Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-05 / 129. szám
_§ PEST MEGYE1 HÍRLAP IRODALOM 1993. JÚNIUS 5., SZOMBAT 7 Nagy Gáspár UTAZÁS (III.) M. S. Mester elmulasztása Ott láttam meg először ott érintettem meg először a nyugalmas óceán vizét ott legnyugaton és délen egy augusztus végi délelőttön szikrázó napsütésben zavartan álltam szemben a legnagyobb vízzel szavam se volt magyarul szóló nyelvem se volt aki ott állt se eleven nem volt se holt csak bámész odatévedt napba tartotta arcát és befelé mormolta a Halotti beszédet ez volt a nyelvtana: „nagy vizeknek közeli mormolása” de a Nyelvtanárt nem! Őt nem merte fölhívni otthonában inkább szökött tovább L. mesés autóján bele a vakvilágba egy vízumtalan magyar már várta mesés Tijuana aztán napokkal később mikor visszafelé jött mexikói napfénnyel fölpakolva megint a szent-kísértés s megint: „igen beteg igen öreg és nagyon mogorva” így hát elmaradt — örökre! hogy a Nyelvtanártól akár egyetlen szót egyetlen szép tagadószót hallhattam volna vagy ki tudja... mit még San Diego éjjelnappalában loholva mert gyönyörű város és persze hatalmas az Óceánum kék akváriumában a kardfogú cápa s elképzelem amint leharapott kéklő kézfejével egy lányt szorít vagy éppen verset ír nyelvtelen nyelven a költő és a dördüléskor a golyó! elszánt ólmában ott vagy-e te is aki csak átsuhantál ama városon? s te is te kegyetlen század ha átrobogtál érzéketlenül és vakon a mindent Látón és Tudón?! kinek pora és hamuja már szigetté összerakva/összeállva ott komorul a boldog vizek fölött ott a nyugati óceánban (1988—90) Bános János Ballada Falevelek feküdtek porban mint valami véglegesség Erőtlen és moccanatlan várta hogy megszülessék Fákon lógtak verebek csőrükben csüngött valami amit egyszerűen nem lehet kimondani Este a víz úgy izott mint téli szobában a platni Csontig égette az arcot El lehet-e hagyni — elhagyatni? Vonat indult és ott hagyta gomolygó füstben köpte ki Visszanézett egy pillanatra s nem tudta kimondani Bános János Huzatban Rádsuttogó ablakok között az ezerszer végigjárt utcán: elfeh'érül-e még az arcod? Kicsinyes billegések — árnyék-kanóc lobbanva neked ütközött: csak az éjszaka mustrált Nincs hozzá semmi közöd! Közeles messzeséges: kifelé népség szóljon rá? Hol tél csírázik a szájból: a szó elrohad ha akár az arcod s elhamvasztja a fényességet Szórná a szélbe szétszórná: vakuljon gyásszá a lélek! Lefejthetetlen daróc zizeg rajtad a bőröd Göthös a járda csenevész de himbál fölsötétlik magába takarna — takaródz te is: nyavalyog Csőszök alkonya Hegyezett új karók Huzatban langy melegben az ezerszer végigjárt utcán eldugult csatornák böfögnek Arcodon nyikhaj-szél kotorász — vajha mit érhet tetten? Arcot arcomat pusztán Isten se mondhatná szebben Nagy Gáspár Békebeli kannibálok í. Mint a békebeli kannibálok v egymást zabálják föl a barátok mintha nem volna már ki ellen hurrá hajrá most egymás ellen! 3. Akikkel eddig egy asztalnál most külön ülünk hamis boroknál nézzük a jövőt ködbe térül fölös homállyá hitünk nélkül. 2. Eljött itt van ütött az óra álmainkból mi válik valóra ha már az első szabad percben „perben haragban” egymás ellen. 3. Csontjaink vádlón ittmaradnak nevezik őket ENNEK ANNAK... kiken fogott a magyar átok hetedíziglen kannibálok! (1989) Az élő magyar irodalom jelenvalóságának élménye gimnáziumi éveim alatt olyan találkozásokkal gyarapodott, hogy hazajött Nagyszalontára Sinka István, Erdélyi József és ma úgy neveznénk: rendhagyó magyarórát tartottak. Számunkra az első író-olvasó találkozók voltak, hiszen a barmódi legelő, az árpá- di gyepespart, a Körösök, melyek hétköznapi ismerősök voltak, egyszerre fölemelkedtek a földről, s a költészet szárnyán mintha messzeségből és magasságból ránk köszöntek volna: ez a ti földetek, ismerjétek meg, ahogy eddig soha. Osztályfőnökünk a fővárosi irodalmi életet megismertető előadásai egyszerre ismerőssé tették Szabó Dezsőt, a kor egyik legérdekesebb személyiségét, előadásai nyomán elénk elevenedett az írófejedelem. „Mint a damaszkuszi nemes pengeél, olyan volt látása és ítélete a társadalomról. Mindig a hatalmasságok ellen szállt perbe, a bűnöket sokasító gazdagokat ostorozta. A jövendő tiszta látásait, melyek önmagában kristályosodtak tökéletesre, ezt hirdette. Még nehezen értelmezitek első hallásra. Egyik előadását élem újra a kedvetekért. Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim — kezdte. Most elmondom, mit jelent nálunk a job- boldaliság és mi nálunk a baloldaliság? A jobboldaliság azt jelenti, hogy van nekem egy jobboldali képviselő nagybácsim, és az viszi be az unokahúgomat tanítónőnek. És van egy baloldali képviselő nagybácsim is, az helyezi el a másik unokahúgomat tanítónőnek. — És most figyeljetek gyerekek! Szabó Dezső fölemelte a hangját és harsogott: És mind a kettő hódító, idegen imperializmus eszköze! Tomboltunk.- Az írófejedelem körbetekintett és mélységesen hitte, szavait megértette az ország. Nem értette. Kevesen voltunk körülötte, előadásait nem az egyetemen hallgathattuk, mindezeket valahol a Baross utcában ugyan tele terem előtt, de nem kisugárzó nagy hatással tömegeknek mondhatta. Olvasni kell a műveit. Az elsodort falu, a Segítség, Az egész látóhatár, a Ludas Mátyás füzetek. Szabó Dezső korunk egyik legnagyobb hatású írója, az őt követők tábora, a népi írók nagyobb fele.” 1941—42-ben, majd 42—43-ban kevés kisdiáknak volt olyan tanára, mint nekünk Heltai Miklós, aki a legfrissebb, a kor forradalmát hordozó igékkel látott el bennünket, amikor a legnagyobb kísértések fenyegették az érte'miségi pályára ké- szülődőket. így csodálkozhattam rá az írófejedelemre (ahogyan őt nevezték, s ami igen kedves volt magának is) tizennégy esztendősen a Városligetben, egy könyvsátorban, szinte ismerősként, mert bennem zsongtak előadásának mondatai, amelynek értelmezését a mi nagy gondolkodónk. Arany János így világosította reánk: Két ellenség a Duna két parton, kevés annak az én egy jó kardom... Mind a kettő — folytatta valamennyiünknek Szabó Dezső — hódító, idegen imperializmus eszköze. A kor termékenyítő tiszta szelleme a nagyszalontai Arany János Gimnázium egy osztályára akkor, ott, kiáradt. „A magyar politika — hallottuk tovább Miklós bátyánktól — mindig két kézre kell vívni, mindig két karra való az ellenség, de tessék megbirkózni. A magyar diák sok mindent tehet, egyet azonban soha! Nem lehet felkészületlen. Irodalomból Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső a mai olvasnivaló. Tudományból Karácsony Sándor. Népismeretet a falukutatók nyújtanak. Élni kell, olvasni muszáj! Rengeteget kell olvasni, könyvtárnyit. Egyetemre csak felkészülten szabad érkezni. A fiatal évek azért vannak, mert óriási a befogadókészsége az agynak, de szerzetesi élettel lehetséges a felkészülés. Virrasztók Futballról, tánciskoláról, lustaságról le kell mondani. Szabó Dezső előadásaiban kötetek rejtőznek, felkészültsége óriási. Tessék mindig a lehetetlent tenni, ez a magyar politika. így lehet megmaradni.” így estünk neki a Szabó Dezső-köteteknek talán tucatnyian. Ezeknek nyomán nyílt a szemünk, tágult az eszünk: mi dolgunk is a világban? Az elsodort falu megdöbbentő erejű volt. Odaveszett egy teljesen értelmetlen háborúban az ország kétharmada. De a maradékot sem képes megtartani a népi őserő, hiszen nincs feje a régi faluközösségeknek, első veszedelem jöttén a pásztorok elhagyják a nyájat. A Segítségben ráébredtünk, hogy képtelenek vagyunk őrizni a legkiválóbbakat, de maga az értelmiség is széthúz, nincs egymásra találás, a sebek külön-külön fájnak és magukban evesednek. Óh, ha az elfelejtett arc rátekintene a megkínzott, az önérdekekbe belekeseredett emberekre! De ki is volt az, aki azon az estén beköszönt a boltba, belépett a veszekedős családi udvarba, megnyitotta a fukar gazdag kamaráját szolgálói megelégítésére... hol van ő, mintha láttuk volna ezt az arcot! A kicsi gyerek mutat fel a keresztékre, amely alatt áll a csodálkozó falu népe, hogy a felismerésben felszabadulhasson a megkönnyítő bűnbánati sírás. Amikor már az egyetemen a népből támadt nagy nemzedék ki nem fejezett hatású és értékű munkásságáról beszélhettem hallgatóimnak, őszinte kétellyel kérdezgették tőlem: nem múlt el felette kor és idő? Most bánom magam is, hogy nem tudtam meggyőzőbben szólni Szabó Dezsőről, mert a többiek munkásságáról szakdolgozatok, később doktori értekezések, sőt akadémiai dolgozatok születtek, Szabó Dezsőre az egyetemi közvélemény diktáló urai, csak eltanácsoló jellemzéseket mondtak. De nem kor és idő léptek túl a Szabó Dezső-i igazságokon, a nép-nemzeti értékeket eltakargató romlott irodalmi irányító vélemény volt hazug. Ede megevé ebédemet, vált egyik kedves olvasmányommá kisebb lélegzetű, de a teljességet átalérő könyve, amelyben ahogy megírta, a kulturális elgyarmatosítás a politikai gyarmatosításhoz vezet, s mintha most megint felemelné szavát a messziből az író. Ő volt, aki nem alkudott, nem parolázott, akit nem lehetett eltántorítani. A politikai hatalom csúcsán álló Bethlen Istvánnak üzente: a nemzet szolidaritásának érzése csak bennünk, az alsóbb rétegekben, a magyar faj nagy testében volt meg... Ti levizsgáztatok, most mi következünk. Mert — folytatja Szabó Dezső — „Ha mi nem tesszük előre minden magyar hazájává Magyarországot, ha nem tesszük minden dolgozó magyar elemi életérdekévé, hogy védje ezt a hazát, ha a magyarság nagy tömegeit nem fejlesztjük önsorsát intéző állammá, ha nem törlünk el minden kizsákmányolást, minden parazitaságot: a történelem közeledő igazságtétele el fog seperni bennünket”. Kísértetiesen aktuális igazságok, csak megtanították negyvenöt éven át, ne figyeljünk az intő szavakra. Antikapitalista, népi-romantikus, summázták a szovjet iskolán képzett Révai- ak. Száműzték, selejtezték, könyvtárakban — ahol megőrizték -— indexre tették, amikor idők fordulása után egy-egy művét elővették, gondos marxista cenzúrázás után adták ki. Elég csak a Nagy Péter szerkesztette Életeim megjelentetésére, utalni. Most újra kell olvasni Szabó Dezsőt. Vissza kell juttatni az egyetemi és középiskolás ifjúság kezébe munkáit, hiszen ő 1929-ben, a legnagyobb gazdasági nyomorúság idején így tudta a nemzetet biztatni: „...És akik csüggednek, tanulják meg: lehetetlen egy olyan népet elpusztítarti-, mely minden útján az emberiség örök ideáljai felé halad.” Nemes tanuló ifjúság, magyar olvasók, bizony van nekünk mulasztásunk, pótolnivalónk abból a hatalmas hagyatékból, melyet a huszadik század virrasztói ránk hagyományoztak. Fábián Gyula
