Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-08 / 131. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1993. JUNIUS 8., KEDD Pándy Gyula koreográfus az Egyesült Államokban, az észak-karolinai Winston Salemben él és dolgozik. Az utóbbi években rendszeresen hazalátogat és magával hozza a Nord Carolina School of the Arts hivatásos tán­cosnak készüld növendékeinek egy-egy csoportját, akik néhány héten át a magyar néptánccal ismerkednek, il­letve az ország különböző' színpadain mutatkoznak be. A koreográfussal életéről, pályájáról, munkásságáról beszélgetünk. Beszélgetés Pándy Gyula koreográfussal Kitáncoltam Amerikába — Ön még viszonylag fia­tal, mindössze negyven- nyolc éves. Mikpr és ho­gyan lett „amerikás" ma­gyar? — Vissza kell mennem az időben, hogy érthetővé váljon egykori döntésem. Édesapám ügyvéd volt Szol­nokon. 1950-ben felkeres­ték az ÁVO emberei és rá akarták beszélni, legyen be­súgó. — Miért gondoltak éppen őrá? — Mert a foglalkozása miatt sok embert ismert, so­kakkal volt kapcsolatban. Egyszer elmondta nekem, soha nem fogom elfelejteni, hogy Gyémánt Györgynek hívták azt az ávós főnököt, aki kezelésbe vette. Bevit­ték, és amikor nem engedett a rábeszélésnek, megverték, megkínozták. Tűket szúrtak a körme alá, bezárták egy patkányokkal teli pincébe... hadd mondjam el egy gye­rekkori emlékemet ezzel kapcsolatban. Régóta nem tudtunk róla semmit. Ötéves voltam, amikor egy alkalom­mal a nővéremmel mentünk a szolnoki főutcán. Egyszer csak egy megtört, szakállas embert láttunk, akit két pus­kás őr kísért. A hátán egy tábla lógott valamilyen fel­irattal. Az utcasarkon parasz­temberek álltak, akik riad­tan nézték őt és keresztet ve­tettek. A nővérem megragad­ta a kezemet és magával hú­zott. Hazaszaladtunk, és a nővérem csak ennyit mon­dott édesanyámnak: apa él! Később megtudtuk, hogy amikor megláttuk őt, éppen a bíróság épületébe kísérték. Azután egy nap megjelentek nálunk a pribékek és házku­tatást tartottak. Nagyon sok holmit elvittek, még a rádiót és a lemezjátszót is, de sose derült ki, hogy mit kerestek. Anyámnak és nekünk hu­szonnégy órán belül el kel­lett hagynunk a várost. Vacsorára sülthagyma-— Ez pontosan mikor tör­tént? — 1950 októberében. Szüleim barátai, ügyvédek és bírók segítettek minket pénzzel, és nekik is köszön­hettük azt, hogy eljutottunk Pestre, a nyolcadik kerület­be. Apám a kínzások követ­keztében idegösszeomlást kapott, ami miatt ideggyógy­intézetbe került. — Ez alatt hogyan éltek? — Szegények voltunk. Amikor elkezdtem járni a Práter utcai iskolába, nem volt télikabátom és édes­anyám egyik pulóverét hord4 tam. Azt is úgy, hogy ő elkí­sért az iskolához és a kapu­ban visszakérte tőlem, hogy a hidegben haza tudjon men­ni. Emlékszem, hogy hóna­pokig sült hagymát vacsoráz­tunk, mert nem volt más en­nivaló, de ez egy gyerek szá­mára akkor nem tűnt tragi­kusnak. — Mikor mérte fel igazán a jelentőségét annak, ami történt? — Talán tizennégy éves lehettem, amikor apám be­szélni kezdett a történtekről, s azt mondta' nekem, hogy ez az ország már nem a mi­enk, mi a szovjetek rabszol­gái vagyunk. Azt mondta: nem akarom, hogy te itt nőj fel és kiszolgáld ezeket. Az addigi tapasztalataim alap­ján is tudtam, hogy igazat mond, és éreztem, hogy jót akar nekem. Egyébként az idő tájt talán én voltam az egyetlen az iskolában, akit nem avattak fel úttörőnek. Igaz, erre egy idő után büsz­ke is voltam. — Akkoriban sokakat fog­lalkoztatott a disszidálás gondolata. Eszerint önt is? — Olyannyira, hogy szin­te életcélommá vált. Elter Attilával, ma New Yorkban élő barátommal azt tervez­tük, hogy vitorlázó géppel szökünk át a határon, mert azt a radar nem érzékeli. At­tila több ejtőernyős ugrást is végrehajtott, de amikor kifi­camította a bokáját, akkor megijedtem ettől a megol­dástól. Terveztük, hogy elbú­junk egy uszályon, és beszél­tünk is német uszályosok- kal, de ők lebeszéltek min­ket. A szigorú ellenőrzésre hivatkoztak. Kacérkodtunk a Józsefvárosi pályaudvar­ról nyugatra menő, fagyasz­tott húst szállító hűtőkocsik­kal is, és egy ismerősünk ré­vén kapcsolatba léptünk az­zal a vámossal, aki leplom­bálta a vagonokat, de végül ebből sem lett semmi, mert itt is nagy volt a kockázat. Vártam a pillanatot — Talált-e kevésbé kocká­zatos lehetőséget? — Édesanyám biztatott, hogy próbálkozzam valami­lyen művészi tevékenység­gel. Az idősebbek, illetve a nem túl fiatalok tudják, hogy a hatvanas, hetvenes években csak a sport vagy a kultúra területein nyújtott jó teljesítmények révén jutha­tott nyugatra az egyszerű ha­landó, és a diktatúra enyhü­lésével is nagyon sokáig csak azok kaptak útlevelet, akikre a politikai megbízha­tóság tekintetében a gyanú árnyéka sem vetődött. Tény, hogy közelünkben, a Vajda- hunyad utcábán működött a Bihari-féle táncegyüttesnek az a részlege, ahol az után­pótlást nevelték, ezért szá­momra kézenfekvő volt, hogy oda iratkozom be. Szorgalmasan dolgoztam, gyakoroltam és tizennyolc évesen bekerültem az Álla­mi Népi Együttesbe. Attila barátom is belefogott a tánc­tanulásba, azonban abba­hagyta és hamarosan behív­ták katonának. Szerettem a táncot, a fellépéseket, de mindig vártam a megfelelő pillanatot a kinnmaradásra. Tudom, az itthon élők szá­mára ez ma különösen hang­zik, de valamikor sokan éreztük úgy, hogy nincs fény a magyar alagút végén. — Mikor és hol érkezett el a nagy pillanat? — 1966. március tizenötö­dikén, éppen a negyvennyol­cas forradalmunk ünnepén, New Yorkban. Kéthónapos turné után aznap repült haza az együttes, de nélkülem. Ma már elmondhatom, hogy ebben az ott élő Magyar Kál­mán volt a segítségemre. A történethez tartozik, hogy mielőtt kiutaztunk, alaposan leellenőriztek. Az együttes­nek négy olyan párttagja volt, akinek a véleménye többet jelentett odafenn, mint Rábai Miklósé, a művé­szeti vezetőé. Ezek külön- külön nekem szentelték egy napjukat azért, hogy kiszed­jenek belőlem valamit. Egyi­kük — Mátyus Zoli — még a Gellért-hegyi házába is el­vitt, ahol elmondtam neki, hogy menyasszonyom van, akit el akarok venni felesé­gül. A szóban forgó lánnyal már fél éve nem jártam, de megbeszéltem vele, ha kér­dezik, ugyanazt fogja mon­dani, amit én. Végül mind a négyen garanciát vállaltak arra, hogy vissza fogok jön­ni. Az illetékes hatóságok el­lenőrizték, nincsenek-e roko­naim odaát, és ilyen előzmé­nyek után kerülhetett sor az utazásomra. — Ön immár huszonhét éve él az Egyesült Államok­ban. Családjával Winston Salemben lakik, táncot tanít a Nord Carolina School of the Arts-ban. És a növendé­keiből álló csoportok élén rendszeresen hazalátogat, miként most is. Hogyan tel­nek az elkövetkező napok, hetek? — Harmincnégy fős cso­portunkkal fellépünk a Ma­gyar Honvédség művelődési házában. Huszonharmadi- kán Tatán, a helyi színház­ban, huszonötödikén Győ­rött, huszonhatodikén pedig Esztergomban, a helyi Vár­színházban mutatkozunk be. Idén némileg megváltozott a programunk a korábbi évek­hez képest, mert ezúttal nem hoztam magammal azt a né­ger koreográfust, akinek a segítségével a magyar tánco­sokkal közös fellépéseket ké­szítettük elő. Most a pesti balettnövendékek olyan ké­sőn végeznek, hogy emiatt nem tudnak bekapcsolódni a mi műsorainkba. Ők is fel­lépnek velünk együtt, de a saját vizsgadarabjaikat ad­ják elő. Erősíteni a kapcsolatokat — Visszatekintve a kinti éveire úgy látja, helyesen döntött? — Igen. Amerikás ma­gyarként ma is jól érzem ma­gam, és igyekszem szerény lehetőségeimmel élve erősí­teni a magyar—amerikai kulturális kapcsolatokat. (bánó) VÉLEMÉNY Ki akar diktatúrát? az unalomig ismételgetett, tel- jesen alaptalan kormányel­J. \. lenes vádaskodás bűvköré­be tartozik, hogy a miniszterelnök és az őt támogató kormánypárt diktatúrára tör, és kezébe kívánja kaparintani az elektronikus sajtót is. Ebben a jól összehangolt kórus­ban békésen megférnek egymás mellett a hajdani ellenzék való­ban tiszteletet ébresztő képviselői és a Thürmer-féle szélsőséges bal­oldaliak. Sok mindent megértek, de egy probléma előtt tanácstala­nul állok, hogy a valamikor kom- munistaellenességükről ismert szabad demokraták és fideszesek most miért csatlakoznak fenntar­tás nélkül azokhoz, akik egyedül és kizárólag a baloldal megdicsőí- tésén fáradoznak, jótékonyan megfeledkezve az elmúlt 45 év so­rán meghurcolt százezrekről és a megfélemlített milliókról. A balol­dalt bíráló, sőt elítélő hajdani el­lenzéki pártok most miért lépnek véd- és dacszövetségre a volt kommunistákkal, és miért követ­nek el mindent, hogy a gyűlölet lángja minél magasabbra csapjon ebben az országban? Valljuk meg őszintén, ma Ma­gyarországon a sajtó elsöprő több­ségét kezében tartó ellenzék nem elégszik meg azzal, hogy a való­ban komoly problémáktól terhes valóságot tükrözze vissza, hanem mindent megtesz annak érdeké­ben, hogy az érzelmi motívumo­kat meglovagolva és felnagyítva, úgy befolyásolja a tömeget, hogy minden dühük a három éve pros­peráló kormány és különöskép­pen a miniszterelnök személye el­len forduljon. Uton-útfélen han­goztatott vádjuk, hogy a miniszter- elnök személyi diktatúrát akar megvalósítani, nagyúri gőggel ke­zeli politikai ellenfeleit, hogy olyan rossz koalíciót hozott létre, amely eleve halálra volt ítélve, és még bőven sorolhatnám tovább a géppuskatűzszerűen pattogó ellen­zéki érveket. Munkájuk nem volt hiábavaló, mert ma ha egy cserép leesik a háztetőről, ezért a minisz­terelnök a felelős, ha ránk szakad az évszázad szárazsága, az is az ő hibája, és ha leállítják a magyar húskivitelt, sokan azt is a kor­mány kontójára írják. Ebben a jól irányított nehéztüzérségi tűzben most újabb ütegeket sikerült az el­lenzéknek felvonultatnia. A veze­tő kormánypárton belül kirobbant ideológiai harc arra indítja a hirte­len példamutatóan egységes ellen­zéket, hogy az előrehozott válasz­tások lehetőségével idegesítse a tömeget, és a jobboldali veszély nevetséges rémképével ijesztges­se azokat, akik hajlandók vagy ép­pen szeretnének is megijedni, szé­lesre nyitva ezzel a kaput a balol­dali diktatúra előtt. A hajdani el­lenzék tagjai ma krokodilkönnye­ket hullatnak, hogy veszendőbe mennek az úgynevezett baloldali értékek, és az utolsó kommunista kormányt, amely valóban tett tör­ténelmi mértékkel mérhető lépése­ket a demokrácia felé, most olyan színben igyekszik feltüntetni, hogy a diktatúra felszámolásával szabad utat nyitott az Antall-kor- mánynak, amely kormány a mi­niszterelnökkel az élen eljátszotta a nagy történelmi lehetőséget. Csupán egyetlen bűnt nem hánynak ezek a baloldali értéke­ket szüntelenül dicsőítgető polito­lógusok és politikusok az Ántall- kormány szemére, hogy a rend­szerváltozást valóban késlekedve hajtotta végre. A jelentős pozíci­ókban még ott ülnek a régi kom­munisták, és csinálnak helyet volt elvtársaiknak, még ha ezt olykor a demokrácia álarcában teszik is. A jobboldal és baloldal vitájá­ban egy kép nagyon világosan raj­zolódik ki, a jobboldali veszély az ellenzék mondvacsinált vessző­paripája minden komoly alap nél­kül, míg a baloldali értékek nyílt színen való rajongó felmagasztalá- sa nem mentes az elmúlt majd fél évszázad belénk sulykolt eszmei lélekmérgezésétől. Ma, amikor Franciaországban a jobboldal majdnem teljes egészében a hata­lom kizárólagos birtokosa, semmi probléma sincs, nálunk pedig a nagy erőfeszítéssel összeverbu­vált jelentéktelen csoportocskák tagjainak viselkedését félelmet keltve hozzák vastagbetűs címek­ben, az egész sajtó jobboldali — vigyázzunk: nem szélsőjobbolda­li! — veszély rémálmát igyekszik a lelkekbe plántálni. A baloldalnak, miután majd fél századig a hatalom kíméletlen bir­tokosa volt, minden megmozdulá­sa az ország érdekében tett sike­res előrelépés, a jobboldal min­den tétova kísérlete pedig, hogy némi szerepe legyen ennek az or­szágnak az életében, eleve pusztu­lásra ítélt melléfogás és csupán fe­nyegetés a baloldal által annyira óvott demokrácia ellen. Nem fur­csa egy kicsit, hogy a szocializ­must a hajdani kötelező mértéket messze túlhaladóan dicsőítő újság­írók most egyszerre aggódni kez­denek azért a demokráciáért, ame­lyet nem győztek eleget támadni akkoriban, mikor ez volt haszno­sabb? Az Antall-kormány „diktatúrá­jának” következtében a televízió és a rádió, a kormány által kineve­zett két alelnök dacára, politikai és nem politikai műsoraiban egy­aránt támadja a kormányt, és a je­lenleg még számbeli kisebbség­ben levő ellenzék vádjai bőséges teret kapnak mindenütt. Akar-e az ellenzék idő előtti választásokat vagy nem, nem tudom, de én még azt is el tudom képzelni, hogy a sok párt között tévelygő szavazók annyifelé szavaznak, hogy alig lesz párt, amely eléri a 4-5 száza­lékos határt. T öbb mint 45 év erkölcsi lég­üres terében átértékelődtek a régi fogalmak és tekinté­lyek, tartalmatlan áltekintélyek léptek a helyükbe. Tehát hosszú időre van szükség, amíg az elne­velt tömeg magára talál, a fogal­mak visszanyerik a maguk eredeti jelentését. Szeretném remélni, hogy a jobboldali diktatúrát jósol­gató baloldal csupán annyi helyet foglal el a politikai palettán, amennyit valóban megérdemel, és a jobboldal is megkapja azt a he­lyet a parlamentben, amely megil­leti. Tiszay Géza

Next

/
Thumbnails
Contents