Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-04 / 128. szám

É

PEST MEGYEI HÍRLAP

VÉLEMÉNY

1993. JÚNIUS 4., PÉNTEK 9

Gondolatébresztő

Az MDF 1993. júniusi Országos Választmánya elé

Amit napjainkban írásban megjelenő, rádióban vagy televízióban szóban elhangzó politikai írások, elemzések és megnyilatkozások elejéről vagy végéről hiányolok, az, hogy azok szerzője mivel töltötte értékes vagy értéktelen napjait az elmúlt közel negyven esztendő során. Nos, én ezzel kívánom kezdeni. Nem az ágy alól bújtam elő. 1950-ben már naiv szervezkedésbe kezdtem, 16 évesen mint középiskolás, Turul Gárda névvel. 1956-ban Szegeden már mint egyetemi hallgató részt vettem a ME- FESZ megszervezésében, ezt követően pedig Budapesten november 4-e után a fegyveres harcokban is. Mivel letartóztatásomat követően nem fogott el sem bűnbánó őszintesé- gi roham, sem elgyávulás, megúsztam jogerős 5 évvel. Az 1960-as amnesztiával szabadultam, de ezt követően 1962-ben, ma a parlamentben virító honatyák egyikének be- súgása következtében, ismét letartóztattak. Ez csekély másfél évembe került. Mai társadalmi megbízatásaim egyikének okán kérnem kellett 111/ III-as átvilágosításomat is. Kértem. Mondván: átvilágítható vagyok alulról és felülről egyaránt.

Nem itt és most mondom el először, hogy amikor a morálisan és gazdaságilag szétrohadt, Kádár-módon megreformált szocializmus „csődöt jelentett”, és a Németh-kor- mány kidolgozta a hatalom átadásának forgatókönyvét,

nemcsak sietve meghozott, látszatdemokratikus törvényekkel és más jogszabályokkal igyekezett aláaknázni az őt követő kormány útját, és egyúttal korlátozva mozgásszabadságát, hanem káderállományának „széthintésével” gondoskodott arról is, hogy az új pártalakulatok egyike se legyen azonos önmagával. A meghirdetett pártprogramok és pártfi- lozófiák, de még inkább a retorikák mögött, a forgatókönyv kidolgozói által kiválasztott „hivatásos forradalmár” elv- társ-urak álltak. Mint olyan valaki, aki a mai kormánykoalíció pártjai közül kettőnek a bölcsőjénél is bábáskodott — és hol undorodva, hol reménykedve küzdött a szó és a cselekvés egyszólamú igazáért — tanúsítom, hogy ezek az elvtárs-urak, mint „idegenlégiósok”, mint „téglák”, mint „ejtőernyősök” két alternatív célt tűztek ki maguk elé, illetve tűztek eléjük megbízóik:

1. Megkaparintani az adott párt vezető tisztségeit, illetve ott döntő befolyásra szert tenni; vagy

2. Zavarkeltéssel, demagógiával szétverni a pártot.

Azzal persze tisztában voltak ezek az „urak” is, hogy legalább két pártot „idegenlégiósokkal" megszállva bár, de meg kell hagyniuk, mert ellenkező esetben felüti fejét a káosz. Attól pedig Isten (Lenin, Sztálin, ez fakultatív) óvjon minket/őket. Ebben a sokesélyes játszmában, ahol kellő tömeglélektani ismeretek birtokában sok minden kiszámítható volt, de több minden nem, az „elágazási pontoknál” beépítettek egy-egy „svédcsavart”. Ilyenek voltak a köztársasági elnök ki/megválasztásá- nak módja és technikája vagy az úgynevezett kétharmados törvények, hogy csak kettőt említsek a sok közül.

Tömeglélektani ismeretek birtokában kiszámítható volt az is, hogy nagy történelmi változásokra, mindig idealisztikus lelkesedéssel reagáló népi-nemzeti tömeg, ha rádöbben, hogy ismét lóvá tették, hosszú időre görcsösen begu- bózik majd. Es ez volt a cél. Gubózzék csak be. Amíg a nép, a nemzet, a tömeg undorodva begubózott állapotban van, addig kockázatmentesen ki lehet lopni a szemét. Itt tartunk ma. De nemcsak itt. A be- gubózási görcs, nem kis részben Csurka István tavaly augusztusi politikai tanulmányának köszönhetően, oldódni kezd. A forgatókönyv kidolgozói és érdekszövetségesei számára ez nagy veszély. Az 1994-es választásokig ugyanis még egy év van. Ez elég lehet arra, hogy a görcsberándult hallgatag többség teljesen magához térjen. A feladat tehát kettős:

1. Az ideológiai-szellemi propaganda-narkózist tovább kell mélyíteni;

2. Le kell ütni lábáról a „pásztort” és akkor majd „szétszéled a nyáj" is.

Áttérve mármost pártpolitikai vonatkozásokra -— hiszen

a lényeg tulajdonképpen ez — nemcsak a nemzet, de a változások derékhadát szolgáltató „gyalog-MDF-tagság” is ráébredt Valamire. Nevezetesen arra, hogy valakik valahol, hitével, reményeivel rútul visszaéltek.

Nem politikusi alkat és naiv lélek az, aki komolyan hiszi, hogy az MDF belső válságának oka a három szellemi áramlat antagonisztikusnak látszó ellentéte. Hogy a népinemzeti és a keresztényszociális jól megférnek egymással, nem egy párton, de egy kebelen belül is, azt hiszem, nem szorul bizonyításra. Bátran kijelenthető: ha a liberalizmust úgy értjük, ahogy azt Széchenyi, Deák, Eötvös vagy akár Petőfi értette, akkor ez utóbbi is.

Mi hát a probléma az MDF liberálisaival? Semmi, azon kívül, hogy nem liberálisok, hanem kozmopoliták, kriptokom- munisták és ateisták is. Egyszóval az MDF-en belül ők a „svédcsavar”, idegenlégiósok, téglák, akiknek fő törekvése, hogy kátyúba vigyék a szekeret, ha nem ők ülnek a bakon. De meggyőződésem, hogy végső esetben a szekér „felrobbantásától” sem riadnak vissza.

Nagy a hangzavar és a hangjukat hallatók közé most beálltam én is. Illő — önmagam számára is — meghatározni, melyik hang a hiteles, illetve melyik nem. Vannak szempontok, amelyek alapján, történelmi tapasztalatokra is pillantva válaszolhatunk:

Nem lehet hiteles, áruló az, aki belső pozíciója vagy hatalma erősítése, illetve megtartása érdekében külhatalom előtt szellőzteti meg a nemzet szeny- nyesét. (Mert sajnos van. De melyik nemzetnek nincs? Nagyhatalmak! Ne szerénykedjetek!) Nem lehet hiteles, áruló, dezertőr az, aki az MDF-en belüli befolyásának erősítése vagy megtartása érdekében az MDF-től idegen filozófiát valló médiumokban öklendezi ki lelki nyomorúságát. Idegenlégiósok ők és téglák. Céljuk világos: zavart kelteni, megosztani. Megakadályozni, hogy az 1994-es választásokon az MDF, önmagával azonos, identitászavarokkal nem küszködő pártként nyerje meg a választásokat vagy akár ellenzékként meghatározható tényezője legyen/ maradjon a politikai palettának.

Természetesen ez a liberális köntösbe bújt szalonbolsi csapat is az MDF egységéért és győzelméért harcol, feltéve, ha ők ülhetnek a bakon, a népi-nemzeti, keresztényszociális áramlat hívei pedig „lelkesen” ragaszthatják az ő plakátjaikat.

Hogy ez esetben tökéletesen mindegy, ki nyeri meg a választásokat, számukra közömbös. Akinek pedig mindez nem tetszik, az szerintük náci, fasiszta vagy antiszemita. (Mint 56-os, fasiszta már én is voltam.)

Emlékezzünk: A „demokratikus gondolkodás” nagy atyamesterei, Sztálin és legjobb magyar tanítványa, Rákosi pajtás is úgy „erősítették” meg újra és újra pártjaik egységét, hogy „tisztogatásokat” hajtottak végre annak „berkeiben”. Előbb a jobboldali elhajlókat irtották ki, majd a baloldal következett. Mindez persze azért, hogy erősítsék a „centrumot”. Antall miniszterelnök úr — aki iránti tiszteletem nem változott — személyes tragédiája, hogy engedett az álliberális kripto-bolsi zsarolásnak, amelynek forgatókönyve alapján egy ágy alól előbújt senki első lépésben lenácizta Csurka Istvánt, hogy aki elfogadja és követi, szekunder hatásként érezze kompromittálva magát. Antall miniszterelnök úr — és ebben valószínű, az ország és saját nemzetközi presztízsének féltése is belejátszott — nem vette észre, hogy ezek az „urak” talán Széchenyibe és Petőfibe is belekötnének.

Széchenyi ugyanis azt mondta: „Á szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek. Ekként a magyarul beszélő, a legékesebben szóló is korántsem magyar még".

Petőfi pedig:

„Könnyű bánni külső elleneinkkel

Ha kivesznek e belső bitangok” .

I)r. Soós László

az MDF Országos Választmányának tagja,

fővárosi képviselő

Ki, mi a magyar?

MOTTO: Aki nem vállalja a kisebbséget, lenézi azt, és ezzel felrúgja a többségi elvet is.

A Magyar Nemzet valamelyik minapi számában olvashattuk Boros Jenő „Mi a magyar” című cikkét. A „Fidesz Akadémia legutóbbi előadása ezzel a nehezen vagy egyáltalán nem megválaszolható kérdéssel foglalkozott” — írja. A történelmi hátteret a közelmúltban elhunyt Juhász Gyula történészprofesszor rajzolta meg. Természetesen szóba hozta a nagy „kirekesztőket”, Szabó Dezsőt és Németh Lászlót. A cikk szerint „a vita alapjaiban... egy elitista nemzetfogalom és egy tömegnemzet-fogalom között folyt” a negyvenes években. „Oly mértékben — így Juhász Gyula —;, hogy a magyar értelmiség ‘nem vette észre’, hogy közben kitört a II. világháború.” És „...mindennek eredményeképpen 1943-ra a társadalom sajnos nem azzal foglalkozott, hogy mit kellene itt és most tennie, hanem azzal: mi lesz vele a háború után’L Mindezzel kapcsolatban engedtessék meg néhány megjegyzés. Szabó Dezső és Németh László Az egész látóhatár és Kisebbségben műveikben mindent megírtak, amit meg lehetett írni a magyarság kérdéseiről. Éspedig olyan pontossággal és részletességgel, hogy az ma is teljesen érvényes. Ott a baj, hogy internacionalista uraink jóvoltából a magyarság e műveket 40 évig nem olvashatta. És a mai kormányzat emberei, egy-egy bátortalan idézettől eltekintve, nem sokat tesznek e hiány pótlására. Pedig e művek ismerete nélkülözhetetlen mindenki számára.

Ma már azt is tudjuk hiteles forrásokból és a történelemből, hogy nem volt mit tenni, mert 1943-ban már minden elvégeztetett. Annyit megtett a magyar kormányzat, amennyit a németek, majd az oroszok megengedtek. illetve az internacionalista világurak terveibe eleve egyáltalán belefért. Higgyünk Rooseveltnek: „A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami történik, biztos lehetsz benne, hogy az úgy volt megtervezve.” Mai példát véve, biztosak lehetünk, hogy az internacionalisták terveinek az kedvez, ha a szerbek ‘melegen tartják’ a balkáni háborút. Ezért a sok látszatmegoldás. Teljesen érthető, hogy a magyar társadalom akkor már csak azzal foglalkozott, „mi lesz vele a háború után”. Kíváncsian olvastam volna Juhász Gyula fejtegetését arról, mi egyebet tehettek volna akkor az emberek.

A Fidesz-akadémia másik előadója, Balassa Péter esztéta azt kérdezte: „fel lehet-e ma egyáltalán tenni ezt a kérdést?" — (hogy mi a magyar). Válasza: „Mi a magyar?—fogalmilag nem megválaszolható, mivel magyarságunk csak megélhetiT. Az előadó „...a

már említett barbár etnikai tudat továbbélésével és a kérdés mitizálásából való kitöréssel” magyarázza, hogy ez a kérdés újból és újból megfogalmazódik.

Szabó Dezső és Németh László igen részletes választ adtak e kérdésre. E válaszok ismertetésére szűkek egy cikk keretei. Célom sem ez. Arra akarom tisztelettel megkérni olvasóimat, mindenki vegye a fáradságot és olvassa el az említett műveket. Figyelmesen olvassa el és mindent másképp fog látni, mint ahogy a mai politikai életben a kérdést a túlnyomórészt internacionalista nézetű emberek, orgánumok előadják. Itt csak néhány sort idézek Szabó Dezsőtől. „A ma-. gyár élet minden intése, minden tanítása, tragédiáink minden oka követeli, hogy teljes őszinteséggel szembeszálljunk minden problémával s a kikapcsolások, elhallgatások, lepisz- szegések gyáva és halálos veszélyt gyűjtő módszerével szemben meghallgassuk a magyar életösztön minden hangját.” Szabó Dezső igen finoman fejezte ki magát és csak a ‘kikapcsolások’-at emelte dőlt betűssé (Az egész látóhatár, II., 587. oldal). Nem tudom,

milyen kifejezéssel illetné a mai közéletből vett alábbi példákat.

Landeszmann főrabbi úr egy tv-műsorban is védte nem- zetgyalázó cikkét, mely szerint: magyar kultúra—zsidó ho- zadék=bőgatya stb. Valami olyat mondott, kultúrában nincs mit átvennünk egymástól, ezért felesleges asszimilációról beszélni. Igaza lehet, legalábbis saját népének vonatkozásában. Mi átvettük a Bibliát.

Mindez nem magyarázza, miért nem vállalják a kisebbséget? Mint a többi 13 népcsoport. Mint például az örmények, akik 1848-ban két hősi vértanút is adtak? Hiszen a ‘magyar nyelvű zsidó’ kifejezés tükrözi leginkább a valós helyzetet. És létezik Izrael állam. A kisebbségi státusnál figyelembe kellene venni az anyaállam létét. Különösképpen, ha annak olyan meghatározd befolyása van, mint Izraelnek bármilyen anyanyelvű zsidóra.

Kerényi rendező úr a másik példa. Most Bánk bánt rendez. Múlt héten nyilatkozott erről a művéről. Nem akartam hagy- maszagú Bánk bánt rendezni — mondta. Ezért kalapos Bánk bánt rendezett. Ez is tipikus hagyományromboló ténykedés. Mert nem tud semmi értelmeset hozzátenni klasszikus művünkhöz. Magyar rendezők hosszú sora megelégedett azzal, hogy saját egyéniségével emelje a mű színvonalát. Kerényi nyilván saját publikumánál akar égig emelkedni. Ő mindenáron újat akar adni, mert van rá vevő (?). De miért szabad neki ezt éppen a Bánk bánnal megtennie? Újítson Molnár Ferenc, vagy mások munkáiban, amennyit jólesik.

A harmadik példa-kedvencem, Szabó Miklós történész. A Magyar Nemzet ugyanazon oldalán, ahol a Mi a magyar című cikk megjelent, „Történelmünk dicső lapjain — Salamon templomától a pesti páholyokig" címmel hatalmas apo- teozist ír a szabadkőművesek- ről. Mindezt persze azért, hogy Balczó Andrást bemocskolja. Merthogy Balczó három dologtól szeretné megóvni a magyarságot: a homoszexuálisoktól, az ateistáktól és a szabadkőművesektől. Ez utóbbiakat az egyház átok alá helyezte és híveit mindmáig tiltja tőlük. Joggal. Szabó Miklós írja: „A szabadkőművesség összes irányzatának célja az antiliberális és antidemokratikus politikai katolicizmus visszaszorítása”... „A Szimbolikus Nagypáholy Pod- maniczky utcai székházának erőszakos elfoglalása, feldúlá- sa, meggyalázása és MOVE- székházzá alakítása... a magyar történelem szégyenfoltjai közé tartozik. A szabadkőművesség ebből a felszámolásból soha nem tért magához.”... „A szabadkőművesség a premo- dem és koramodem Magyarország történetének dicsőséges lapjaira tartozik.”

A „Ki a magyar?" kérdésnek jogosságára a Magyar Nemzet egyazon oldalon ad ékes bizonyítékot. Mert egy dolog biztos: vagy én nem vagyok magyar (és velem együtt összes rokonságom, ismerőseim, felmenőim, lemenőim — a teljes magyar klérus, mert nem tiltakozik az átok ellen, valamennyi tanárom valamennyi iskolámban; minden itt felsorolt, mert nem mondták el, hogy melyek történelmünk dicső lapjai, e helyett minden nacionalista zagyvaságot ünnepeltettek velem; minden felsorolt, mert egészen más szégyenfoltokat emlegetett; minden felsorolt, mert eltitkolta, hogy csak pár zsenink volt és Ady, Petőfi, Arany stb. fércműveivel trak- táltak ahelyett, hogy Lion Leát tanították volna és csak Molnár Ferenc műveit hozták volna színre stb., stb.)... Vagy az itt említeti három úr nem magyar, legalábbis fogalmuk nincs, hogyan lehet a magyarságot megélni.

A Fidesz akadémikusai ösz- szetévesztik a magyart a magyar állampolgárral.

BÉRCZY MÁRTON