Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-04 / 128. szám

ü , PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚNIUS 4., PÉNTEK 13 Bérmálás és konfirmálás Monoron 53ÍSS31 Pedagógusnap köze- ^^.1 ledtével, úgy érez­ni I zük nemcsak isko­lai tanáraink, neve­lőink részesülhetnek ünnep­lésben, ajándékozásban, ha­nem hitoktatóink is megér­demlik az elismerést. A bér­málás szentségét tizenkét, éven felüli fiatalok vehették fel szorgos tanulás után, mely már az elsőáldozás al­kalmával elkezdődött. Eve­ken keresztül tanultuk a kato­likus hit lényegét. András atya mindenben se­gítséget nyújtott nekünk, ám dolgainkat — ha kellett — kritizálta is, de ez soha nem sértett meg senkit. Április 18-án Keszthelyi Ferenc me­gyés püspök úr bérmálta a monori katolikus egyház negyvenkét fiatal növendé­két. Az ünnepségen sokak kö­zött á Magyar Televízió né­hány munkatársa is megje­lent, akik rögzítették az ese­ményeket, s pár hete bemutat­ták a televízióban. A körülbe­lül egyórás ünnepélyes bér­málás a püspök úr áldásával ért véget. Közben a reformá­tus egyház fiataljai is készül­tek a bizonyságtételre. Már hetekkel, hónapokkal ezelőtt elkezdődött a monori refor­mátus nagytemplomi gyüle­kezet ifjainak felkészítése a konfirmálásra. Ebben az év­ben húsz fiatal jelentkezett a bizonyságtételre. Lelkészünk, Gulyás Lász­ló tiszteletes úr segítségével ismertük meg református ke­resztyén hitünk tanításait, egyházunk életét, valamint az egyház Urát, a Mi Urunk Jézus Krisztust. Hosszú fáradalmas órákat töltöttünk Laci bácsival, mely órák nemcsak nekünk voltak nehezek. De szerencsére Laci bácsinak van már gyakorlata az efféle felkészítő munká­ban. Az órák egyhangúságát olykor szigorral, néha pedig nevetésre ingerlő, de nem bán­tó kritikai megjegyzésekkel oldotta fel. Végül is kellő idő­ben sikerült megszereznünk a bizonyságtételhez szükséges ismereteket. Először szüléink előtt — május 17-én — vizs­gáztatott a Tiszteletes Úr. Ek­kor még szükség, volt néhol segítségre is, de a vizsga min­denkinek sikerült. Ezek után már csak az ünnepélyes bi­zonyságtétel volt hátra, ame­lyet a monori református nagytemplomban a reformá­tus gyülekezet előtt kellett megtennünk. Izgalommal és örömmel vártuk ezt a napot. Az ünnepélyességet az is fo­kozta hogy tudtuk, a padok­ban valahol ott ülnek szülé­ink, nagyszüleink, keresztszü- leink és a meghívott vendé­gek. Minden gyermek számot adott a tudásáról. Egy héttel később, pünkösd vasárnapján pedig először vettünk Úrva­csorát. A fogadalomtételt em­léklapon örökítették meg. Ajándékba minden gyermek egy Bibliát kapott. Ezzel véget ért a tanulás időszaka és kezdetét vette a hitben való élet mélyebb gya­korlása, melyhez erőt kap­tunk Frajna András atyától és Gulyás László tiszteletes- «51. Szucsik Gabriella és Baranyi Krisztina 7. oszt. tanulók 4. Sz. Általános Iskola Monor Utolsó lehetőség a pontosításra „Emlékművet azoknak, akik nem önként haltak meg!" Több mint három éve kezde­ményeztem, és kutattam, munkámat befejeztem. Tele­pülésünk hősi halottainak névsorát végleges formában közreadom, mivel a helyi társadalomnak adott több ha­táridő lejárt az adatszolgálta­tásra, és helyesbítésre. Ez­úton mondok köszönetét azoknak, akik segítették munkámat: a katolikus és re­formátus anyakönyvi hiva­tal, a sajtónk. Széli András- né, Szávoszt Tamásné, Fran­ciaországból M. de Kiss de Nemeskéri, Szaszkó Péter- né, Füzesi Jánosné, Gruber Ede, Manger Mártonná, Ju­hos Pálné, Gyüre János, Gö- bölös Lajos, Bánhidi Károly- né, Gyimesi Györgyné, Vé­szelik János és a hozzátarto­zók, özvegyek, árvák, roko­nok, ismerősök, jó barátok. A neveket külön csopor­tokba gyűjtöttem: (fronton elesett katonák, malenkij ro­botra elhurcoltak, kik a de­portáltakkal soha nem jöttek vissza, illetve azok, akik az itthoni légiharcok-bombák áldozátai, illetve akiket itt­hon a szántóföldön vertek agyon a kommunisták, és itt­hon vannak eltemetve). ABC sorrendet majd a már­ványba vésésnél. Áz emlék­művön mind megérdemli, hogy nevük szerepeljen az utókornak a márványtáblá­kon. Hirdesse azt, valami­kor itt éltek, dolgoztak, és szerettek — bárhol vannak jeltelen sírban, vagy elhan- tolva itt porladnak csontja­ik, az emlékműnél letehetik virágjukat azok, akik túlél­ték a borzalmakat, és sirat­ják az áldozatokat. Mint katonák fronton, Buda ostrománál estek el: Aggot Sándor; Batsik Gé­za, Bittman István, Bogyó László, Bilics János, Bilics József, Cseri János, Cseri Kálmán, Erdélyi József, Juhi Endre, Karabélyos Kál­mán, Gimesi Lajos, ifj. Ju­hos László, Takács Ferenc, Kazány Vilmos, Závonyi Mihály, Závonyi Gyula, Lami Béla, Váradi Gyula, Tolnai István, Péterszegi Ist­ván, Polonyi Imre, Szőke Gyula, Minka József, Torna Attila, Hambalkó Aladár, Hadfi Károly, Harmincz Já­nos, Juhász Antal, Kovacsik József, Krizmanics Károly, Krizmanics Géza, Kosik Ist­ván, Márta Károly, Ritzl An­tal, Báni Gyula, Nemeskéri Kiss Béla, Pártos Gyula, Pre- noszil Sándor, Rittinger László, Bogár János, Somo- si Ferenc, Schramm Mihály, Skotnyár János, Türr Fe­HISTÓRIA Béla király jegyzője (Anonymus) A magyarok cselekedeteiről II. (Gesta Hungarorum) Majd királyi székhelyet állí­tott trtagának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, meg- újíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Buda­várnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják. De elég ennyi! Maradjunk meg a történet útján. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Má- góg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, ki­nek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai, mi­ként a következőkben majd előadjuk. A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Ró­luk a történetírók, akik a ró­maiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: Á szittyák va­laha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek és majdnem semmiféle bűn nem fordult élő közöttük. Ugyanis nem voltak mester­séggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadál­latok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt ne­kik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhat­ták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkod­tak, hanem mindenkinek csu­pán csak egy felesége volt. Ámde utóbb a szóban levő nemzet a háborúskodásba be­lefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy — némely törté­netírók szerint — haragjában emberhúst evett, meg embe­rek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem sze­rint azt ma is megismerheti­tek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a per­zsák királyát csúfosan meg­kergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcí­tiaiak Círust szintén a per­zsák királyát, háromszázhar­mincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak magát Nagy Sándort, Fülöp király­nak és Olimpiádis királyné­nak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szé­gyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harc­ban pedig vitézek voltak. Sem­mijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S ami­kor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magu­kat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, ha­nem csak a dicsőséget keres­ték ezen az úton. Dáriust, Cí­rust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szity- tya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon: a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csak­ugyan ilyen volt, azt az utó­dairól is megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban — ámbár szerfölött nagy kiterjedésű — mégis a rajta született népség sokasá­gát sem táplálni, sem befogad­ni nem tudta. Ezért a hét feje­delmi személy, akit hétma- gyamak mondottak, a hely­szűkét nem tűrte tovább, ha­nem gondolkozott, hogy azt mindenképpen elhárítja. Ak­kor ez a hét fejedelmi sze-. mély megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia le­het, s evégből elhagyja szülő­földjét, miképpen majd a kö­vetkezőkben előadjuk. 2. Miért mondják azt, hogy hungárusok? Most ehhez még azt kell hoz­zátennünk, miért hívják a szity- tyaföldről kiköltözött népet hungárusoknak. Hungárusok^ nak Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása után a hét feje­delmi személy Pannónia föld­jére lépve, ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost, Ügyek fi­át, hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusok- nak. De elég ennyi! Ezt el­hagyva térjünk vissza kitűzött munkánkra, haladjunk a törté­nelem útján, s úgy, amint a Szentlélek sugallja, végezzük a megkezdett művet! 3. Almos, az első vezér Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esz­tendejében Ügyek, amint fen­tebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nem­zetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki fe­renc, Vadkerti József, Zelen- ka János, Prenoszi! Gábor, Szlapák József. Ostrom alatt itthon haltak meg: Ifj. Gruber Lajos, Gem- mer László, Dedinszki Lász­ló, Pusztai István, Králics Béla, Gergely Pál, Czugéber Mihály, Jurák Istvánná, Künstler Béla, Mészáros Sándor, Madarassy Mária, Szabó János, Vízvári Márta, Pólyák János, Bertalan Ró­zsa, Csernus Jánosj Pólyák Lajos. Malenkij robotra hurcol­va nem tértek haza: Bélés József, Bélés József- né, Bauer Ilona, Blehárczyk Károly, Grüner Béla, Heint- zinger Antal, Stenger Mária, Szvitka Géza, Szvitka Kati, id. Gruber Lajos, Hetényi Sándor, Sátori Árpád, Ba­jusz József, Bódi Sándor, ifj. Csépi János, Csépi János­né, FandI István, Horváth Gyula. Deportálva, nem tértek haza: Bognár Dénes, Bognár Andor, Völgyi Lászlóné, Völgyi Magda, Völgyi Klá­ra, Völgyi Zsuzsa, id. Neu- manné, Neumann Oszkár, Gábor Miklósné, Gábor András, Gábor Judit, Gutt- mann Gyula, Guttmann Gyu- láné, Kárpáti Andor, Kárpá­ti Andorné, Blau Ernő, Blau Ernőné, Rotter Éva és szülei. 1956-os mártírok: Iván Kovács László, Lo- sonczy István. Azért írtam le utoljára mégegyszer a teljes, most már végleges listát, hogy — mielőtt végleg eldől, az em­lékmű hogy fog kinézni, és hol lesz, alkalmat adjak a valóban utolsó pontosításra a névsort illetően. Híres László Felsó'göd Horn Gyula az Antall-kormány érdekeiről... A Pest Megyei Hírlap június 2-ai számában az MDF po- mázi szervezetének Horn Gyulához címzett nyílt leve­lét közlik. A levél tartalma és stílusa magáért beszél, nem is igényelne választ. Te­kintettel azonban arra, hogy tudomásunk szerint, a Pest Megyei Hírlap nem tudósí­tott a Horn Gyula által a má­jus elsejei városligeti fóru­mon elmondottakról, szüksé­gesnek tartom hangsúlyozni: a levél mondandójának már a kiindulópontja is téves. Az MSZP elnöke ugyanis éppen arról beszélt, hogy káros len­ne a nemzet számára, ha a mindenkori kormány elődje tevékenységének vizsgálatá­val kényszerülne elkezdeni működését. Ezért hívta fel a miniszterelnök úr figyelmét is a vele folytatott beszélge­tés során arra: az Antall-kor- mánynak is érdeke a privati­záció nyílt és ellenőrzött bo­nyolítása, hogy elejét ve­gyék a visszaélések gyanújá­nak. Bárd András az MSZP sajtófőnöke leségül vette Dentü-mogyer- ben Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulma­dár képében, és mintegy reá szállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett ne­ki, hogy méhéből forrás fa­kad, és ágyékából dicső kirá­lyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás köz­ben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak — ami latinul any- nyi, mint szent — mivel az ő ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet! (Folytatjuk.) Trianon Az 1897-ben kiadott Pallas-lexikon „Trianon’’szócik­ke mindössze két sor: „pavilion a versaillesi parkban; Maria Antoinette kedves tartózkodási helye”. A már- már rokokó idillt sugalló megfogalmazás alig három évtized múlva, 1925-ben tetemesen kibővül és elkomo­rul. A Révai-lexikon 1925-ben megjelent 18. köteté­ben 13 sorban foglalja össze mindazt, amit a kastély­ról tudni kell. A szócikk végén utalás található a lexi­konban szokatlanul hosszú, oldalas „Trianoni béke- szerződés-re. Egy emberöltőnyi idő sem telt el, és a je­lentéktelen, senki által nem ismert királyi palotából egy nemzet tragédiájának szimbóluma vált. Az 1920. június 4-én Magyarországra kényszerített „béke”- szerződéshez vezető történéseknek könyvtári az irodal­ma, tudós szerzők, politikusok elemezték, próbálták megérteni a katasztrófát. E katasztrófa áldozata a ma­gyarság volt: a rideg számok és tények nyelvére lefor­dítva, elvesztette területének kétharmadát és idegen uralom alá került a nemzet egvharmada. Áldozata a magyarság volt, de következményeit az egész térség, sőt egész Europa érzi. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a kontinens 20. századi történelmének nagy ka­taklizmái az akkor bűnösen elhibázott, a győzelemtől megíttasodott percemberkék által kikényszerített pári­zsi békéméire vezethetők vissza. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents