Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-11 / 134. szám

s PEST MEGYEl HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993.JÚNIUS 11.. PÉNTEK 13 Könyvek Attiláról Szeretném megköszönni, hogy az újságban a Gesta Hungarorumot lehozzák. El is rakom, hogy a későbbiek­ben is tudjam olvasni. A könyvhétre megjelent Hermann Schreiber „Attila, a király” című kötete. Igen jó könyv, az ifjúságnak is javasolni lehet. Például még azt is részletesen leírja az író az utószóban, hogy a catalaunumi csata színterét franciaországi kirándulás során, hogy lehet megtalál­ni. Az író szeretettel mutat­ja be Attila alakját. Ez a könyv és Gárdonyi „Látha­tatlan embere” jó tájékozta­tást nyújt arról a korról. Egyébként Németh Gyu­la „Attila és hunjai” című kötete (Akadémiai Kiadó Reprint Sorozata; 1940-ben megjelent kötet, 1986-ban lett újra megjelentetve) fog­lalkozik Attila szerepével a különböző népek mondái­ban, a germánoknál legna­gyobbrészt a lovagias, hősi­es Attila szerepel. Biztos a fenti író is sokat tanulmá­nyozta a hunokat. Szintén a könyvhétre jelent meg a Kárpátaljai Magyar Köny­vek sorozatban: Botlik Jó­zsef—Dupka György Ma­gyarlakta települések ezred­éve Kárpátalján. Minden helységnévnél részletesen fel van sorolva eredete, neve miből alakult ki, hány embert vittek el 1944-ben egy-egy magyar­lakta településről és így to­vább. Zsombori Ilona Pécel Szent Orbán jobb keze „Falumúzeum Tápiógyör- gyén” címmel olvastam a Pest Megyei Hírlapban egy cikket május 12-én. A cikk­író írja: „a falumúzeum kert­jében áll a györgyei szőlők­ben, a Szőlő úton 1897-ben felállított Szent Orbán szo­bor, jobb keze hiányzik, amit 1936-ban levert vala­ki, azért mert teljesen elfa­gyott a szőlő.” A szőlő tényleg elfa­gyott, de nem 1936-ban, ha­nem 1926-ban. A cikk­írónak nem szabad tíz évet tévedni. Édesapámnak Györ­gyén volt malma a tégla­gyárhoz közel. Úgy hívták, hogy Szent László Gőzma­lom. vagy B. Farkas Ma­lom. Ami ma is áll, csak már nem malom. Birtokom­ban van a fényképe. A csalá­dunknak volt ott szőlője is, ami akkor teljesen lefa­gyott. Két atyafi berúgott ál­lapotban leverte a Szent Or­bán kezét. A csendőrök megtalálták a tetteseket, akik börtönbe kerültek. Azért tudom ilyen ponto­san, mert édesapám és anyám míg éltek, nagyon so­kat emlegették Szent Orbán napját. Györgyén mindig ilyenkor fagyott el a szőlő. Mi 1927-ben költöztünk Ceglédre, akkor eladták apámék a malmot, szőlőt. .Előző évben volt a nagy fa­gyás, tehát 1926-ban. Én Tá- piógyörgyén jártam első osztályba, a jólelkű, nagy tu­dású Kovács József tanított. T. F. cikkíró máskor job­ban nézzen utána, ha vala­miről cikket ír, mert mi öre­gek nem felejtünk. Szegediné B. Farkas Ilona Cegléd Tisztelt Olvasónk! A tápiógyörgyei Szent Orbán szobor hiányzó jobb kezének történetéről abban az ízléses tájékozta­tóban olvastam, amely a falumúzeumot mutatja be az érdeklődőidnek. Az 1936-os évszám is ebből való, de a múzeum több­szöri meglátogatásakor is mindig ugyanezt hallot­tam. Ezért nem volt okom kételkedni sem az eset hi­telességében, sem az idő­pontban. Ám a leírtak alapján az Ön állítása még hitelesebbnek tűnik. Ezért köszönjük észrevéte­lét, a tápiógyörgyei hely- történészek bizonyára hasznosítani fogják. Tóth Ferenc Éneklő ifjúság 0^7Június 5-én, 16 óra- kor a Zeneakadé- mia nagyterme a ^ Pest megyei Ének­lő ifjúság bemutatókoncert­jének helyszíne volt. A mű­sort a magyar zenei élet ki­válósága, Lukin László ve­zette. Tizenöt általános- és kö­zépiskolai kórus kapott meg­hívást Budapestre a körzeti elődöntők után. A nagy me­leg ellenére szépszámmal gyűlt össze a hallgatóság. A veresegyházi Erkel Fe­renc Ifjúsági Vonós zenekar (vezetőjük: Spera Ágnes) és az általános iskola 6. és 8. osztályából álló énekkar (ve­zetőjük: Kovács Katalin) két műsorszámmal lépett a publikum elé: Händel: Béke nyájas angyala, Decsényi Já­nos: Kati dalai. A fellépő gyermekek is nagy áldozatot hoztak sze­replésükért. Osztálykirándu­lásaikat egy nappal megkur­tították, s búcsút kellett mondaniuk a fagylaltnak, s a kirándulások alkalmával előforduló „éjszakázásnak" is. A felkészítő tanárokon kí­vül többen segítették e pro­dukció létrejöttét: Ella Beat­rix — fuvola (zenetanár), Kolozs Zsuzsanna — hege­dű (énektanár), Gerhát Szil­via — dob (zenész), Hajdú Rita — ének (középiskolai tanuló). S a műsoron zongorán kí­sért Gyurjács Ottóné a helyi zeneiskola zongoratanárnője. S végezetül köszönjük a lelkes veresegyházi közön­ségnek is, hogy jelenlétük­kel bátorították a művészpa­lántákat. Pásztor Ildikó Veresegyház / ígérgetés helyett munka Huszonkétmilliárd dollár adós­ságot hagytak ránk a bolsevis­ták, említette Szabó János föld­művelésügyi miniszter abban a beszédében, amelyet az el­múlt napokban tartott Ceglé­den. A hallgatóság megtudhat­ta a miniszter beszédéből, hogy miért is olyan nehéz a rendszerváltás. Azért, mert amikorra ezt a hatalmas adós­ságot letörlesztjük, addigra már az unokáink is megöreg­szenek. Azért is tetszett a be­széd, mert ígérgetés helyett vi­lágosan kifejtette a politikus, hogy sok küzdelemre, kemény munkára és türelemre van szüksége az országnak. Csak így tudunk előre haladni. Nem szabad elhinni a sok ígérge­tést, mondta a miniszter, szár­mazzon az akár Orbán Viktor­tól, Pető Ivántól vagy Torgyán Józseftől. Ezeknek a politiku­soknak ugyanis fogalmuk sincs, hogy mit kellene tenni az országban. Azt sem tud­nánk utána, hogyan hozzuk rendbe azt amit ők összeku­száltak. Nem áll velük szóba külföld, főként a külföldi tőke. Farkas Aibert Nyársapái HISTÓRIA Béla király jegyzője (Anonymus) A magyarok cselekedeteiről VIII. (Gesta Hungarorum) A bihari vezér Néhány nap múlva Árpád ve­zér nemesei tanácsa szerint követeket küldött Bihar várá­ba Mén-Marót vezérhez, és azt kérte tőle, hogy ősapjá­nak, Attila királynak a jussá­ból engedje át neki a Szamos folyótól a nyíri határig és a meszesi kapuig terjedő föl­det. Elküldte neki ajándékait is, amint előbb Salán titeli ve­zérnek. Abban a követségben két igen serény vitéz volt a küldött; Szalók apja Ősbő meg Velek, akinek ivadéká­ból származik Torda püspök. Ezek ugyanis igen nevezetes nemzetségű emberek voltak, mint különben a többiek is, akik Szcítiából kijöttek, és Álmos vezért sok-sok néppel követték. Miképpen mentek Bihar ellen? Árpád vezér küldöttei: Ősbő meg Velek a Tisza folyón a Lúc-révnél átúsztattak. Mi­dőn innen továbbmenve Bi­har várába értek, Mén-Marót vezért üdvözölték, és átnyúj­tották neki az ajándékokat, melyeket vezérük küldött. Végre pedig értésére adva Ár­pád vezér üzenetét, a fent ne­vezett földet követelték. Mén-Marót vezér kegyesen fogadta őket, majd több min­dennel gazdagon megajándé­kozván, harmadnap meghagy­ta nekik, hogy térjenek haza. Azonban válaszképpen ezt mondta nekik: „Mondjátok meg Árpádnak, Hungária ve­zérének, a ti uratoknak! Tud­juk, mi a kötelességünk, mint barátnak barátja iránt, min­denben, ami csak kell neki; mert hiszen jövevény ember, és sok mindennek híjával van. Ámde azt a földet, me­lyet kegyelmünktől kért, sem­miképpen oda nem engedjük, ameddig élünk. Azt is méltat­lankodva fogadtuk, hogy Sa­lán vezér igen nagy földet adott át neki vagy jóindulat­ból, amint mondják, vagy fé­lelemből, amit tagadnak. De mi sem jóindulatból, se féle­lemből nem engedünk át neki még egy marok földet sem, noha azt a saját jussának mondja is. És szavai nem za­varják meg lelkünket, ha azt üzente is, hogy ő Attila ki­rály. nemzetségéből szárma­zik, azéból, akit Isten ostorá­nak hívtak. Attila ugyan erő­szakkal elragadta ezt a földet az én ősapámtól, de most uramnak, a konstantinápolyi császárnak a kegyelmes jóvol­tából senki sem bírja kiragad­ni azt az én kezemből.” S mi­után ezt elmondotta, megadta nekik az engedelmet a vissza­térésre. Akkor Ősbő meg Ve­lek, Árpád vezér követei, se­bes lovaglással urukhoz siet­tek. Midőn megérkeztek, elő­adták Mén-Marót üzenetét uruknak, Árpád vezérnek. Ár­pád vezér és nemesei pedig, mikor ezt meghallották, ha­ragra lobbantak, és rögtön úgy rendelkeztek, hogy hadat küldenek ellene. Aztán meg­állapodtak abban, hogy men­jen Lél apja Tas, Előd fia Sza­bolcs, akitől a Csák-nemzet- ség származik, toyábbá Té- tény, apja Horkának és nagy­apja Gyulának meg Zombor- nak, akiktől a Maglód-nem- zetség származik. Ezek, mi­dőn Árpád vezér elengedte őket, nem kicsiny sereggel nekiindultak, és a Tiszát úgy úsztatják át a ládi révnél, hogy semmiféle ellenség sem szállt szembe velük. Másnap pedig a Tisza mentén a Sza­mos folyó felé kezdtek lova­golni. Majd tábort ütöttek azon a helyen, ahol most Sza­bolcs van. Ot annak a föld­nek a lakói majdnem mind Önként meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy ba­juk ne legyen. Ugyanis félt tő­lük szinte az egész népség, azonban előlük elfutva alig menekültek meg csak néhá- nyan, akik aztán Mén-Marót- hoz jutva, cselekedeteiket hí­rül vitték. Ezek hallatára oly nagy rémület szállotta meg Mén-Marótot, hogy nem mer­te a kezét mozdítani. Tudniil­lik az ottlakók mindnyájan ki­mondhatatlanul rettegtek tő­lük, mivel azt hallották, hogy Árpád apja. Álmos vezér, At­tila király nemzetségéből származott. Ezért aztán senki sem hitte, hogy másképpen élhessen, mint csak Álmos ve­zér fiának, Árpádnak és ne­meseinek a kegyelméből. Te­hát a legtöbben önként hódol­tak meg nekik. Az Isten Ál­mos vezéren és a fián, Árpá­don jól valóra váltotta a jö­vendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: „És a hely, amelyet lábatok tápod, a tiétek lé­szen!” Hiszen attól a naptól fogva mindazon helyet, ame­lyet Álmos vezér és fia, Ár­pád, nemeseikkel együtt ta- podtak, az ő maradékaik bir­tokolták és birtokolják mind­máig. Szabolcs Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, ki- okoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát — társainak közös tanácsa szerint is — összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ása- tott, és igen erős várat építte­tett földből. Ezt most Sza­bolcs várának hívják. Majd Szabolcs meg társai a föld la­kóiból sokat ahhoz a várhoz szolgálónépül rendeltek, aki­ket most vámépeknek nevez­nek. Miután egy Ekölcs nevű igen nemes vitéz alatt katonákat hagytak ott, neki­készültek, hogy majd tovább­mennek. Szabolcs meg társai az egész sereget kettéosztot­ták úgy, hogy az egyik rész a Szamos folyó mellett halad­jon, a másik meg a nyíri ré­geken. Szabolcs és Tas — utóbbi a Lél apja — a sereg felével a Tisza partján indult el, és az ottani népet hódol- tatva vonult a Szamos folyó felé arra a helyre, amelyet most Sárvárnak mondanak. Ott a lápok alatt Tas, Lél ap­ja, sok népet gyűjtött össze; vele aztán nagy árkot ásatott s igen erős földvárat építte­tett, amelyet először Tas vá­rának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak. Miután a lakosok fiait túszul össze­szedték, katonákkal megrak­va a várat hátrahagyták. Ak­kor Tas az urának. Árpád ve­zérnek meghódolt nép kéré­sére a Nyír és a Tisza között vásárt rendelt. Ennek a vásár­helynek a maga nevét adta, úgyhogy mindmostanáig Tas vásárának hívják. Azután pe­dig Szabolcs és Tas innen to­vább indulva, Szatmár várá­ig jutott. Háromnapos meg­szállás és harc után győzel­met arattak. Negyednap a várba hatolva, Mén-Marót vezér katonáit, akiket ott kap­hattak, vasbilincsbe verték és undok tömlöcfenékre ve­tették, a lakosok fiait pedig túszul összeszedték. A várat katonákkal megrakva ott­hagyták, maguk meg tovább­indultak a meszesi kapukhoz. (Folytatjuk) „Parasztcéh” Ráckevén A 18. század végén, a 19. század elején az országban több helyen alakultak ún. „parasztcéh”-ek,olvan egyer sületek. amelyek a földműves népet próbálták tömörí­teni, a tagokat kölesönökkel segíteni. Ezeknek a céhek­nek mintái az iparosok hasonló célú szervezetei vol­tak. Pest megyében az első „parasztcéh” Vác városá­ban jött létre 1821-ben, a néhány évtizeddel később Ráckevén megalakult annak mintáját követte. Hivata­los, teljes neve Földművelő Polgár Társaság volt, mű­ködést szabályzatát 1857. június II-én fogadták el a ta­gok. Bartócz József kutatásaiból ismert, hogy az önse­gélyezés mellett templomi és temetkezési feladatokat is ellátott a „parasztcéh”. Tisztségviselői az elnök, a kisbíró és a gyertyatartók voltak. Legfontosabb felada­ta azonban a kölcsönüzletek bonyolítása volt, feltehe­tően az úrbéres földek megváltásához szereztek pénzt a tagoknak: 1863-ban például 13 személynek adtak kölcsönt. A ráckevei parasztcéh sajátos szokásokat is kialakított. Az ún. „ládakísérés” az iparoscéhektől át­vett szertartás volt: a céhládát új elnök megválasztása­kor a férfiak zenés menetben vitték a távozótól a hiva­talát elfoglaló tisztségviselő lakására. 1872 óta céhbá­lok is voltak Ráckevén. A bál főrendezői a vőfélyek voltak, ők hívogatták a mulatságba a falu népét. Egyik kezükben a vőfélypálcát tartották, a másikban almába szúrt rozmaringágat vittek. A bálban a vőfély segítője a koszorúslány volt. A ráckevei „parasztcéh” évtizedekkel túlélte a tényleges céhek megszűnését, csak 1948-ban fejezte be működését — aligha saját el­határozásából. Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents