Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-30 / 150. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JÚNIUS 30., SZERDA 7 Pest megyei népszokások Apostolfejedelmek ünnepnapja Az apostolfejedelmek ünnepén a gene- zareti tó egykori halászát, Simont, a később „Sziklává” lett Pétert és a Damaszkusznál megtért, sátorkészítő farizeus Saulból lett Szent Pált, a népek apostolát dicsérték. A Paulus jelentése kis termetű férfi, míg a görög Petros: a héber Ké- fás tükörfordítása — és kősziklát jelent. Legújabban Allegro, a manchesteri egyetem profesz- szora, a holtengeri tekercsek megfejtésén dolgozó tudós szerint Jézus nem nevezhette Pétert kősziklának, mivel görögre csak később fordították le az eredetileg arameus-hé- ber nyelven írt evangéliumokat. Szerinte Péter apostol neve melletti cephas szó az arameus Kepha szóval függ össze, melynek jelentése: orvos, gyógyító, jövendőmondó. Péter volt az apostolok között az első, testvéreinek megerősítője a hitben, ő az erős kőszikla, melyre Krisztus egyházát építette, ő kapta meg a mennyország kulcsait, őrá bízta a hívek és apostolok igazgatását. Sírja fölött emelkedik a Szent Péter bazilika. Péter és Pál mindketten Rómában szenvedtek vértanúhalált, minden bizonnyal Néró alatt, 67-ben. Csapházak címere Hej Péter szakálla, csapházak címere Szomjúságos gégék csalogató szere. Hosszú rúd végérül lógsz te az utcára, Sok gyakorló léleknek tánto- rítására. A fenti szólásról, a dunántúli bormérések kapcsán, Czuczor Gergely is megemlékezett. A somorjai halászok, patrónusok tiszteletére — mert Szent Péter halászember volt — ötvenedik életévüket elérve, nem borotválkoztak. Szakállat eresztettek, amelyet „szentpéterszakáll” névvel illettek. A somorjai halászcéh zászlaját, melyen Jézust és Pétert csónakban ábrázolták, az úmapi körmenetben halászlegények vitték. A céhpecséten Szent Péter volt látható a mennyország kulcsával, csizmával, kétoldalán viza, a legértékesebb dunai halfajta. A felső-tiszavidéki halászok szintén Pétert tisztelik pártfogójuknak. A szegedi halászok pedig az olykor félelmetes örvényt „Szent Pétör” vizével iparkodtak megszelídíteni. Dunaszekcsőn Péter- Pál vigíliáján felvirágzott, rúdra kötött, hatalmas ponty- tyal szokták a halászok a falut végigjárni, jóembereiket felköszönteni, akik kaláccsal, borral várják őket, és a jövő esztendőre sikeres haljárást és jó jeget kívánnak nekik. Napszámosok napja Apátfalva férfinépe Péter-Pál- kor mindig elment az aratók miséjére, hogy fáradozásait áldás kisérje. Magyarkimlén az aratók miséjére a szerszámokat is elvitték. A templom előtt hagyott szerszámok a mise után az egyház áldásában részesülhettek. A Muravidéken ilyenkor kezdik aratni a rozst. Délvidék népének tapasztalata szerint erre a napra már megszakad a búza gyökere, szőkül, zsendül, pár hét múlva lehet aratni. Topolyán ilyenkor kimentek a gazdák a határba, végeztek egy-két kaszasuhintást. Doroszlón a gyermekek nem fürödhettek, nehogy megfulladjanak. Szé- kelykevén azt tartották, hogy Péter-Pál előtt nem jó késsel vágni az almát, mert jég lesz. Szlavónia, Muravidék és Baranya lakosai szerint ezen a napon a legízesebb az eper, s ekkor verték mindenfelé az epret a fáról, majd kitűnő pálinkát főztek belőle. Azt mondták, hogyha sok eső esik Péter-Pálkor, sok lesz a gubacs a tölgyesekben. Zen- tán a kaszálni tudó napszámosokat ekkor fogadták meg a gazdák az „emberpiacon” vagy, ahogyan régen nevezték, a „köpködőn”. * Talpig feketében Péter ikonográfiái hagyománya megyénkben Piliscsaba barokk szószékén is feltűnik. A csodálatos halfogás ábrázolása mellett az emmausi jelenet is látható. A váci Gombáspatak hídjának barokk szobrai között — Forgách Pál megyéspüspök felajánlásaként — egymás mellett ott áll Péter és Pál alakja. Az 1758-as latin felírás magyar fordítása így hangzik: „Apostolfejedelmek, tanácsadóink tanítsátok az égi utat és a mennyország kapuját nyissátok meg”. Megyénk Péter-Pál napi hagyományai sokkal inkább az aratáshoz kapcsolódnak. A Tá- pió mentén (is) ekkor kezdték az aratást, s akárcsak Zsámbo- kon és Bagón, Tápiószentmár- tonban is úgy mondták, hogy ekkor szakad meg a búza töve. Úriban ekkor kezdték az árpa aratását. Szintén határnapként volt jelentős Zsámbo- kon, ahol egy-két esküvőt is tartottak ilyenkor, hogy a menyecske tudjon már aratáskor segíteni a marokszedésben. Bagón és Túrán, a 170 éve történt pusztító jégverés emlékére, Péter-Pálkor tiszta feketében mennek az asszonyok a templomba. Bagón még ma is fogadott ünnepként tartják számon Sarlós Boldogasszonyt. Túrán az első kaszavágás előtt keresztet vetettek és .Jézus segélj”-jel fohászkodtak. Aratáskor az utolsó kévét „pap kévéjének” hívták. „Még a pap hiányzik” — mondták, amikor a búzát csomózták, mert az lett a keresztkéve. Repiszky Tamás Honismeret Zsámbékon Egyház és társadalom a középkori Magyarországon címmel hétfőn megkezdődött Veszprémben a XXI. Honismereti Akadémia. Az ötnapos rendezvényre meghívták a határainkon túl élő magyarok honismertei köreinek, egyesületeinek képviselőit is. Kanyar József, az OHSZ elnöke a megnyitón hangsúlyozta: a nemzeti tudat kialakítása, elmélyítése rendkívül fontos ahhoz, hogy jobban érezhesse magát és kisebbségi félelmeitől megszabaduljon a magyarság. Ezt elősegítendő ezen a nyáron 86 honismereti szaktábort szerveznek, s mindegyiken részt vesznek vajdasági, erdélyi és szlovákiai magyarok is. Művelődéstörténeti eseménynek minősítette, hogy szeptembertől Zsámbékon a tanárképző főiskolán honismereti tanszék kezdi meg munkáját. Érden a művelődési központban e hó végéig tekinthető meg az a kiállítás, amelyen bemutatják a látogatóknak a II. világháború érdi áldozatainak emlékére kiírt képzőművészeti pályázatra beérkezett alkotásokat. A szakmai zsűri a képen látható „Pegazus” jeligére beérkezett alkotást tartotta a legjobbnak. A zsűri döntésével lehet vitatkozni, mert a látogatók is szavazhatnak. Hancsovszki János felvétele KÖNYVJELZŐ Régi magyar otthonok Voit Pál „Régi magyar otthonok” című könyve az idei könyvnapok egyik nagy ajándéka volt. A kiadvány az 1943-ban megjelent azonos című munka bővített változata. Legalább tíz éve van már annak, hogy egyik legrangosabb művészeti könyvkiadónk behatóan foglalkozott e könyv újbóli megjelentetésével, a nyomdáig azonban sohasem jutott el a mű. Közben a szerző is meghalt. Ezért volt meglepetés, hogy a Balassi Kiadó idén megjelentette a könyvet a „Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása” kutatási program támogatásával. A Régi magyar otthonok nagy ígéret volt annak idején is a kutatók számára. A szerző ugyanis arra vállalkozott, hogy számba vegye a „magyar múlt otthonkultúrájának emlékeit”, de nem a mindaddig szokásos módon, a régi bútorok és egyéb berendezési tárgyak lexikálás leírását csupán, hanem folyamatában mutatta be a hazai enteriőrök kialakulását és fejlődését. A belső f ér-alkotásból indult ki. Ez a szemlélet (1943-ban) teljesen új volt a művészettörténeti irodalomban, és az építészeti szakirodalomban is csak kezdeteit láthattuk ötven évvel ezelőtt hasonló törekvéseknek. Voit Pál az írott és tárgyi emlékanyagot felhasználva a sátorlakó őseinktől kezdve, a főúri rezidenciákon, várakon, kastélyokon, udrvarházakon és polgárotthonokon át elvezet minket a lakás és a háború előtti családi villa enteriőrjéig. Ezt a sorrendet a fennmaradt emlékanyag maga diktálta, mert elérhető módon (az ősi sátorokat kivéve) a hatalmasok és gazdagok értékes lakhelyei és időtállóbb bútordarabjai a legrégebbi emlékek, amelyek ránk maradtak és csakis ezekből lehetett kiindulni, hogy az igényeiben más, de lakásrendeltetésében mégis azonos polgári otthonokhoz eljussunk. A kötet a magyar művészet- történészek, bútorszakértők és belső építészek alapvető munkaeszközévé vált, de haszonnal forgathatják a történészek és építészek is — és akkor még nem is említettük az érdeklődő laikusok nagy olvasótáborát. Néhány szó a szerzőről. Voit Pál (1909—1988) művészettörténészi pályafutását 1937-ben az Iparművészeti Múzeum gyakornokaként kezdte. A II. világháború éveiben nagy részt vállalt a műtárgyállomány védelmében és átmentésében. 1946—1949-ig az Iparművészeti Múzeum igazgatója volt, ahonnan politikai okok kényszerítették távozásra. Csak tizenegy évi méltatlan szünet után jutott ismét tudásának és képességeinek megfelelő munkahelyre, az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos osztályára, ahol főleg a magyar barokk építészet kutatásával és külföldi összefüggéseivel foglalkozott. Német nyelven megjelent nagy művének — amelyben Franz Anton Pilgram, hazánkban is működő osztrák építőmester munkásságát dolgozta fel — magyar nyelvű megjelentetésével máig is adós a hazai könyvkiadás. Voit Pál elmélyült kutatómunkáját mellőzöttsége ellenére sem hagyta abba soha. A szakfolyóiratokban sokat publikált. Iparművészeti és építészeti cikkei mindig forrás- értékű munkák voltak. Végezetül azt sem hallgathatjuk el, hogy ő volt művészettörténeti szakirodalmunkban a legszebb magyarsággal író szerző. Pamer Nóra Régi magyar családnevek Sztankay István színművész mesélte el azt a történetet, hogy mikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán felvételizett (valamikor az 50-es években), édesatyja foglalkozásaként, óvatosan ezt írta be a kérdőív rovatába: /. pásztor. — Mi az, hogy 1. pásztor? Lópásztor, libapásztor? — dördült rá felvételiztetője, Básti Lajos — megjátszva magát (elvégre színművész volt). Mire a felvételiző zavartan, halkan kibökte: lelkipásztor. — Hát akkor miért nem azt írta? — mondta csaknem nevetve a kitűnő színésztanár, hiszen ő éppen úgy tudta, mint a jelölt, hogy nem volt jó ajánlólevél egy ilyen atyai foglalkozás. Persze a kitünően vizsgázó fiút föl is vette, annak ellenére, hogy az I. pásztor görög katolikus lelkészt takart. Mikor a történetet hallottam, azt gondoltam, a lópásztor a színművész szellemes alkalmi rögtönzése volt. Most azonban, hogy a Régi magyar családnevek szótárát — ezt a napjainkban megjelent nagy munkát forgatom — látom, hogy a Lópásztor (r,csikós”) létező foglalkozásnév volt valamikor, sőt családnévül is használták: Lópásztor Mihály neve 1662-ben bukkan föl, de van Lótanító (vagyis: „lóidomító”) nevünk már a XV. századból a még Lóhadaró is akadt („lovát verő, kínzó” jelentésben), szintén a XV. században. Se nagyszabású kiadványban — Kázmér Miklós 1200 oldalas munkájában — számos máig élő vezetéknév történetével és eredetének magyarázatával találkozhatunk. Szamár családnév ma már nemigen található sem a telefonkönyvekben, sem azokon kívül, de a XV. századból már van adatunk Zamar (vagyis Szamár) Thomas nevére, s ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy az illető „buta, ostoba” volt, hanem lehet egy Szamárhajtó, vagy Szamárpásztor név rövidítése is, ahogy például a Kerék név lett a Kerékgyártó-ból, a Szíjj a Szíjgyártó-ból, vagy a Szekér a Szekérgyár- tó-ból. Valóságos kincsesbánya a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában megjelent testes mű, amely a jobb könyvesboltokban (s a szerzőnél) már kapható; megtudhatjuk belőle, hogy volt Jóképű, Jókezű („ügyes”), Jólélő, Jóljárt s Jóború családnév is, s akadt egy Jókor Pál nevű személy is 1602-ben, akinek a neve bizonyára onnan eredt, hogy gyakori szavajárása volt a jókor, akárcsak a bezzeg a Bezzeg nevű- eknek. Sok persze a keresztnévből keletkezett családnév is, s ezek eredete mára gyakran homályba veszett: a Jóka családnév a József becéző alakja, ahogy a Józsa, a Józsika (Jósik) szintén. (A Jósa név viszont alkalmasint a Johánes — János — becéző alakja). A Pás, a Pósa névről sem tudja ma már minden viselője, hogy a Pál — latinul Paulus — keresztnév rövidítése, a Dózsa, a Dósa meg a bibliai Dávid becéző alakja. Saját neve csak érdekel mindenkit. S ha netán könnyen kitalálható neve van (amilyenek pl. a Nagy, a Kis, a Fekete, vagy a Kovács stb.), akkor is izgalommal forgathatja ezt a kitűnő, új, magyar nyelvtudományi művet, hiszen a családban biztosan akad megfejtésre váró név. A kötet a XV—XVII. század magyar névanyagát dolgozza fel, de remélhető, hogy akad majd munkaközzösség, amely a művet tovább folytatja, egészen napjaink névanyagáig. Szilágyi Ferenc
