Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-08 / 131. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1993. JUNIUS 8., KEDD Pándy Gyula koreográfus az Egyesült Államokban, az észak-karolinai Winston Salemben él és dolgozik. Az utóbbi években rendszeresen hazalátogat és magával hozza a Nord Carolina School of the Arts hivatásos táncosnak készüld növendékeinek egy-egy csoportját, akik néhány héten át a magyar néptánccal ismerkednek, illetve az ország különböző' színpadain mutatkoznak be. A koreográfussal életéről, pályájáról, munkásságáról beszélgetünk. Beszélgetés Pándy Gyula koreográfussal Kitáncoltam Amerikába — Ön még viszonylag fiatal, mindössze negyven- nyolc éves. Mikpr és hogyan lett „amerikás" magyar? — Vissza kell mennem az időben, hogy érthetővé váljon egykori döntésem. Édesapám ügyvéd volt Szolnokon. 1950-ben felkeresték az ÁVO emberei és rá akarták beszélni, legyen besúgó. — Miért gondoltak éppen őrá? — Mert a foglalkozása miatt sok embert ismert, sokakkal volt kapcsolatban. Egyszer elmondta nekem, soha nem fogom elfelejteni, hogy Gyémánt Györgynek hívták azt az ávós főnököt, aki kezelésbe vette. Bevitték, és amikor nem engedett a rábeszélésnek, megverték, megkínozták. Tűket szúrtak a körme alá, bezárták egy patkányokkal teli pincébe... hadd mondjam el egy gyerekkori emlékemet ezzel kapcsolatban. Régóta nem tudtunk róla semmit. Ötéves voltam, amikor egy alkalommal a nővéremmel mentünk a szolnoki főutcán. Egyszer csak egy megtört, szakállas embert láttunk, akit két puskás őr kísért. A hátán egy tábla lógott valamilyen felirattal. Az utcasarkon parasztemberek álltak, akik riadtan nézték őt és keresztet vetettek. A nővérem megragadta a kezemet és magával húzott. Hazaszaladtunk, és a nővérem csak ennyit mondott édesanyámnak: apa él! Később megtudtuk, hogy amikor megláttuk őt, éppen a bíróság épületébe kísérték. Azután egy nap megjelentek nálunk a pribékek és házkutatást tartottak. Nagyon sok holmit elvittek, még a rádiót és a lemezjátszót is, de sose derült ki, hogy mit kerestek. Anyámnak és nekünk huszonnégy órán belül el kellett hagynunk a várost. Vacsorára sülthagyma-— Ez pontosan mikor történt? — 1950 októberében. Szüleim barátai, ügyvédek és bírók segítettek minket pénzzel, és nekik is köszönhettük azt, hogy eljutottunk Pestre, a nyolcadik kerületbe. Apám a kínzások következtében idegösszeomlást kapott, ami miatt ideggyógyintézetbe került. — Ez alatt hogyan éltek? — Szegények voltunk. Amikor elkezdtem járni a Práter utcai iskolába, nem volt télikabátom és édesanyám egyik pulóverét hord4 tam. Azt is úgy, hogy ő elkísért az iskolához és a kapuban visszakérte tőlem, hogy a hidegben haza tudjon menni. Emlékszem, hogy hónapokig sült hagymát vacsoráztunk, mert nem volt más ennivaló, de ez egy gyerek számára akkor nem tűnt tragikusnak. — Mikor mérte fel igazán a jelentőségét annak, ami történt? — Talán tizennégy éves lehettem, amikor apám beszélni kezdett a történtekről, s azt mondta' nekem, hogy ez az ország már nem a mienk, mi a szovjetek rabszolgái vagyunk. Azt mondta: nem akarom, hogy te itt nőj fel és kiszolgáld ezeket. Az addigi tapasztalataim alapján is tudtam, hogy igazat mond, és éreztem, hogy jót akar nekem. Egyébként az idő tájt talán én voltam az egyetlen az iskolában, akit nem avattak fel úttörőnek. Igaz, erre egy idő után büszke is voltam. — Akkoriban sokakat foglalkoztatott a disszidálás gondolata. Eszerint önt is? — Olyannyira, hogy szinte életcélommá vált. Elter Attilával, ma New Yorkban élő barátommal azt terveztük, hogy vitorlázó géppel szökünk át a határon, mert azt a radar nem érzékeli. Attila több ejtőernyős ugrást is végrehajtott, de amikor kificamította a bokáját, akkor megijedtem ettől a megoldástól. Terveztük, hogy elbújunk egy uszályon, és beszéltünk is német uszályosok- kal, de ők lebeszéltek minket. A szigorú ellenőrzésre hivatkoztak. Kacérkodtunk a Józsefvárosi pályaudvarról nyugatra menő, fagyasztott húst szállító hűtőkocsikkal is, és egy ismerősünk révén kapcsolatba léptünk azzal a vámossal, aki leplombálta a vagonokat, de végül ebből sem lett semmi, mert itt is nagy volt a kockázat. Vártam a pillanatot — Talált-e kevésbé kockázatos lehetőséget? — Édesanyám biztatott, hogy próbálkozzam valamilyen művészi tevékenységgel. Az idősebbek, illetve a nem túl fiatalok tudják, hogy a hatvanas, hetvenes években csak a sport vagy a kultúra területein nyújtott jó teljesítmények révén juthatott nyugatra az egyszerű halandó, és a diktatúra enyhülésével is nagyon sokáig csak azok kaptak útlevelet, akikre a politikai megbízhatóság tekintetében a gyanú árnyéka sem vetődött. Tény, hogy közelünkben, a Vajda- hunyad utcábán működött a Bihari-féle táncegyüttesnek az a részlege, ahol az utánpótlást nevelték, ezért számomra kézenfekvő volt, hogy oda iratkozom be. Szorgalmasan dolgoztam, gyakoroltam és tizennyolc évesen bekerültem az Állami Népi Együttesbe. Attila barátom is belefogott a tánctanulásba, azonban abbahagyta és hamarosan behívták katonának. Szerettem a táncot, a fellépéseket, de mindig vártam a megfelelő pillanatot a kinnmaradásra. Tudom, az itthon élők számára ez ma különösen hangzik, de valamikor sokan éreztük úgy, hogy nincs fény a magyar alagút végén. — Mikor és hol érkezett el a nagy pillanat? — 1966. március tizenötödikén, éppen a negyvennyolcas forradalmunk ünnepén, New Yorkban. Kéthónapos turné után aznap repült haza az együttes, de nélkülem. Ma már elmondhatom, hogy ebben az ott élő Magyar Kálmán volt a segítségemre. A történethez tartozik, hogy mielőtt kiutaztunk, alaposan leellenőriztek. Az együttesnek négy olyan párttagja volt, akinek a véleménye többet jelentett odafenn, mint Rábai Miklósé, a művészeti vezetőé. Ezek külön- külön nekem szentelték egy napjukat azért, hogy kiszedjenek belőlem valamit. Egyikük — Mátyus Zoli — még a Gellért-hegyi házába is elvitt, ahol elmondtam neki, hogy menyasszonyom van, akit el akarok venni feleségül. A szóban forgó lánnyal már fél éve nem jártam, de megbeszéltem vele, ha kérdezik, ugyanazt fogja mondani, amit én. Végül mind a négyen garanciát vállaltak arra, hogy vissza fogok jönni. Az illetékes hatóságok ellenőrizték, nincsenek-e rokonaim odaát, és ilyen előzmények után kerülhetett sor az utazásomra. — Ön immár huszonhét éve él az Egyesült Államokban. Családjával Winston Salemben lakik, táncot tanít a Nord Carolina School of the Arts-ban. És a növendékeiből álló csoportok élén rendszeresen hazalátogat, miként most is. Hogyan telnek az elkövetkező napok, hetek? — Harmincnégy fős csoportunkkal fellépünk a Magyar Honvédség művelődési házában. Huszonharmadi- kán Tatán, a helyi színházban, huszonötödikén Győrött, huszonhatodikén pedig Esztergomban, a helyi Várszínházban mutatkozunk be. Idén némileg megváltozott a programunk a korábbi évekhez képest, mert ezúttal nem hoztam magammal azt a néger koreográfust, akinek a segítségével a magyar táncosokkal közös fellépéseket készítettük elő. Most a pesti balettnövendékek olyan későn végeznek, hogy emiatt nem tudnak bekapcsolódni a mi műsorainkba. Ők is fellépnek velünk együtt, de a saját vizsgadarabjaikat adják elő. Erősíteni a kapcsolatokat — Visszatekintve a kinti éveire úgy látja, helyesen döntött? — Igen. Amerikás magyarként ma is jól érzem magam, és igyekszem szerény lehetőségeimmel élve erősíteni a magyar—amerikai kulturális kapcsolatokat. (bánó) VÉLEMÉNY Ki akar diktatúrát? az unalomig ismételgetett, tel- jesen alaptalan kormányelJ. \. lenes vádaskodás bűvkörébe tartozik, hogy a miniszterelnök és az őt támogató kormánypárt diktatúrára tör, és kezébe kívánja kaparintani az elektronikus sajtót is. Ebben a jól összehangolt kórusban békésen megférnek egymás mellett a hajdani ellenzék valóban tiszteletet ébresztő képviselői és a Thürmer-féle szélsőséges baloldaliak. Sok mindent megértek, de egy probléma előtt tanácstalanul állok, hogy a valamikor kom- munistaellenességükről ismert szabad demokraták és fideszesek most miért csatlakoznak fenntartás nélkül azokhoz, akik egyedül és kizárólag a baloldal megdicsőí- tésén fáradoznak, jótékonyan megfeledkezve az elmúlt 45 év során meghurcolt százezrekről és a megfélemlített milliókról. A baloldalt bíráló, sőt elítélő hajdani ellenzéki pártok most miért lépnek véd- és dacszövetségre a volt kommunistákkal, és miért követnek el mindent, hogy a gyűlölet lángja minél magasabbra csapjon ebben az országban? Valljuk meg őszintén, ma Magyarországon a sajtó elsöprő többségét kezében tartó ellenzék nem elégszik meg azzal, hogy a valóban komoly problémáktól terhes valóságot tükrözze vissza, hanem mindent megtesz annak érdekében, hogy az érzelmi motívumokat meglovagolva és felnagyítva, úgy befolyásolja a tömeget, hogy minden dühük a három éve prosperáló kormány és különösképpen a miniszterelnök személye ellen forduljon. Uton-útfélen hangoztatott vádjuk, hogy a miniszter- elnök személyi diktatúrát akar megvalósítani, nagyúri gőggel kezeli politikai ellenfeleit, hogy olyan rossz koalíciót hozott létre, amely eleve halálra volt ítélve, és még bőven sorolhatnám tovább a géppuskatűzszerűen pattogó ellenzéki érveket. Munkájuk nem volt hiábavaló, mert ma ha egy cserép leesik a háztetőről, ezért a miniszterelnök a felelős, ha ránk szakad az évszázad szárazsága, az is az ő hibája, és ha leállítják a magyar húskivitelt, sokan azt is a kormány kontójára írják. Ebben a jól irányított nehéztüzérségi tűzben most újabb ütegeket sikerült az ellenzéknek felvonultatnia. A vezető kormánypárton belül kirobbant ideológiai harc arra indítja a hirtelen példamutatóan egységes ellenzéket, hogy az előrehozott választások lehetőségével idegesítse a tömeget, és a jobboldali veszély nevetséges rémképével ijesztgesse azokat, akik hajlandók vagy éppen szeretnének is megijedni, szélesre nyitva ezzel a kaput a baloldali diktatúra előtt. A hajdani ellenzék tagjai ma krokodilkönnyeket hullatnak, hogy veszendőbe mennek az úgynevezett baloldali értékek, és az utolsó kommunista kormányt, amely valóban tett történelmi mértékkel mérhető lépéseket a demokrácia felé, most olyan színben igyekszik feltüntetni, hogy a diktatúra felszámolásával szabad utat nyitott az Antall-kor- mánynak, amely kormány a miniszterelnökkel az élen eljátszotta a nagy történelmi lehetőséget. Csupán egyetlen bűnt nem hánynak ezek a baloldali értékeket szüntelenül dicsőítgető politológusok és politikusok az Ántall- kormány szemére, hogy a rendszerváltozást valóban késlekedve hajtotta végre. A jelentős pozíciókban még ott ülnek a régi kommunisták, és csinálnak helyet volt elvtársaiknak, még ha ezt olykor a demokrácia álarcában teszik is. A jobboldal és baloldal vitájában egy kép nagyon világosan rajzolódik ki, a jobboldali veszély az ellenzék mondvacsinált vesszőparipája minden komoly alap nélkül, míg a baloldali értékek nyílt színen való rajongó felmagasztalá- sa nem mentes az elmúlt majd fél évszázad belénk sulykolt eszmei lélekmérgezésétől. Ma, amikor Franciaországban a jobboldal majdnem teljes egészében a hatalom kizárólagos birtokosa, semmi probléma sincs, nálunk pedig a nagy erőfeszítéssel összeverbuvált jelentéktelen csoportocskák tagjainak viselkedését félelmet keltve hozzák vastagbetűs címekben, az egész sajtó jobboldali — vigyázzunk: nem szélsőjobboldali! — veszély rémálmát igyekszik a lelkekbe plántálni. A baloldalnak, miután majd fél századig a hatalom kíméletlen birtokosa volt, minden megmozdulása az ország érdekében tett sikeres előrelépés, a jobboldal minden tétova kísérlete pedig, hogy némi szerepe legyen ennek az országnak az életében, eleve pusztulásra ítélt melléfogás és csupán fenyegetés a baloldal által annyira óvott demokrácia ellen. Nem furcsa egy kicsit, hogy a szocializmust a hajdani kötelező mértéket messze túlhaladóan dicsőítő újságírók most egyszerre aggódni kezdenek azért a demokráciáért, amelyet nem győztek eleget támadni akkoriban, mikor ez volt hasznosabb? Az Antall-kormány „diktatúrájának” következtében a televízió és a rádió, a kormány által kinevezett két alelnök dacára, politikai és nem politikai műsoraiban egyaránt támadja a kormányt, és a jelenleg még számbeli kisebbségben levő ellenzék vádjai bőséges teret kapnak mindenütt. Akar-e az ellenzék idő előtti választásokat vagy nem, nem tudom, de én még azt is el tudom képzelni, hogy a sok párt között tévelygő szavazók annyifelé szavaznak, hogy alig lesz párt, amely eléri a 4-5 százalékos határt. T öbb mint 45 év erkölcsi légüres terében átértékelődtek a régi fogalmak és tekintélyek, tartalmatlan áltekintélyek léptek a helyükbe. Tehát hosszú időre van szükség, amíg az elnevelt tömeg magára talál, a fogalmak visszanyerik a maguk eredeti jelentését. Szeretném remélni, hogy a jobboldali diktatúrát jósolgató baloldal csupán annyi helyet foglal el a politikai palettán, amennyit valóban megérdemel, és a jobboldal is megkapja azt a helyet a parlamentben, amely megilleti. Tiszay Géza