Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-11 / 134. szám
$ PEST MEGYEI .HÍRLAP VÉLEMÉNY 1993. JÚNIUS 11.. PÉNTEK 9 A magyarság erényei és reményei B oszniában vér folyik, másfél éve Horvátországban próbálták ki a csetnikek katonai erejüket. Az iraki—kuvaiti nemzetközi rendcsináláskor a kisebbségi kurdok életének védelmére külön intézkedéseket kellett hozni (a 15 milliós kurd népnek ma sincsen saját állama; öt ország területén élnek, összefüggő tömbben, és csak a mesterséges határok választják el őket egymástól). Az első világháború végén Törökországban kétmillió örményt mészároltak le, ezzel ezt a nemzetiségi problémájukat végleg megoldották. Ma örmények és aze- riek ölik egymást, mert megoldatlan a beékelődött etnikum sorsa is, jogállása is. Spanyolországban a földalatti baszk mozgalom, Észak-írországban az íreké évtizedek óta küzd anélkül, hogy nemzetiségi jogaikat, autonómiájukat minden érdekeltre nézve kielégítően megoldanák. Kicsit távolabb, de közel a kontinenshez a palesztinok küzdenek nemzeti létükért. Bulgáriában egy sportoló ügye hozta felszínre a lappangó gondot: közel egymillió törököt akartak az elmúlt években-évtizedekben elbolgá- rosítani. Bárhová nézünk a kontinensen, szemünkbe ötlenek a megoldatlan nemzetiségi problémák. A második világháború után a csekély hatalmi súlyt képviselő vesztes országok között találhattuk Romániát, Szlovákiát, Horvátországot, Ausztriát és hazánkat. A szlovákok, horvátok ügye akkor rendeződött, más kérdés, hogy azóta az a fajta rendezés okozta a mai konfliktusokat. Románia a kiugrásával megkaparintotta egész Erdélyt, a szovjet erőszakos asszisztencia mellett. Ausztriát a hruscsovi politika semlegesítette. Magyarország az összes, még az első háborúból örökölt gondjával-bajával egyedül maradt, sokkal inkább magányossá vált, mint Trianon után, mármint az elszakított magyarság sorsát illetően. Az első háború után ugyanis a közép-európai hatalmi súlyát megőrző Németországnak ugyanúgy elszakított német (vagy osztrák) nemzeti tudatú volt állampolgárai kerültek kisebbségi sorba, mint Magyarország esetében. A két háború között a nemzeti kisebbségek sorsa sokkal inkább foglalkoztatta Európát, mint a második világháború után, amikor a magyar kisebbséget a kommunista hatalom kitagadta a nemzet fogalmából. M a a két legfontosabb európai hatalom, Németország és Oroszország közül a németek ügye a félévszázaddal ezelőtti elűzetésük után — 11 millió németnek kellett elhagynia szülőföldjét — nincsen napirenden: valamennyien Németországban élnek. Oroszország helyzete kényes: a birodalom felbomlása után a 147 milliós orosz lakosságból 23 millió került az utódállamokba. Az orosz kormánynak éppen ezért a nemzetiségi kérdés — európai méretekben is — nem lehet közömbös. Ukrajnában a lakosság 73%-a ukrán (38 millió), Oroszországban 4 millió, Fehéroroszországban, Lengyelországban, Moldovában, Litvániában további 1,2 millió ukrán él. Ukrajnának tehát két oldalról is létérdeke a tisztességes nemzetiségi bánásmód elérése: saját országukban a 27% kisebbség miatt, idegen országokban pedig az ottani ukránok sorsa érdekében. A második világháborút követően a győztesek radikális megoldással intézték el a németek ügyét: el kellett hagyniuk lakóhelyüket. Ugyanezt a sorsot élték meg azok a lengyelek, akiket a korábbi lengyel területekről la- koltattak ki, onnan, ahová ukránokat, oroszokat telepítettek: Lvov, Breszt, Kolomea az első háborút követően lengyel terület volt. Ők az elüldözött németek lakóhelyeit kapták meg. Benes gonosz bosszúvágya ugyanezt a sorsot szánta a felvidéki magyar kisebbségnek, de csak részben tudta megvalósítani. A németeknél ugyanis 70 millió némethez kellett még 11 milliót odazsúfolni. Magyar- országon a 10 milliós lakosságnak közel 5 millió kisebbségi magyart kellett volna befogadnia: ezt a terhet az ország nem bírta volna el. így állott elő a mai helyzet, amikor Európa legnépesebb, idegen országokban élő nemzetisége a magyar (az oroszok két kontinensen, elszórtan élnek kisebbségben, a magyarok a határ mentén, javarészt tömbökben). K elet-Közép-Európában és a Balkánon — az utóbbi pár év eseményei folytán — hatalmi vákuum keletkezett. Ennek a hatalmi űrnek a betöltésére ma senkinek sincsen ereje vagy lehetősége. Az érdekek sem szólnak a térség mellett. Sokkal több öröklött gondot kellene átvennie az új hatalmasságnak, mint ameny- nyi haszonnal a megszerzendő uralom kecsegtetne. Még a sok nyugati országot tömörítő NATO sem mutat érdeklődést. Nem véletlen az a megismétlődő kérés-követelés, amit térségünk vezetői hangoztatnak minden lehetséges helyen: védelmet, biztonságot, nemzetközi garanciákat szeretnénk-e térségben kapni, nehogy a véres konfliktusok hazánkra is átterjedjenek. Az egyetlen Németországban tesznek olyan kijelentéseket, amelyek a megértés felé mutatnak. A szavak és tettek között azonban nagy a különbség, s Németország elég bajjal küzd a keleti tartományok integrálása miatt. Másrészről az évszázados német befolyás megőrzése vagy újbóli megszerzése alig vitatható törekvésük. T érségünk a világpolitikai játszmában másodlagos fontosságú. A Nyugat annyiban érdeklődik irántunk, hogy sem az ortodox hitű Oroszország — és részben az ehhez a kultúrkörhöz tartozó Ukrajna —, sem a mohamedán kultúrát képviselő Törökország — az új hatalmi erő potenciális megtestesítője — hatalmi befolyását nem kívánja elősegíteni. (Ez a boszniai konfliktusnál is kitapintható.) A félig-meddig magára maradt térséget ugyanakkor azonos erővel sújtja a posztkommunista gazdasági válság, az összeomlással fenyegető recesszió. Ebben a helyzetben kell a magyar külpolitikának előrelépnie, amibe elsőrendűen beletartozik a szomszédos államokkal kiépítendő kapcsolat, a velük kötendő alapszerződések rendszere. Az alapszerződések a nemzetek közötti bizalom erősítését célozzák, a baráti, jövendő együttműködés alapjait kívánják megvetni. A második világháborúban területileg megcsonkított országokkal szemben különös hangsúllyal kívánták meg e szerződések megkötését a győztesekhez tartozók. Jól emlékszünk a lengyelekkel, majd a csehekkel a németek részéről megkötött szerződésekre. E szerződésekben a németek tudomásul vették a keleti határokat. Hasonló tartalmú szerződéseket kívánnak tőlünk a volt kisantant országok. A magyar külpolitika arra hivatkozik — jogosan —, hogy a reánk erőltetett békeszerződésekben e-határokat rögzítették, mi tudomásul vettük, s a helsinki záróokmányban külön is lemondtunk a határok erőszakos megváltoztatásának igényéről. Miután az ukránoknak három évszázada nem volt önálló államuk, most erre hivatkozva igényelték e klauzula beiktatását a szerződésbe. A területi követelés igénye a jelen körülmények között megvalósíthatatlan törekvés, nemzetközileg nem illeszthető be a jelenkor folyamataiba. Minden adottságunkat figyelembe véve közvetlen hasznot nem tudna eredményezni, közvetve pedig, elszigetelné országunkat. Más kérdés a jövőre történő utalás; erre nézve az előterjesztő és aláíró politikusok nem részletezték sem a szöveg bekerülésének, sem elfogadásának körülményeit. Bármikor kitörni kész vulkán felett táncolnak Európának térségünkben élő népei. Albánia, Macedónia, Szerbia, Bosznia, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Ausztria: 10 ország, egymás mellé zsúfolva,-egyikük lakossága sem éri el a 11 milliót, (de vannak kétmilliós országok is köztük), egyenkénti területük nem éri el a 110 ezer km:-t (de akadnak me- gyényi kiterjedésű országocskák is). 75 évvel ezelőtt túlnyomó hányadukban egyetlen nagyhatalomnak, az Osztrák—Magyar Monarchiának voltak a részei, e birodalomban közel 50 millió ember élt, területe meghaladta a 600 ezer km2-t. A jelenlegi 10 ország maradék része 120 éve még a szintén nagyhatalom török portának fizetett adót, vagy tartozott a területéhez. Hatalmas változások. Most acsarkodás gyengíti az energiákat, vagy éppen vér folyik. Közép- és Dél-Amerikában banánköztársaságoknak nevezik a térség országait, s Észak-Amerika hallgatólagos hűbérbirtokainak tekintik őket. Egymás közötti vagy belső csetepatéikat a külső hatalmi befolyás intézi el. Ázsiában ma Kambodzsa és Afganisztán a lágy pont, a hosszú ideje húzódó konfliktusaik mutatják, hogy ott is hatalmi vákuum keletkezett. Európában nincsenek banánköztársaságok, vörös khmerek, iszlám fundamentalisták, de itt a Balkán térsége. A kapitalista világuralom meghozta a maga — ma is élő — tehertételét: az általános védkötelezettséget. Amerika kivétel: ott zsoldos hadsereget tartanak. A hivatásos hadseregek a konfliktusok sújtotta országokban kész ágyútöllelé- ket kínálnak, ám a kívülálló demokráciákban a saját hadsereg bevetéséhez szükséges belpolitikai konszenzust nehéz lenne megszerezni. Ezért sem tudnak egyezségre jutni a mai vérontást illetően. A törékeny, bármikor súlyosabb bajokkal fenyegető helyzetben kell őrködni a magyarság egyetemes érdekei felett. Közel ötszáz év óta nem nyertünk háborút, felkeléseinket is véres megtorlásokkal verték le. Gazdasági nyomorúságunk, hadseregünk gyenge felszereltsége, a lakosság általános hangulata azt parancsolják, hogy a békés megoldások legyenek a külpolitika vezérfonalát alkotó tevékenység jellemzői. Kardcsörtetésre sem a világ-, sem az európai, sem a belső konstelláció nem alkalmas, a fő áramokba kapcsolódni nem tudó követelések nem remélhetnek sem támogatást, sem sikert. A kommunizmus alól felszabadult térségben hazánk az egyetlen olyan ország, amelynek kormányában nincsenek volt kommunisták. A többi országban a kommunista múlt — esetenként a maga soviniszta túlhajtásaival — erősebben él. A békés szomszédság erpi- att — a többiek könnyen szövetséggé változó hasonlósága okán — is fontos érdek. Az ukrán—magyar szerződéssel a magyar külpolitika választás elé került. Kitarthatott volna a ki nem mondható követelés mellett, vagyis hogy — a szerződés szavainak erejével is alátámasztva — nem mond le a magyarság természetes igényéről, törekvéseiről. Ezzel a többi szomszéd természetes szövetségesévé tette volna az új szomszédot is. A másik lehetőség a realitások elfogadása, hallgatólagos szövetségesszerzés más, ellenünk szított törekvések elhárítására. A világpolitikában ezt a lépést élismeréssel regisztrálják. Más kérdés, hogy a többi szomszéddal szembeni tárgyalásokat meg fogja nehezíteni. I tt állunk tehát egy szerződéssel, amelyiknek jó oldalai nyilvánvalóak. Árnyoldalai közé tartozik a határainkon kívül élő magyarság reakciója, elhagyatottságának tovább növekvő érzése. Ezt remélhetően hatálytalanítani fogja az Ukrajnában kivívott és ezután is tovább szélesedő nemzetiségi jogok megléte, ennek köztudatba vitele, példaértékének állandó hangsúlyozása. Mindez azt is jelenti, hogy a szerződés — összehasonlítva a meg nem köthető, de követelhető szerződéses variánsokkal — egyik megoldási forma. A történelemben adódtak már választási lehetőségeink, legutóbb talán — semmiképpen nem akarván történelmi analógiát keresni az eredményt illetően — az 1867-es kiegyezés. Úgy tűnik, a mostani megoldást el kell fogadnunk. A magyarság megmaradása és a távoli jövendő szempontjait is vizsgálnunk kell. A várható nemzetközi fejlődés az emberi és közösségi jogok erősödését fogja hozni. Vagyis: kényszerűen tudomásul kell vennünk a megosztottságot, de emellett remélhetjük az egyéni és közösségi jogok erősödését vagy megvalósulását elszakított magyar testvéreinknek. A szerződéseket azért kötik, hogy azokat betartsák. A szerződések kétoldalú kötelezettségeket tartalmaznak. A kötelezettségeket bármelyik fél megsértheti. Ilyenkor jön el az ideje a szerződés felülvizsgálatának, szükség esetén a megtámadásának — ami a nemzetközi gyakorlatban is erősödő irányzat —, végül a szerződés felbontásának. A szerződés megszűnése a kötelezettségek alóli szabadulást is jelenti. Napjainkban a nemzetközi szerződések megszűnésének egészen újszerű eseteivel is találkozunk. Sokan emlékeznek még a bandungi elvekre, amikor a kommunista törekvések kierőszakolták a belügyekbe való beavatkozás tilalmát. Ezt a szerződést senki nem kérte felülvizsgálni, senki nem támadta meg, senki nem mondta fel. Egyszerűen az idő járt el felette. A Varsói Szerződés megbonthatatlan szövetséget hirdető fogadkozását ugyanazok a szereplők tették semmissé, akik létrehozták. Az új évezred nem az imamalom egyhangúságával ismételt szólamoknak lesz a korszaka. Éppen, mert a világméretű konfliktusok kirobbanását az atomkorszak viszonyai gátolják, az valószínűsíthető, hogy a békés eszközök átveszik a fegyverek szerepét. Ebben az új helyzetben a szerződések nem tabutémák lesznek, hanem olyan dokumentumok, amelyeknek értelmezése, változtatása, békés újragondolása és rendezése fog a világpolitika előterébe kerülni. A magyarságnak nem a hajlíthatatlanságban kell az erényeit megmutatni. Sokkal inkább abban a tulajdonságában, amellyel a középkorban hatókörébe vont hatalmas térségeket, azoknak felvirágzást is biztosítva, aztán azzal az erénnyel, amellyel a fél évezrede elvesztett önállóságát konok kitartással visszaállította, és azzal a tehetségével, amellyel a régiónak gazdaságilag is fontos tényezője volt, lett, és remélhetően marad is. A többi ennek a velejárója lesz. Harsányi László
