Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
ÜNNEP ^ Lsi£-É3 í*S3; Beszélgetés Pozsgay Imrével, a Nemzeti Demokrata Szövetség elnökével Szárszó nagy vizsga lesz Szerkesztőségünk vendége volt Pozsgay Imre országgyűlési képviselő, a Nemzeti Demokrata Szövetség elnöke, aki Vödrös Attila főszerkesztő, illetve Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek kérdéseire válaszolt. — Ön elfogadta a meghívásunkat, s eljött erre a beszélgetésre. Ez azt jelenti, hogy általában súlyt helyez a sajtóhoz fűződő jó viszonyra, vagy inkább azzal függ össze az eljövetele, hogy lapunk egy határozott nemzeti vonalat képvisel? — Sose rejtettem véka alá, hogy az otthonosság érzése ott van meg bennem, ahol a nemzeti vonalat képviselik. Ugyanakkor természetesen nincs kifogásom a másfajta politikai meggyőződés ellen mindaddig, amíg azt az emberi együttélés normái szerint kívánják gyakorolni és nem óhajtják kizárólagos magatartásbeli mérceként elfogadtatni. Gyakran felötlik bennem — bár ritka az olyan újság, amelyik ezt közli, de azt hiszem a Pest Megyei Hírlap ilyen — Adynak ez a mondata: „Ki a szabadgondolkodó, az.t ők tudják, és azt is ők mondják meg, ki gondolkodhat szabadon”. Nqs, ezt a játékot nem szeretem, akár a sajtóban, akár a közélet egyéb színterein fordul is elő. Nem felel meg az ízlésemnek. Ahol hiteles és érvényes, nemzeti alapú szellemi műhelyek tevékenykednek, oda én szívesen járok. Objektív, mértéktartó és mértékadó, más irányultságú orgánumokat is tiszteletben tartok, ha nem manipulációra akarják felhasználni a szavaimat. Nem tagadom, van olyan része a mai magyar sajtónak, ahová nem szívesen mennék. Igaz, ők megkönnyítik a dolgomat azzal, hogy nem is hívnak. — Bizonyos sajtókörök mintha kevésbé lennének kíváncsiak a véleményére, mint egykor. Ón is így látja? — Van ilyen tapasztalatom. Egyik legmegrázóbb élményem fűződik ahhoz, amikor kilencven januárjában itt járt Hável elnök és a Parlamentben köszöntött engem. Ezt szó szerint kell érteni, hiszen olyan összejövetelre hívott, ahol bemutatta azokat a Csehszlovákiában bebörtönzött politikai foglyokat, akiknek a kiszabadításáért éppen az ő kérésére tettem egyet s mást. Legalább száz újságíró, tévés, rádiós volt jelen. Ennek ellenére a magyarországi sajtóban, tévében, rádióban egyetlen sor, egyetlen kép vagy hang sem számolt be az eseményről. És én nem az egyes újságírókat hibáztattam, hanem szomorúan láttam, hogy akkora félelem lett úrrá az újságírókon, a szabad választások előtt, amely még egy egyszerű tény- közlést is meg tudott akadályozni. A sajtószabadságot akkor tartanám igazán érvényesnek, ha a sajtót, mint hatalmi ágat is elismernék és bevonnák a hatalmi egyensúlyi körbe. Tehát, ha nem ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen része lenne a hazai hatalmi viszonyoknak. Ezzel nem a sajtó- szabadság, hanem a visszaélések ellen beszélek. A szó is tett — Eszerint fontosnak tartaná egy jó sajtótörvény megalkotását? — Fontosnak tartanám, mert a jó törvényalkotók, törvényhozók képesek erre. Egy ilyen törvény nem sértené a sajtószabadság elvét, ugyanakkor lehetővé tenné a felelőtlenség szankcionálását. Amíg hazugságok, rágalmak, mocsko- lódások büntetlenül jelenhetnek meg a magyar sajtóban, a nyilvánosság fórumain, addig igazi közéletre és közbizalomra nem számíthatunk. Egy jó sajtótörvény felszabadítaná az újságírók többségét. Gyanítom. hogy megint olyan helyzetbe kerültünk, amikor a sajtó munkatársainak jelentős része meggyőződése ellenére kénytelen a munkáját végezni. Abból kellene kiindulni, hogy a szó is tett. És ha a szó tett és cselekvés, akkor ezt ugyanolyan elbírálás alá kellene vonni, mint a hatalmi döntéseket, az államigazgatási határozatokat, a pártok megnyilvánulásait. Félreértés ne essék, nem vagyok híve a regulázásnak, az ilyen-olyan rendreutasításoknak, de az a véleményem, hogy a törvényesség alapján álló együttműködési szabályokat kell kialakítani ezen a területen. — Közeledik a szárszói találkozó. Elképzelésünk szerint ott olyan embereknek kellene egymás felé békejobbot nyújtani, akik ma ha nem is perben, de haragban állnak egymással, s akiknek a kézfogása elindíthatná a nemzeti erők összefogásának folyamatát. Ön szerint megtörténhet, hogy a sajtó jelentős része megpróbálja bagatellizálni az eseményt? — Bízom abban, hogy a sajtó egy része az összejövetel jelentőségéhez méltó módon foglalkozik majd vele, de számolok azzal, hogy lesznek fa- nyalgó, ironizáló, elutasító hangvételű tudósítások is. És ha már Szárszóról beszélünk, eszembe jut egy babona és a belőle fakadó súlyos előítélet. Ez a következő: a többpárti demokrácia és a nemzeti összefogás nem egymáshoz illő, nem összeegyeztethető fogalmak, ergo. aki a nemzeti egység, az összefogás gondolatát fel meri vetni, az antidemokratikus. — A fejlettebb demokráciákban is hangoztatnak efféle teóriát, avagy ez kifejezetten hazai jelenség? — Franciaországban például nem, de Amerikában hangoztatnak ehhez hasonló nézeteket. Amerikában, ahol sokan a mélységes individualizmus jegyében élnek, és közjó alatt az egyéni érdekérvényesülés összességét értik, van ilyen hangulat és vélekedés. Ne legyünk bérrabszolgák! —- Van-e ma Magyarországon igény egy kőszegi, kisújszállási vagy szárszói típusú nemzeti gondolkodásra és összefogásra? — Hiszem, hogy van. És ha ha ezt a kérdést hajlandó a laplenne egy ezt megértő magyar jában megjelentetni, akkor vá- sajtó és nyilvánosság, amely e laszolok. Természetesen nem gondolatkört körbevinné és állt kötélnek. Amíg egyes nyugati demokráciákban elszállnak kormányok, de megmaradnak a pártok, addig nálunk marad a kormány, viszont elszállnak a pártok Erdősi Ágnes felvétele — Mi a véleménye a liberaközreadná az ország minden szegletében, akkor abból hasznos dolgok születnének. Ma már nem kell az embereknek Rákos-mezején összegyűlni, hogy kicseréljék tapasztalataikat, mert erre való a sajtó, már amennyiben nem helyezkedik szembe e gondolattal. — Az összefogás mifelénk nem szokott megvalósulni tekintélyes, karizmatikus vezető nélkül. Ez a személy lehetne esetleg Pozsgay Imre? — Magamról nem szívesen mondok ilyet, azonban érzek késztetést a feladatra. Él bennem a meggyőződés, hogy a demokráciát csak akkor tudjuk megteremteni, ha az emberekben kialakul a biztonságérzet, ha nemzeti közösségi alapon szereznek tapasztalatokat, akkor bízhatunk abban, hogy ez az ország megússza azt a válságot, amely térségünket fenyegeti. Az összefogásnak megvannak a hagyományai. Ma egyesek fanyalogva vagy fölényeskedve beszélnek arról, aki közösséget emleget, avagy vad nacionalizmussal gyanúsítják. Erre az a válaszom: ha a nemzeti közösség nem létezik, s hiányzik az a hazafiságra, nemzeti elkötelezettségre, a jó tulajdonságaink megőrzésére épülő értékrend, amely a közösséget összetartja, akkor miben különbözünk a világban szerteszét élő bérrabszolgáktól, akiket valamilyen technológiához alkalmaznak, a technológia alkatrészeivé tesznek? Aki lemond a nemzeti, a közösségi személyiségéről, az elveszíti egyéni személyiségét is, és jól kezelhető eszközzé válik, miként az a harmadik világ országainak példájából is látható. Egy liberális újságíró egyszer azt kérdezte tőlem: maga komolyan hiszi, hogy a nemzetnek van jelentősége? Azt feleltem: lizmusról? — Mint pártot, anakronisztikusnak érzem. Ami megvalósítható volt belőle, az mind beépült az európai civilizációba. Ki ne vállalná a demokráciát, ki ne tartaná tiszteletben a személyiségi jogokat, az emberi szabadságjogokat, ki ne fogadná el, hogy ehhez intézményes, alkotmányos garanciák kellenek, és így tovább. Ezek ma már részei az európai együttélési normáknak, és pontosan azt szolgálják, hogy valódi személyiségek alkothassanak közösséget. Ez ugyanis az ő elhatározásukból jön létre. Illyés Gyulával értek egyet, aki vallotta, hogy magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás kérdése. Ennyiben magam is liberális vagyok, de látnom kell, hogy az egykori liberális célkitűzéseket magába szívta az európai civilizáció és általános érvényű kultúrává tette. A nemzeti összefogás kikerülhetetlen — Vannak pártok, amelyek a liberalizmusra hivatkoznak, s azt állítják magukról, hogy liberális eszmei alapokra építik a politikájukat. — Nézzük meg, hogy milyen a gazdaságpolitikájuk. Látni fogjuk, hogy a szabad- versenyes kapitalizmus legellentmondásosabb formáját akarják megvalósítani. Azt akarják, hogy jól kezelhetők legyünk és erősen protekcionista törvényhozással és állami beavatkozással irányított gazdaságpolitikát akarnak ránk kényszeríteni. Ez pedig ellentmond a liberalizmusnak. — Képviselő úr szerint mi a mai magyar demokrácia leg- féíbb hiányossága? — Ha már a politikai egyeztető tárgyalások és az elitista alku következményeként megjelent a lebegtetett demokrácia, akkor azt mondom, hogy ezzel az egyébként nem túl rossz intézményi formával az a baj, hogy megfelelő alapok nélkül jelent meg. Ma is keserűen gondolok arra, hogy annak idején egy rossz kihívásra adott téves válasszal a Magyar Demokrata Fórum levette a napirendről az alkotmá- nyozó nemzetgyűlés gondolatát, és egy rossz forgatókönyvhöz alkalmazkodott, amelyik az ismert parlamentáris politikai vonalat tartotta időszerűnek, és megvalósításra érdemesnek. így kerülte el a kordé a szamarat. — Ez nyilván összefügg Antall József politikai elképzeléseivel is. — Igen, de akkor most neki látnia kellene, hogy az eltelt időszak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és most egy korrekciós szakasznak kell következnie, amelyben kikerülhetetlen a nemzeti erőkkel való együttműködés és ösz- szefogás. E szakasz bevezetése természetesen nem azt jelenti, hogy ennek a kormányzatnak nincsenek eredményei, mert igenis vannak. De a helyzetünk romlását az is jelzi, hogy igen különös politikatörténeti jelenség tanúi vagyunk. Amíg egyes nyugati demokráciákban elszállnak kormányok, de megmaradnak a pártok, addig nálunk marad a kormány, viszont elszállnak a pártok. A korrekció elmaradása tehát válsággal fenyeget, márpedig ennek elkerüléséhez azért is komoly érdekünk fűződik, mert nincsenek félretett tartalékaink az elviseléséhez. — Visszatérve a nemzeti ösz- szefogás kérdéséhez, eszünkbe jut Bibó István egyik ritkán idézett gondolata, amelyben a családot és a nemzetet tartotta annak a társadalmi közösségnek, amely leginkább számíthat tagjainak az önkéntes együttműködésére, lojalitására. Vajon Szárszó után számíthatunk-e olyan politikai összefogásra, amely erősíti ezt a hibái gondolatot, és amelynek révén a nemzeti erők jó eredményt érnek el a választásokon? — Szárszó nagy vizsga lesz. Egyik próbatétele annak, hogy a személyes ambíciókat alá tudjuk-e rendelni a célnak: egy nemzeti centrum megteremtésének. Történelmi tapasztalataink alapján ki merem jelenteni, hogy a magyar polgár nemzeti elkötelezettsége ma is létezik. Kérdés: talál-e hozzá pártot, illetve olyan politikai erőt. amelytől — akár jelenlegi csalódottságán túllépve — várhatja reményeinek és akaratának a megvalósulását, s nem kényszerül arra, hogy a másik oldalhoz csatlakozzon. Ez lesz Szárszó, és a jövő évi választások fő kérdése.
