Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-18 / 140. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. JUNIUS 18., PENTEK Akié az ifjúság... Az „árvák” védelmében! ...azé a jövő — tartja a bölcs mondás. Hát igen, van benne valami. Ugyanis, ha pl. 1970—75-ötvesz- szük .jelennek”, akkor napjaink a ,jövő” és az ijfúság valóban azoké, akik akkor — és már évtizedekkel korábban — birtokba vették a lelkét. Habár nem pontosan úgy, ahogy annak idején elképzelték, de annyira igen, hogy a felnőtt ifjúság ma a legjobb esetben is közönnyel, érdektelenül hallgatja a nemzetikeresztény értékeket számukra közvetíteni próbáló öregeket a hasonló gesztussal tolja el magától az ilyen olvasmányokat, irodalmat. A rosszabb eseteket már meg sem említjük. Nos, ebben a történelmi-politikai szituációban minden józan ítéleti és az ifjúságért magát felelősnek érző értelmiségi, literatus magyar azt gondolja, mondja, hogy nosza hát lássunk munkához: adjuk meg ifjúinknak — s ezáltal a nemzetnek — mindazt, amit 45 éven át elvettek tőle, letagadtak előtte, leplezzük le mindazt a hazugságot, amivel négy évtizeden át fertőzték, hogy meglelhesse a maga magyar-magát, visszatérhessen ősei keresztény erkölcsiségéhez, szokásaihoz, hagyományaihoz, hogy ne bámuljon, mint a barom, ha megkérdezik tőle, vajon mit ünnepel ő karácsonykor vagy húsvétkor. (Nota bene: most, 1993 pünkösdjén java-felnőttek tömege sem tudta, hogy mit kapott vissza pünkösd másodnapjával, s hogy ez ünnepet évtizedekkel ezelőtt rabolták el erőszakkal szüleiktől.) Igen: újra el kell magyarázni száz- és százezer fiatalnak, hogy miért európai, hogy magyar és hogy szülei — de inkább nagyszülei — valamely keresztény egyházfelekezet tagjai voltak és félelemből, megalkuvásból, gyengeségből hagyták cserben templomukat — és lelki hazájukat is. El kellene mondani nekik fél évszázad magyar és kelet-európai történetét s azt is, ami előtte volt. Visszafele kell tekinteni, hogy elindulhassunk előre. Ez volna hic et nunc az iskola dolga. (De már az óvódáké is!) Ehhez kellene tervet csinálni, ami azért nem olyan ördöngős dolog, hiszen csak át kellene tekinteni a békebeli iskola- és tanrendet, továbbá meg kellene jól, alaposan nézni azokat az öregjeinket, akiket még azok az elemi iskolák, polgári iskolák, gimnáziumok, líceumok és különböző rendeltetésű tanintézetek neveltek! A mai korhoz való illeszkedés a kisebb gond — az oktatási-nevelési tartalom viszont létkérdése a nemzetnek. Egyszóval azt hinné az ember, hogy épeszű társadalomban ez nem is képezheti vita tárgyát — hiszen lélekben is fel akarunk szabadulni. Vagy nem?... Ehelyett mit látunk? Hónapok óta folyik egy szerencsétlen vita, melyben az egyik fél legalább egy minimális és egyetem- leges nemzeti oktatási alaptantervért küzd, a másik viszont mindent elkövet, csakhogy kilúgozza ebből a tervből ami arra utal, hogy Magyarország ifjúságának, Szent István „unokáinak” akarunk lelki otthont teremteni. Nehogy valaki félreértse: a pedagógus-szamurájok küzdelme nem szakkérdések tárgyában zajlik igazából. (Ebbe egy újságcikknek sem illene nagyon beleszólni.) A harc a lelkekért folyik. A világnézeti semlegesség trójai falovát a nemzeti oktatásinevelési törvénybe becsempészni szándékozók elképzelése szerint ez az a hídfőállás, amelyből kiindulva támadást lehet indítani a nemzeti szemlélet és a keresztény kultúra és erkölcsi világ ellen — általánosságban. Hiszen lépten-nyomon ezt halljuk: világnézeti semlegességet kell az iskolarendszerben teremteni, ergo: száműzni kell a hit- és erkölcstant, továbbá hogy milyen káros is az a fránya hazafias nevelés. (Parlamenti képviselő mondta!) Mintha csak arra kérnénk a rózsát, hogy ne illatozzék, a jó szabolcsi almát, hogy dobja el magától aromáját... Hát akkor mire neveljen az iskola?!... Ugyanis, amit a fent jelzett nihilista program követel, azt bolsevikjaink az elmúlt évtizedekben végrehajtották. (Éppen ezért hirdethetik KISZ-lelkű Fideszes ifjaink, SZDSZ-es felnőttjeink a jelzett vakulj-magyar diákprogramot, hiszen ez van beléjük programozva, ahogy Pesten mondják: ab start. „Se Istene, se hazája” — ez a meghatározás valamikor olyan embereket jelölt, akiknek életprogramjából minden magasrendű eszmeiség, erkölcsiség, minden önmagán túlra mutató transzcendencia hiányzott. Az ilyen ember szélsőséges individualitásában élt mint az állat, akár jól ment sora, akár nem, akár jó képességei voltak, akár gyatrák, akár milliomosként végezte, akár a menhelyen. Nem akarok ún. szakkérdésekbe belekotyogni, ámde az, hogy a jövő Magyarországa számára magyar ifjainkat mivé óhajtjuk — mivé óhajtják — nevelni, az nem közömbös. Cete- rum censeo... világnézeti semleges oktatás nincs. Szabad, pluralista, demokratikus oktatási-nevelési rendszerek vannak — lehetnek. Ez utóbbiban a családok saját hagyományaiknak, vallásuknak megfelelően taníttathatják, neveltethetik gyermekeiket. Csupán a feledékenyek emlékezetének felfrissítése érdekében említem meg: hazánkban — mielőtt az elvtársak hozzáláttak volna szellemi likvidálásához — a lakosság 90%-a valamely keresztény hitfelekezethez tartozott és ehhez a szociológiai tényhez igazodott a hazai oktatási és iskolarendszer az óvodáktól a középiskolákig. Mind a demokrácia, mind a liberalizmus értelmében ez — úgy gondoljuk — helyénvaló és ezért nem értjük jelenlegi liberálisainkat, ti., hogy miért tolják az erkölcsi népirtást szorgalmazó bolsevisták szekerét. (Vagy netán úgy vélik: ha már egyszer megtörték a nemzet erkölcsi gerincét és egységét — annál jobb? ...és nekik már csak a közoktatási és erkölcsi status quo-ért kell fáradozniuk?. .. (Végül még egy emlékeztető: akik ma azon sopánkodnak, hogy az egyázak visszakérik (és néha-néha kapják) egykori iskolahálózatuknak töredékeit, és aggódnak az ezekben a tanintézetekben dolgozó pedagógusok szakmai-lelkiismereti szabadságáért, gondoljanak arra, hogy 1948—50-ben a lakosság 90%-ának akarata ellenére a bolsevisták kirabolták és megerőszakolták az egész akkori magyar iskolarendszert; hogy tanítók, tanítónők és tanárok tízezreit kergették lelkiismereti válságba a kenyérkereset és a szakmai becsület közötti választás kegyetlen dilemmájába, hogy száz és száz tanítónő, tanárnő, tanár lett idegbeteg vagy öngyilkos, mikor kötelezővé lett — diák, szülő és oktató akarata ellenére! — a Pokol tanainak oktatása. Erre is szíveskedjenek gondolni a ma jajongói, akikből annak idején a bolsevizmus sikerrel űzött ki mindenféle értékérzékenységet. Némely hazafiság okozta Fi- desz-komplexusban szenvedő honatyának pedig bátorkodom a figyelmébe ajánlani egy hazafias pszichiátert, egy bizonyos dr. Petrovics Sándort. Ő így vélekedett erről: Szent hazaszeretet, mibe mártsam toliam? / Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, / Oly híven, oly szépen, / Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, / Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi / magyar kebelében. (A magyar inakhoz) Kajetán Endre A Mérleg utcai pártbázisról Szépvölgyi Zoltán egykori tanácselnök székébe átülő Demszky Gáborról közismert, hogy „csupaszív” ember. Olyany- nyira, hogy tanácselnöki, bocsánat. főpolgármesteri pályafutását alig három esztendeje azzal kezdte, hogy kiszáguldott a Keleti pályaudvarra. Úgymond, némi vigaszt akart nyújtani a hajléktalanoknak. A jóságos „Moha bácsi” szerepkör akkor — mint az közismert — vereséget hozott a madaras-párti „csupaszív” embernek. No de semmi baj. Őrá senki sem foghatja azt, hogy nincsenek az ország első városában élő emberek érdekeit szolgáló új ötletei. Talán a Mérleg utcai elv-társai segítettek, esetleg magától jött rá: Budapest közlekedésében sok a hiányosság, változtatásokra lenne szükség. Természetesen a legjobb szándék vezérelte, amikor az általa irányított fővárosi közgyűlés tagjainak többsége, mint a- régi szép( völgyi) időkben megszavazta a tömegközlekedési díjak emelését, amit aztán többször „sikeresen” megismételtek. Tanácselnökünk, bocsánat, a főpolgármester közben azzal is belopta magát az emberek szívébe, hogy az idegenforgalmi szezon kezdetén, a Környezetvédelmi Világnap alkalmából, javaslatára úgy „megbolondultak” a budapesti közlekedési lámpák, hogy még egy, a mogyoródi kanyarban jeleskedő Forma-—1-es pilótának is dicséretére vált volna, ha autójával eljut a belváros egyik útkereszteződésétől a másikig. Az egyszerű, földhözragadt embereknek ez több órába került. De hagyjuk a múltat, ennek a dolognak immár két esztendeje. A „csupaszív” ember és hivatala is mélységesen hallgatott akkoriban az egészről. Talán csak nem azért, mert politikai pártállásra való tekintet nélkül mindenki szájára vette a közelebbi s távolabbi rokonait? Ki tudja. Az is lehet, hogy már formálódtak a tanácselnöki, bocsánat, főpolgármesteri új közlekedési ötletei, így lehetett, mert azóta is ékes magyarsággal emlegeti sok-sok póruljárt ember azokat, akik a „hivatalos” autólopásokat kiagyalták. Pedig milyen kár, hiszen egy járművektől mentes városban mennyivel tisztább lenne a levegő, nem történne annyi baleset, s az utcák is oly üresek lennének, mint mondjuk az ötvenes években. Nos, ez nem a „nosztalgiázások" ideje. Bár, ha jobban belegondolok, talán annak is van némi szerepe, hogy üzleti szempontból nem éppen veszteséges vállalkozás az utcákon „árválkodó” autók biztos helyre szállítása. Talán ettől a nagy lendület és lelkesedés? Tény, hogy ma már nem kell tilos vagy rossz helyen parkolni ahhoz, hogy szállítójárműre kerüljön egy-egy kocsi, amelyet később a tulajdonosa csak súlyos ezresek leszurkolása után láthat viszont. A túlduzzasztott létszámú fővárosi hivatal, s annak önmagukat a milliókkal jutalmazgató vezetői által támogatott szállítókat immár mit sem érdekli, hogy van-e tiltó tábla, zavatja-e a közlekedést vagy bárkit az utcán lévő kocsi, viszik ha már éppen ott jártak. Még arra is fittyet hánynak, hogy egy kórház előtt, vagy mellett találják azt. Betegé, orvosé a jármű? Nem lényeges. így történt június 10-én, délelőtt 10 órakor a belvárosban a Mária utcai klinika bejárati parkolójánál is. Az egyenruhás segéderő, miután cinkoskodó jóindulatáról akart biztosítani: szerencsés vagyok, mert késik a szállítójárművük, megszégyenülve távozott, amikor megtudta, hogy egy vidékről érkezett beteg alól akarta kilopatni a négykerekűt. Uraim, talán a gyógyító intézmények több tiszteletet érdemelnének! Csitári János A z ukrán szerződés vitájában többször is elhangzott, hogy az romantikus, nosztalgiázó nemzetiek és józan, a tényekkel számot vető reálpolitikusok közt zajlik. Nos, hadd álljon itt csak néhány olyan pragmatikus megfontolás, vitathatatlan tény, amely a reálpolitika szintjén igazolja a .romantikusokat”. Igaz, a vitában már nem lehetett jó döntést ajánlani. A frakció s a KMKSZ egyetértését nélkülöző, előkészítetlen beterjesztés s a kész tények produkálása miatt beállt kényszerhelyzetben csak rossz és még rosszabb megoldás létezett. A kevésbé rossz, a ratifikálás megtagadása kétségtelenül viszonyunk elkerülhetetlen megterhelését jelentette volna. De miután a szerződés Ukrajnának legalább annyira érdeke, mint nekünk, a rituális huzavona és diplomáciai csatározás után minden bizonnyal megszületett volna az általunk is teljes szívvel támogatható változat. A végül is bekövetkezett elfogadás a rosszabbik megoldást, a válság állandósulását jelenti: precedenst a többi utódállam számára. (Pedig elutasító álláspontunk indokolására elegendő lett volna a helsinki szerződésre támaszkodni, amellyel ellentétes, eltérő szövegű másik, értelemszerűen nem köthető a megkülönböztető szándék látszata nélkül.) Most majd megindul a — már csatasorba is állt — érintett szomszédok rohama. Zsarolhatóvá váltunk, mert ugyan mivel magyarázzuk majd a diszkriminációt: Kárpátaljára nem tartunk igényt, de a többi elcsatolt területre igen?... — ez lesz a vád! „Ezsau ezt mondta: „Én úgyis folyton a halál szélén állok, mire való nekem az elsőszülöttségi jog?"... Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot. ” (Móz. I. 25.) A 2. pont azért is egyoldalú, fölösleges gesztus részünkről, mert a 40 milliós Ukrajnának nincs A remeny szabadságjoga „Amely nemzetnek nincs történelmi étvágya, annak a történelem nem főz ebédet. ” (Kossuth Lajos) félnivalója a mi agressziós szándékainktól, legfeljebb erkölcsileg aggaszthatja az, hogy Kárpátalja ilyen totális birtoklására se történelmi, se elegendő etnikai indoka nincs. Ezért volna fontos a megegyezés. A megelégedett állampolgárok jó közérzete többet ér minden szerződésnél. Ez a terület ugyanis ezerszáz éves történelmünk során Magyarország integráns része volt; csak a trianoni diktátum szakította el az anyaországtól és ítélte oda — érthetetlen módon — Csehszlovákiának. A Csehszlovák Republika első felbomlása után, Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, majd a második világháborút követő párizsi diktátum a Szovjetunióhoz csatolta. Azonban a Szovjetunió is felbomlott s Ukrajna nem a Szovjetország utódállama!... De nem csak a történelmi jog hiányzik, a lakosság nemzetiségi összetétele se indokolja Ukrajna birtoklási jogát. Ukránok ugyanis elenyésző számban, nem mint őslakók, hanem a sztálini betelepítések eredményeként élnek, főleg Kárpátalja nagyobb helyiségeiben. Mindez nem azt jelenti, hogy most területi követelésekkel kellene föllépnünk. Célunk éppen a határok légiesítése, jelentőségük csökkentése valamennyi nemzetiség, kisebbség önkormányzatának, kollektív jogainak biztosítása revén. Azonban egyoldalú engedményünknek ilyen ellentételezése nincs — hiába állítják ezt egyes érdekeltek. Puszta, üres ígéreteken, szándéknyilatkozatokon kívül mást nem kaptunk. („Felek intézkedéseket tesznek a szükséges kedvező feltételek kialakításának elősegítése érdekében... Felek figyelembe veszik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit és megteszik a szükséges intézkedéseket. .. Ezek az intézkedések az egész társadalom érdekeit szolgálják...” stb.) Ilyen általánosságban mozgó ígéretekkel — még ha azok jelen esetben jószándékúak is — tele van a padlásunk! Az autonómia megadását bezzeg Kravcsuk elnök határozottan megtagadta! Miért akkor a nagy lelkesedés? A gyulafehérvári dekrétum és Ceausescu alkotmánya sokkal többet ígért annak idején! Most egy újabb szép ígéret balekjeivé váltunk volna? De még egy konkrét tényeket tartalmazó kisebbségi statútum is csak akkor lett volna elfogadható, ha nemzetközi garanciák biztosítják. A nemzetiségi jogok megvalósulása pedig feltétele a szerződés érvényességének. Ennél alább nem adhattuk volna! Mert ha most nem is vagyunk olyan helyzetben, hogy érdekeinket maradéktalanul érvényesíteni tudnánk, a történelem útjai — amelyek trendje most a népek önrendelkezése felé tart — kiszámíthatatlanok. 1920-ban se gondolhatott senki komolyan a majdani müncheni, bécsi, vagy akár jaltai döntésre. Habsburg Ottó éppen a szerződés kapcsán nyilatkozta, hogy a történelem nem ismeri a megvál- toztathatatlant, az örök határok fogalmát. A remény a legfőbb megtartó erő. Feladása a jövő feladását jelenti. Az igény, tőke a tárgyaláson. Oktalan elpazarlása bűn. Vladimir Zsirinovszkij, az orosz Liberáldé- mokrata Párt elnöke szerint: „Ami a nyugati határ kérdéseit illeti, mi támogatjuk Magyarországot a Romániával folytatott, Erdélyt illető vitás kérdésekben. Ugyanúgy vélekedünk a Kárpáton túli területekről. Ha felmerül a román—moldáv egyesülés kérdése, akkor el lehet gondolkozni az erdélyi magyarok problémáján is.” Távol álljon tőlem az irredentizmusra buzdítás gondolata, de éppen ezen aspirációk élessé válását megakadályozandó kell a nemzetiségi, kisebbségi kérdéseket közmegelégedésre rendezni — s az alapszerződést csak ezek függvényében aláírni. Mert Ukrajna súlyos válságban van, miniszter- elnöke lemondott. Mi lesz,, ha az utód másként értelmezi a nekünk tett, igen általános érvényű ígéreteket?... S ha netán Zsirinovszkij-féle kormány alakul?... Verjük falba a fejünket? Vagy mi lesz, ha ne adj' Isten nálunk kerül uralomra egy liberális kormány? Az se fogja precedens-értékűnek tekinteni a szerződés második pontját? (Éppen a szavazás után mondta nevetve egyik prominens képviselőjük a parlament folyosóján: „A precedens megvan. A különbség csak az, hogy ti nem akartátok, de mi ezt akartuk!”) Végül: a ratifikálással cserben hagytuk Kárpátalja legnagyobb nemzetiségét, évszázadokon át hű társainkat, a ruszinokat, akiknek autonómia- törekvését egyesíteni kellett volna a miénkkel. Csak így lehetett volna esélyünk a sikerre. Ezt a történelmi esélyt most aprópénzre váltottuk — eljátszottuk! S megkockáztatjuk, hogy a keserűen csalódott ruszinok esetleg Szlovákia felé tájékozódnak. F ranklin Benjámin mondta volt: „Aki fel tud adni egy nagy és lényeges szabadságigényt egy kis és ideiglenes biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.” Amiért annyian az életüket áldozták — mi most feladtuk a remény törvényes szabadságjogát. Ki adja majd vissza nekünk?... Bogdán Emil
