Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-08 / 157. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 8., CSÜTÖRTÖK 13 Újabb köszöntések Gratulálok a díjhoz. Köszönöm a meghívást az állófogadásra, sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt nem mehetek. Köszöntök mindenkit. Tempfli József nagyváradi püspök * Tisztelt Főszerkesztő Úr! Tisztelettel és szeretettel gratulálok önnek és a szerkesztőség valamennyi munkatársának, akik az ön vezetésével végzett színvonalas munka eredményeként kiérdemelték a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat. További munkájukhoz sok sikert, jó egészséget kívánok. Bányai Judit Pest megye közgyűlésének alelnöke * Kedves Főszerkesztő Úr! Tisztában vagyok vele, hogy minden kitüntetés kapcsán kifejezett akármilyen szívből jövő jókívánság is konvencionális frázisként hathat, de mégis úgy érzem, hogy néha a frázisok, mint ahogy jelen esetben is, megtelhetnek tartalommal. Akkor, amikor ismételten köszönetét mondok azért, hogy szerény kis kar- colataimat lapjában megjelentette, engedje meg, hogy mindannyiuknak gratuláljak, nem csupán a nagyon megérdemelt kitüntetésért, hanem főként azért, hogy az ön lapja azon kevesek közé tartozik, amelyet nem a baloldal tart a kezében. Mérhetetlenül tisztelem merészségüket, amellyel szembefordulnak az ellenséges sajtótermékek özönével, és úgy írnak, ahogy a szívük diktálja. Nagyon sok erőt és jó egészséget kívánok további munkájukhoz, és szeretném remélni, hogy nem könnyű tevékenységüket még sok hasonló siker fogja koronázni. Tiszay Géza Budapest * A Szerkesztőség minden dolgozója részére a Petőfi- díj elnyerése alkalmából minden jót, és további jó munkát kíván Zsombori család Pécel * A lapnak a kitüntetéshez gratulálunk, és további sok sikert kívánunk. Kendrik László és családja Az aláírás jelentősége Bombaként robbant a hír: lehet, hogy Csurka István neve is rajta van a III/III-as listán? Ha nem ő magától hallom, akkor azt hittem Volna, hogy az ellenzék már minden eddigi ármánykodásán túltesz. De mivel ő mondta, és nem is igyekezett cáfolni, komolyan kellett venni. Azt hiszem azonban, hogy azok, akik ismerték Csurka Istvánt, nem ijedtek meg különösebben, és valami olyasmire számítottak, ami azután meg is jelent a Magyar Fórumban. Az írásból arra a becsületes, őszinte emberre ismerünk rá, amilyennek eddig is ismertük az írót. Egyértelmű, hogy Csurka István ugyanúgy gondolkodott ’56-ban és utána is, mind a mai napig, semmi ellentmondást nem lehet felfedezni szavai és tettei között. Annak az aláírásnak semmi jelentősége nincs, mint ahogy nincs jelentőségük azoknak a listáknak sem, amelyeket oly sokszor hallottunk emlegetni a választások óta, és amelyek tartalmát, most már biztosak lehetünk benne, hogy soha nem fogjuk megismerni. Erről ugyanúgy le kell mondani a magyar népnek, mint az igazságtételi törvényről. A valódi III/III-asokat soha nem fogjuk megismerni, de Csurka Istvánnak gratulálok bátorságához, ő a listával már nem fenyegethető, és kívánom neki, hogy az általa elindított mozgalomban és az új pártban találja meg a helyét, és kapja meg a neki kijáró megbecsülést. Kendrik László Szob Szeretnék a múltat eltörölni... yAf Már többször kese- ÚJ® | regtem ezeken a ha- (Mf, sábokon (is) a bé- kés magyar vasárnapokat bitorlóan uraló libe- rál-bolsevik sajtó okán! Eme — a kánikulában is — hidegháborús orgánumkülönítmény markáns „reprezentánsa” a „Vasárnapi Hírek”, mely manapság szimplán „politikai hetilap”-ként kelleti magát. De hát bárki jól emlékezhet állampárti (pártállami) közelmúltjára, amikor is még az MSZMP (egyik) leghangosabb szócsöve volt. Annál is inkább, mert főszerkesztője és főszerkesztő-helyettese azóta is változatlan, a stílus, a függetlennek álcázott pártosság úgyszintén! HISTÓRIA John Paget magyarországi útirajza John Paget igen régi, angol nemesi családból származott. 1835-ben Magyarországra utazott, és szoros barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Széchenyi Istvánnal, Batthyány Lajossal. Beutazta az egész országot, majd 1839-ben: Hungary and Transsylvania (Magyarország és Erdély) címmel kiadta magyarországi útirajzát. Ennek egyes részleteit közöljük folytatásokban. Az 1835. év júniusának közepén jártunk, amikor a magyar határhoz érkezve, leráztuk csizmánkról a bécsi port. Reméltük, hogy sok, érdekes kalandnak nézünk elébe, amely reményre az ad okot, hogy olyan országba érkeztünk, amelyet csak a történelemből, vagy pedig néhány színes és még a miénknél is régibb legendából ismerünk. Ilyen körülmények között türelmetlenségben teltek el azok a napok, amelyeket az osztrák rendőrség huzavonái miatt még kénytelenek voltunk Bécs- ben tölteni, amiért is utazásunk valóságos kezdete késedelmet szenvedett. Az olvasó bizonyára jót nevetne — mint ahogyan én is megmosolyogtam —, ha most elmondanám, akár csak a felét is ama bolondos történetnek, amelyeket a jó bécsiek kitaláltak Magyarországról. Arról az országról, amelybe mi most készültünk belépni. Nincsenek utak! Nincsenek vendégfogadók! Nincs rendőrség! A mezőn kell aludnunk, és csak azzal táplálkozhatunk, amit útközben találunk. Állandóan készen kell lennünk életünk megvé- delmezésére. Némi hitelt adván a történeteknek, alaposan fölszereltük magunkat fegyverekkel, meg is töltöttük, és úgy helyeztük el őket magunk mellett, hogy szükség esetén, azonnal használhassuk bármelyiket, mivel azt hallottuk, hogy csak harcban törhetünk keresztül a határon. Elhatároztuk, hogy jó képet vágunk ehhez a kalandhoz. De hogy az olvasó lelkét megnyugtassuk, hadd tegyem hozzá rögtön, semmi olyasmi nem történt, ami miatt kézbe kellett volna venni puskánkat, legfeljebb egy-egy nyúl futott keresztül az úton, és egész utazásunkat azzal a szilárd meggyőződéssel fejeztük be, hogy utazni Magyarországon éppen olyan biztonságos, mint Angliában. Nem tudom, miért, de semmihez sem hasonlítható az a borzongás és rémület, amellyel a vérbeli osztrák Magyarországról és annak lakosairól beszél. Gyakran az az érzésem támadt, hogy a mumusnak, amellyel a bécsi anya gyermekét ijesztgeti, magyar mumusnak kell lennie, mert semmi mással nem magyarázhatom azt a szinte velük született, teljesen képtelen félelmet, amely- lyel a közeli szomszédokról beszélnek. Igaz, a magyarok néha szabadságot, alkotmányos jogokat és más ilyen szörnyű dolgokat emlegetnek, amelyek iránt jól nevelt bécsi fülnek süketnek kell maradnia. Rettenetes nép! Mennyire elégedett lenne az öreg császár, a jó Franzl veletek! Amikor egy egyetemi tanár arról igyekezett meggyőzni a császárt, hogy meg kell szüntetni a sajtó cenzúráját, mert a rendszabály, mint mondotta, akadályozza a nép alkotóképességének kifejtését, az uralkodó így válaszolt: „Nincs szükségem művelt alattvalókra — jó alattvalókat akarok.” Ami e megjegyzés első részét illeti, nem volt még ember, akinek több oka lett volna az elégedettségre, mint Ausztria volt császárának, mert nincs kevésbé értelemellenes, csak az evéssel és ivás- sal törődő, a tánc és a zene iránti rajongással eltelt nép, 1835-ból I. mint a jó bécsiek. Amíg „gebackene Händelt” elletik Sperlnél, vagy táncolhat az Augartenben, vagy a halhatatlan Strausst hallgathatja, aki ráadásul Európa legjobb keringőzenekarát vezényli, addig ez a nép mindig zárva fogja tartani fülét a bűnös kijelentések előtt, és kárba vesznek a filozófusok spekulációi vagy a hazafiak beszédei, mert semmi sem kelti fel bennük a változás utáni vágyat. A Bécs és Pozsony közötti poros országúton megtett néhány órai utazás után Magyarország határához érkeztünk. A szokásos módon előhúztam útlevelemet, hogy megmutassam az őrnek, aki a sorompót felemelte. De az őr udvarias meghajlással tudtomra adta, hogy Magyarországon vagyok már, és semmi szükség effajta formaságokra. Akik Olaszországban és Németországban utazgattak már, megérthetik, hogy milyen örömef és megköny- nyebbülést okozott ez. Szabadnak éreztem magam, nem háborgattak az útlevéllel összefüggő kellemetlenségekkel, amelyek semmi másra sem jók, csak a becsületes utas zaklatására és a gazemberek védelmére. Feladatához értő rendőrség(Amint egyik volt munkásőr ismerősöm is új nyakörvvel sétáltatja régi, harapós ebét!) Tehát, a régi-új hét végi lap július 4-i számában sok-sok épületes írást találhattak az írott malasztra ácsingózók... Kiemelt helyet kapott a szombati Magyar Út rendezvény. „Véletlenül” a tudósítást a „Magyar egér útja” című publicisztika követte Szabó József Jenő tollából. Kár, hogy a tollnok úr nem hallotta Bokor Imre műegyetemi felszólalását. Abból megtudhatta volna, hogy a közelmúltban kik jártak az „egérúton”!? Például Marosán, Biszku, Havasi, Marjai, Aczél és így tovább. És kik azok a „vitézek”, a „futottak még”-csapatból, akik jelenleg is keresik az egér- utat? A 7. oldalon tartalmas és kellően elfogult írás terjeszkedik az egri „bőrfejűek- ről”, és egy vastagbetűs glossza ugyanerről. A változatosság kedvéért! Ellenben az egész terjedelmes lapban egyetlen mondat említés nem fordul elő a Kerepesi temetőbeli neo- (inter-) náci tüntetésről, ahol Hay- nau kései utódjának a sírjánál rótták le „kegyeletüket” az elmúlt véres évtizedek kedvezményezettjei! A pártpénzből finanszírozott bér- autóbusz-karaván láttán (tv-híradós képsorok!) lelki szemeimmel már-már csép- hadarót láttam a kezükben, de a látható valóság sem volt éppen magasztos! A „megkirándultatott” bolsevik matrónák és a deres fejű „partizánok” meghálálták a fülig érő szájjal vi- gyorgó manipulátor gesztusát: „Munkát, kenyeret” áhítozva kántáltak a jobb sorsra érdemes történelmi sírkertben, maid dalra is fakadtak... Tragikomikusán nyöszörögtek a „komikus” szavak, a kettős értelem miatt elsősorban: „A múltat végképp eltörölni”... Hát igen ezt szeretné ez az intenzív osztályról megkirándultatott őskövületcsapat. A múltat, Recsket, Kistar- csát, Márianosztrát, Kazincbarcikát, a kisfogház udvarát, a 301-es parcellát végleg eltörölni! Végül is valahol még értékelem is a „Vasárnapi Hírek” diszkrét hallgatását a „felemelő matinéról”, talán ők is égbekiáltó ízléstelenségnek érezték volna, ha mindez megjelenik a szkinhedjelenség mellett. Bár az is lehet — s ez a valószínűbb —, hogy nem akarták láttatni a rokon vonásokat a szélsőbal és a szélsőjobb visszataszító arcán! Brezovich Károly Vác nek nincs szüksége ilyesmire, a rossz rendőrség meg vélt biztonságának érzetében csak még kevésbé hatékony lesz. Szívem örömtel- jesebben vert, vérem szabadon lüktetett, és áldottam azt az országot, ahol még fellelhetők a személyes szabadságnak bizonyos nyomai ... (Folytatjuk.) Közgyűlési határozat az iskolákról A 18. század végétól a vármegye egyre több alkalommal foglalkozott az iskolák ügyével. Részben a Helytartótanács is erre utasította a megyét, de a korszakban már általánossá vált a felismerés, hogy az ország boldogulása szempontjából fontos a gyermekek oktatása, iskolai nevelése. Igaz, nem minden ellenállás nélkül vált uralkodóvá ez a felfogás, végül a bécsi Államtanács véleménye döntött: a császárvárosban úgy látták, hogy szükség van a falusi iskolákra, hiszen a parasztgyermekeket is jó állampolgárrá kell nevelni, ennek jó eszköze az iskola. Pest vármegye 1802. július 8-án foglalkozott az iskolák ügyével és szigorú büntetéseket helyezett kilátásba azoknak a szülőknek, akik „gyermekeiknek az iskolai törvények áthágásában segítséget nyújtanak: ezek fiscalis actio- val convenialtatni fognak")ügyeszi eljárással törvénybe idéztetnek). A vármegye határozata előírta, hogy „ahol 50 tanulásra alkalmatos gyermek találtatik, ottan iskolák nyittassanak", de ahol kevesebb a tanulásra kötelezhetők száma, ám létezik valamilyen tanulmányi alap, ott is meg kell nyitni. Az oktatásügy komoly szerepet szánt a lelkészeknek: feladatukká tette, hogy a szülőket győzzék meg a tanulás fontosságáról. Ha viszont egy nemes szülő vonakodik gyermekét elküldeni a vallásoktatásra, akkor testi fenyítés alá kell vonni. A rendelet foglalkozott a tanulók erkölcsével is, ezért őket eltiltotta a „kávé-, bálos és kocsmaházakba és thealrumokba való járástól”. Pogány György
