Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
1313 Filep Tibor Sándor András Nem vállaltam az öncenzúrát A kár fölmérhetetlen Aki az 1970-es, 80-as években megyei lapnál — tehát pártlapnál dolgozott — számolnia kellett azzal, hogy a lehetőségei bizonyos mértékig behatároltak, munkált bennünk az öncenzúra. De ugyanakkor mégis mód nyílt arra, hogy egy újságíró, rovatvezető felvállaljon bizonyos ügyeket, értékeket, nevezetesen olyanokat, amelyek akkor tabu témának, vagy nehezen toleráltnak számítottak. A közléshatár szélén haladva próbáltam hitem és meggyőződésem szerint az erdélyi magyar irodalom, a nemzeti értékek, a magyar történelem igen fontos kérdéseivel foglalkozva kialakítani újságírói magatartásomat. Hetenként megjelenő Kulturális jegyzeteimben kerestem és találtam meg ennek a lehetőségét. Érezve annak a felelősségét, hogy Hajdú-Bi- har megyében egyetlen lap van. De szerencsés helyzetben is voltam, mert a mi újságunk sokkal liberálisabb szemléletű volt, mint a megyei lapok legnagyobb része. A szókimondásra is megvolt a lehetőség, s az esetleges viták gyakran végződtek jó kompromisszumokkal. Az újságíró pályán igazi lehetőségek 1989 februárjában nyíltak meg előttem, akkor, amikor elhangzott Pozsgay Imre emlékezetes bejelentése, 1956 népfelkelés volt, amely alapjaiban rendítette meg a kádári Magyarországot. Ezután már a megyei pártbizottság nem tudta akaratát a Naplóra rákényszeríteni. Visszaemlékezve azt mondhatom, azokban a hónapokban megérez- tük a sajtószabadság mámorí- tó érzését. Ettől kezdve jelentek meg sorozatban publicisztikai írásaim, tényfeltáró riportjaim a megye és Debrecen 1956-os eseményeivel kapcsolatban. 1991 őszén jelent meg A debreceni forradalom, 1956 október című könyvem. Szükségét éreztem annak, hogy a magyar közvélemény megtudja az igazságot, mi történt Magyarországon 1956-ban. Megmozdult körülöttünk a világ, s úgy hittem — nem voltam egyedül —, hogy a rendszerváltozás, a lap privatizációja után egy olyan újságnál dolgozom majd, amely tiszteli a tényeket, szabad teret enged az újságíróknak, hogy állást foglaljanak az alakuló, formálódó magyar társadalom életének legfontosabb kérdéseiben. Történész lévén ez igen fontos volt számomra. Mint főmunkatárs, erre vállalkoztam. A Naplónál azonban másként történtek a dolgok. Az új tulajdonosok átalakították a lapstruktúrát, az újság hírmagazin lett, a bulvár jelleg felé mozdult el, a főszerkesztő pedig eleinte óvatosan, később egyre határozottabban ellenzékivé formálta a Naplót, de ugyanakkor függetlennek hirdeti magát. Megtörtént, amire a pártállami időkben nálunk nem volt példa, írásaimat kivette a lapból anélkül, hogy velem beszélt volna, s a lap a kádári nosztalgiák melegágyává vált. Rosszabb helyzetbe kerültünk szinte, mint a pártállam idején, rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy engem el akarnak távolítani a laptól, nem vették jó néven 1956-ról szóló írásaimat, helyzetelemzéseimet a mai Magyarországról, azt, hogy nem voltam hajlandó a mai gazdasági nehézségeket csak a kormány, illetve a rendszerváltozás számlájára írni. Én viszont megérez- ve a sajtószabadság örömét, még egyszer nem voltam hajlandó vállalni önmagam gúzsbakötését, az öncenzúrát. — Mindez odavezetett, hogy márciustól már nem vagyok a Napló újságírója. De változatlanul írok, jelenleg a Hajdúböszörményben megjelenő Szabadhajdú című hetilapban jelennek meg publicisztikáim. Nem gondoltam volna, hogy a rendszerváltozás után nem lesz sajtószabadság itt nálunk. Egy megyei lap nincs reflektorfényben, pedig ami itt velem és egy másik kollégámmal történt, igen tanulságos... Ilyen körülmények között váratlanul ért a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj, hiszen a perifériára szorultam, s akkor vették el tőlem a publikáció lehetőségét, amikor hitem szerint a magyar újságíró igazi újságíró lehet, megőrizheti tartását. De ugyanakkor kimondhatatlanul boldoggá tesz, hiszen a szakma elismerését kaptam meg. Nem gyógyírnak tekintem, hanem erőt adó elismerésnek, ami visszaadja hitemet, hogy az út, amelyet bejártam nem a reménytelenség felé visz! A szakmai és erkölcsi elismerés az én helyzetemben rendkívül sokat jelent. Kristóf Attila Huszonöt éve így gondolkodom Nagyon régen ismerem Kristóf Attilát, a Magyar Nemzet vezető publicistáját. Valamikor együtt készültünk a pályára az ELTE újságírótanszékén, ami megszűnt 1960-ban, abban az évben, amikor átvettük a diplománkat. Azóta sem sikerült újjászervezni az egyetemi újságíróképzést, bár időnként emlegetik, hogy kellene... Mi, hajdani évfolyamtársak pedig csak ritkán szoktunk találkozni, de azért persze szá- montartjuk egymás dolgait. Most abból az alkalomból kerestem fel Kristóf Attilát, hogy elnyerte a Petőfi Sándor publicisztikai díjat. — Mit jelent számodra az elismerés? — Egy kicsit zavar, hogy az újságírói díjak manapság politikai díjak, azt honorálják, ha valaki bizonyos körökhöz erősen kötődik, és e körök szájaíze szerint ír. Majdnem minden igyekvő pártnak vannak elismerései, és a tevékenységeket elbíráló kuratóriumokban is pártvonzalmak szerint azonosulnak az emberek. Ez a véleményem természetesen arra a díjra is vonatkozik, amit most kaptam. Mégis, azért elfogadható a számomra, mert a jelenlegi magyar sajtóviszonyok mellett ez kisebbségi díj. A százezer forintot, ami ezzel jár, éppen ezért felajánlom, részben az autista gyerekek megsegítésére, részben a fasori evangélikus gimnázium javára. Ez a döntésem természetesen nem változtat azon, hogy megtisztelve érzem magam. Számos olyan sajtódíj van ma Magyarországon, amit visszautasítanék politikai elfogultságuk miatt, de ezt elfogadom. Természetesen könnyű ilyet kijelenteni, hiszen az említetteket meg sem kapom. Egyetlen olyan hivatalos elismerés van jelenleg, amiről azt hiszem, hogy nekem való, s ez a Magyar Nemzet alapítójának a nevét viselő Pethő Sán- dor-díj. Azonosítom magam az ő szellemiségével, ezért dolgozom ennél a lapnál már harminckét éve. — Hogyan sikerült ennyi időn keresztül hitelesnek maradni az olvasóid előtt? — Én nem tudom, hogy si- került-e hitelesnek maradnom, azt az olvasóknak kell eldönteni. Az viszont biztos, hogy a pályakezdés után néhány év alatt kiábrándultam abból, ami körülvett. Huszonöt éve úgy gondolkodom, ahogy ma, és amikor ez cikkekben nem jelenhetett meg, a könyveimben fogalmaztam meg az őszinte véleményemet. Huszonegy kötetem jelent meg ezalatt: regények, krimik, riportkönyvek. Most publicisztikákban fogalmazom meg, amit fontosnak tartok, az Én nem tudom... című sorozatban, ami hetenként háromszor jelenik meg az újságban. — Új regényed nem készül? — Jelenleg az újságírás teljesen leköt, és nem tudok óránként másra átváltani. Terveim persze vannak, de ezekről még nem akarok beszélni. (Gál) — Mikor kapott kitüntetést utoljára? — 1951-ben József Attiladíjjal tüntettek ki. Azóta nem kaptam. Hacsak nem tartom kitüntetésnek azt, hogy a forradalom után, 1958-ban nyolc évre ítéltek el... —■ Tagja valamelyik újságíró szervezetnek? — Igen, a Magyar Újságírók Közösségének. — Megítélése szerint természetesnek kell tekintenünk, hogy több újságíró szervezet létezik Magyarországon vagy sem? — Önmagában semmi különöset, kivetnivalót nem találhatunk abban, hogy ennek a „szakmának” is több szervezete van. Mint ahogy szak- szervezeti tömörülésből is több van. Azt azonban már semmiképpen sem tartom természetesnek, hogy ezek a szervezetek az azonos, vagy pedig egymáshoz hasonló politikai nézetet valló újságírókat tömörítik. Az volna a természetes, hogyha az újságíró szervezetek aszerint versengenének egymással, hogy melyik képviseli jobban a tagjainak érdekét. A MÚK és a MÚOSZ közötti erős politikai feszültség is arra utal, hogy a magyar társadalom még nem teljesen egészséges. — Lát-e változást a sajtóban az 1990-es állapothoz képest? — Gyakorlatilag nem sok változás fedezhető fel. Az kétségtelen, hogy a nemzeti szellemiségű, nemzeti alapokon álló sajtópalánták megerősödtek. A sajtóhoz azonban sok pénz szükségeltetik. Ez a külföldi tulajdonosok rendelkezésére is áll — ellentétéiben a magyarokkal. Vagyis az a félrebillenés, ami az 1990-es választások idején tény volt, nem sokat változott. Éz az, amit a történelem sohasem fog megbo- csájtani a képviselőknek, a kormánynak. — Vagyis, véleménye szerint, a külföldi tulajdonosú lapok eleve nem képviselik a nemzeti érdekeket? — A külföldi tulajdonosok természetesen elsősorban a saját üzleti, politikai érdekeiket képviselik. Ezt az is bizonyítja, hogy a külföldi tulajdonosok — miután megszerezték a lapokat — nem cserélték le azokat a munkatársakat, akik nem elsősorban a magyarság érdekeit tartják szem előtt. — Megítélése szerint válto- zott-e a sajtó hatalmi szerepe az utóbbi években? — A sajtó hatalmi szerepe továbbra is elvitathatatlan. A kormánynak mindenképpen szüksége lett volna egy szócsőre, mint ahogy annak is szüksége van a hangszóróra, aki nagy tömeghez kíván szólni. Ha viszont a hangszóró, a mikrofon más kezében van, akkor abból elkerülhetetlenül torz hangok jönnek ki. Ma a sajtó, elsősorban a televízió és a rádió, de az írott sajtó is, hatalmi eszközt jelent. Természetesen nem arról van szó, hogy csak a kormánynak legyenek újságjai. Legyen az ellenzéknek is, s azoknak is, akik egyik irányzat mellett sem kötelezik el magukat. Az viszont, hogy a közszolgálati televízió és rádió nemcsak hogy a kormány, de a nemzeti lét ellen is tevékenységet fejtett ki — ahogy azt sokáig megtehette —, a demokráciákban is elképzelhetetlen. Ma már ez másképpen van, de a kár így is fölmérhetetlen. H. P. Szitnyay Jenó' A sajtó önmagától tart Szitnyay Jenő újságíró a rádió Napközben szerkesztőségének rovatvezető-helyettese. Ám nevet, megbecsülést pályája során nem csupán az elektronikus sajtóban szerzett, újságcikkek sora tanúskodik arról, hogy remek tollforgató, kitűnő stiliszta. Ha az emlékezet nem csal, többek között a Pest Megyei Hírlapnál is dolgozott. — Mély érzelmi szálak kötnek a laphoz — mondja Szitnyay Jenő —, ugyanis első lépéseimet az újságírásban a Pest Megyei Hírlapnál tettem meg. Nosztalgiával gondolok azokra a húszvala- hány évvel ezelőtti időkre, s nem csupán azért, mert az ifjúkort idézik. Szerencsém volt, mert fénykorát élte akkor a lap, tehetséges, kitűnő kollegákat ismerhettem meg itt és remek, színvonalas újságot csináltunk. Nem mond ellent az sem, hogy az egyik lapgazda a megyei pártbizottság volt; ennek ellenére csináltunk egy jó lapot, ami egyben azt is bizonyítja, hogy a legnehezebb időkben is lehetett tisztességgel művelni az újságírást. A sajtótisztesség tehát számomra nem mai keletű fogalom. Meg lehetett találni a módját annak, hogy ne szolgálja ki az ember az aktuális hatalmat, ne lihegje túl azt. Lehetett találni például politika- mentes, vagy a politikától viszonylag távoleső szakterületeket, s ki lehetett alakítani olyan kis összetartó közösségeket, amelyekben védelemre talált az egyén. Persze, nagyon sok konfliktusra is emlékszem, de mégis szeretettel gondolok arra az öt évre. — A Napközben című rádióműsor sem kifejezetten a napi politika első vonala, ám Szitnyay Jenő véleményével mégis gyakran lehetett találkozni a mai médiaháborúban... — Igen, az a véleményem, hogy nem a hatalom nem tud élni a sajtószabadsággal, hanem maga a sajtó képtelen erre. Mi annak idején sokat vitatkoztunk és álmodoztunk arról, hogy mit is csinálnánk, ha egyszer szabad lenne a sajtó. Mindenre gondoltunk, de talán a legkevésbé arra, hogy éppen a sajtónak kelljen önmagától tartania. Ma szerintem a sajtószabadságot minden állítások ellenére senki más nem korlátozza, mint saját maga. Eléggé nehezen tud elszakadni saját politikai elfogultságaitól, ahelyett, hogy a tisztességes és pártatlan tájékoztatást szolgálná. — Minderről feltehetően kellő tapasztalatokat szerzett a Gombár-rádió éveiben. .. — Mindenekelőtt a nyugalmunk megőrzésére volt szükség, mert semmilyen ügyet nem szolgált az a hisztérikus légkör, amely az elmúlt hónapokat jellemezte. Érdekek, nézetek természetesen különbözhetnek és ütközhetnek, kifejezésre is juthatnak, de nem valamilyen felfokozott hisztériában, személyekre szóló támadásokban, félretájékoztatásokban, a házbeli közvélemény nyug- talanításában. Mindezzel egy idő után akarva-akaratla- nul a hallgató is szembesült. Rendkívüli módon eldurvult a hangvétel, a stílus. Azt gondolom, a Napközben rovatnak eléggé sikerült ezen belső harcoktól függetleníteni magát, megőriznie higgadt hangvételét és — hallgatóit. Talán nem véletlen, hogy a négy-öt legnépszerűbb műsor között vagyunk, a vidéki Magyarország műsora vagyunk. Összességében: szép pályára vetett a sors, mozgalmas, de szép pályára. (deregán)
