyünk circa 50 perc alatt. Tűz van ott. Mindnyá­jan odamegyünk. Nézzük. Vihar. Nincs mit tenni. Egy ifjú nőszemély repdeső hajjal — »hol az apám, biztos megégett«. Elmegyünk.” Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents