Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-07 / 105. szám
VÉLEMÉNY PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. MÁJUS 7.. PENTÉK Két kurzus — és a harmadik 1990 tavaszán, néhány nappal a parlament és a kormány székfoglalása után, kultúránk egy neves munkása, rémülettől meredt tekintettel ezt kérdezte tőlem: — Most mindenkinek templomba kell majd járni?... Egyszóval félni kell a keresztény kurzustól. Na már most: ha ez a félelem a szocializmusnak egy derék, négyelemis verőlegényében támad fel — azt mondom neki, hogy folytassa tanulmányait, az emberölést és -verést pedig szüneteltesse és félelme el fog múlni. Na de az értelmiségi elit kiválóságának mit mondhattam volna?... Mégis, úgy látszik, BAL-on sokan félnek a keresztény kurzustól, jóllehet sem a kereszténységről nincs fogalmuk (még kulturális síkon sem!), sem pedig e fogalom konkrét időhöz kötött társadalmi-politikai jelentéséről nem rendelkeznek megfelelő tudással. így aztán nem csodálkozhatunk, ha politikai életünk fiatalabb gladiátorai tücsköt-bogarat összehordanak e tárgyban. Egyébként most sem kell félni: nem fogok prédikálni. Csak elmondom hogy gyarló elmémmel én mit nem értek e jeles urak és elvtársak félelmén. Nos, a kereszténység a szeretet és a szabaság vallása, jóllehet a Föld embere történelmének Krisztus születésétől eltelt idejében — (részint) ragadozó természete miatt — ezt képtelen volt magának és magában feldolgozni. De azért a keresztény szeretet-kultusz befészkelte magát az egyetemes kultúrába (és erkölcsi rendbe) — ergo: lehet rá támaszkodni, hivatkozni és eszméi szerint élni. Tehát, ha volna ilyen kurzus, akkor: a gyerekek tisztelnék szüleiket, tanítóikat — az ifjak az öregeket — és az emberek egymást. Az öldöklő kenyérharcban is volnának normák, határok, amelyeken túl nem... Volna megértés, könyörület és segíteni akarás, de kisebb volna a gyűlölködés, kevesebb a rosszindulat, előítélet, gán- csoskodás és ártó szándék. A tanulóifjúság az első osztálytól kezdve magasrendű erkölcsiséget kapna, hogy ne lopjon, ne öljön, ne hazudjon — ha majd egyszer felnőtté lesz. Hiszen az a bizonyos 20-as évekbeli KURZUS is a 19-es kommün gyűlöletet, széthúzást, szabadrablást gerjesztő hatása ellenében jött létre! Elszabadult indulatokat kellett megszelídíteni, hogy a társadalom végre magára találjon. Amit akkor a négy évig tartó világháború, a kommün, illetve a háborúvesztésből és Trianonból eredő frusztráció okozott milliók lelkében, azt 89-ben és a 45 esztendeig tartó elnyomás és a minden nemzeti és keresztény értéktől való megfosztás jelentette, de ezerszer katasztrófáiisabb módon. Gondoljuk meg: 45 éve az „üsd, vágd, nem apád!” jelszó szerint folyt nálunk az élet. Az erkölcs szót jószerivel ki sem lehetett ejteni. A diákok nem értették Ady több versét, ha azokban biblikus utalás volt. Nem értették az egyetemes európai művészet, építészet megannyi alkotását, mert az ábrázolt személyekről, jelképekről, jelentéses építészeti elemekről any- nyit tudtak, mint egy analfabéta. Nem értették saját népük szokásait, ünnepeit, azoknak jelentését, szimbolikáját; a betlehe- meseket úgy nézték, mint a zulukafferek törzsi játékait. Ami a keresztény kurzustól (értsd: Európa kétezeréves erkölcsiségé- től) való iszonyodást illeti — őszintén szólva —, bolsevik nézőpontból megértem. Egy olyan ideológia, amely minden kulturális értéket, jogi és erkölcsi vonatkozású elvet, normát alárendel saját uralmi érdekeinek, az természetes módon irtózik minden magasabbrendűtől, jelentkezzék az akár vallási, akár világi formában. Hiszen az gátlásokat épít ki az emberben, éppen ott és akkor, amikor az — gyarlósága következtében — hajlamos volna, érdekei érvényesítése kedvéért, áthágni bizonyos erkölcsi határokat. így — ha ez a gátlásrendszer tömegekben működik — valóban nem lehet egy kisebbségnek hatalomra kerülni Szent István országában. Az elvtársaknak ezektől a „ballasztoktól” kellett tehát megszabadítani, lehetőség szerint minél több magyart, hogy elvégeztethessék velük azt, amit a bolsevista érdekek megköveteltek, de úgy, hogy a magyarnak ne legyen erkölcsi „skrupulusa”, miközben építi az elvtársaknak a szocializmust. Ellenkező esetben ugyanis az a fránya keresztény erkölcsiség és nemzeti önérzet okvetlenke- dett volna. Jobb volt hát kiiktatni. Nos, ez volt a „vörös kurzus”, amelytől — különös módon — egyetlen liberális sajtóvitéz sem óvja, félti a nemzetet — óh! bocsánat: a társadalmat. Mondom: az ő viszolygásukat megértem. A liberálisokét viszont nem (ha valóban azok és nem csupán erre a névre változtatták korábbi, erősen vörösbe hajló „hitüket". (Ugyanis egy liberálistól eleve több műveltséget és empátiát várok. Az ő félelme a keresztény kurzustól — amellett, hogy saját szabadelvű normáival is ellentétes — egyszerűen nevetséges, hiszen egy valódi szabadelvű nem gyalázhat úton-útfélen egy kétezer éves egyházat, ideológiát, kultúrát (amely egyébként az ő kultúrája is!), erkölcsiséget és főleg egy nemzetet, amely — utolsó szabad megméretésén — 90-valahány százalékban kereszténynek mutatkozott. Meg aztán némi lovagiasságot is elvárok tőle. Mindazon gyalázat után, ami 45 év alatt hazánk keresztény egyházaival és híveivel megesett, megdöbbentő, hogy a LIBERTÉ számos lovagja — csatlakozva a SZOJUZ hőseihez — még azt a néhány százalékos anyagi kárpótlást is kifogásolja, amit a keresztény egyházak kaptak és kapnak. Kérdés: egy, bár meggyőződéses, de lovagias „aufklärista” uszíthat-e egy halottaiból éppen csak éledező egyház ellen? Irigyelhet-e néhány visszajuttatott vagyontárgyat? Uraim! Van szerencsém önöket megnyugtatni: nem kell félniük a keresztény kurzustól. Az elvtársak (nem tudom, hogy őket most az önök fegyverbarátaiként, avagy riválisaiként definiáljam) derekasan helytálltak a harcban (...Bunkócska. te drága!), minden piszkos munkát elvégeztek. Önök finomak maradhatnak — csupán tiltakozniuk kell a félhalott feltámasztása ellen. Mindazonáltal, uraim! A lábadozó beteget nem illik bántani. Majd, ha felépül... Legyenek európai lovagok, uraim!; mutassák meg, hogy még a megkínzottakkal is szabadelvűén járnak el. Uraim! Legyenek úriemberek. Végeredményben így is lehet egy KURZUST csinálni... Nemde?... Kajetán Endre Hallgattassák meg a másik fél A Pest Megyei Hírlap 1993. április 15-i Tiltakozás repülőtér-ügyben cikkében foglalt tiltakozásokhoz és az azokat kiváltó állami döntéshez én bizony találok szavakat, nem úgy mint a tiltakozó kiskunlacházai és apaji polgármesterek az állami döntés feletti meglepetésükben. Találtam is szavakat és sokan mások is találtak azon a kiskunlacházai közmeghallgatáson, ahol a röptér ügyéről volt szó. Az LRI (Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság) a közmeghallgatáson megjelent képviselőjétől mi, a repülőtér szükségességében nagy számban kételkedők, semmi kézzelfoghatót nem tudtunk meg, kérdéseinkre kielégítő válaszokat nem kaptunk. Ha lehet, még nyugtalanabbak lettünk, mint a tájékoztatás előtt. Nézzék el ezért nekem a kedves olvasók, hogy adatot onnan merítek, ahol van, a sajtóból és nem az ősforrásból. Az idézés mellett azért döntöttem, mert az idézendő cikk szövegösszefüggései is tanulságosak. Elöljáróban idézek tehát a HVG (Heti Világgazdaság) 1992. november 28-i számából, a 81. oldalon kezdődő, a Repülő osztály című cikkből. „Kunmadarason például Közép-Európa legnagyobb légibázisát rejtették el, közel fél méter vastagságú, 2,5 kilométer hosz- szú, 72 méter széles, 1986-ban felújított felszállópályával... lakott és természetvédelmi területektől távol.” A Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium (KHVM) megbízásából a repülőterek fejlesztésének megalapozására az amerikai EER Systems cég készített tanulmányt. Az idézett cikkből összegyűjtött szakértői megállapításaik a következők: „Az amerikai tanulmány Ferihegy—Kiskunlacházára 3,5 millió induló és tranzitutast jósol 2005-re, a KHVM a tárcakörözésre küldött előterjesztésben különösebb indoklás nélkül mégis 15 milliót szerepeltet. Ez azért is nehezen hihető, hiszen 1981 és 1991 között 2,02 millióról 1,77 millióra csökkent az utazóközönség száma Ferihegyen, az áruforgalom pedig az 1981. évi tekintélyes 23 ezerről 19 ezer tonnára zsugorodott. A két kifutópályás ferihegyi monstrum bővítését forgalmi szempontokkal azért is bajos indokolni, mivel tavaly a Ferihegy 1. és II. együttes kapacitása — ezt maga az EER tanulmány állítja — 10 százalékban volt kihasználva. Az 1,7 milliós tényleges utasszám pusztán a fogadóépület bővítésével 6 millióra növelhető anélkül, hogy új kifutópályát, netán egész repülőteret kellene megnyitni.” Szemelvények az idézett cikk szerzőjének értesüléseiből: „A kis- kunlacházi ‘birtokkal’ gazdagodni vágyó LRI egyébként azt az Ökoinf- ra Kft.-t bízta meg környezeti hatás- tanulmány elkészítésével, amelynek egyik vezetője — Abrahám Kálmán — a 80-as évek elején a közlekedési tárcától az építésügyi minisztérium élére kerülve hatalmi szóval fojtotta el a ferihegyi presztízsberuházás elleni érveket.” „... a KTM (Kömyzetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium) például attól tart, hogy a kiskunlacházi reptértől 800 méterre végződő Kis- kuasági Nemzeti Park állatvilága maradandóan károsodna. A Duna mentén költöző madarak vonulási irányába eső repülések nemzetközi egyezményt is sértve háborítanák a madárvilágot, nem utolsósorban pedig tovább dagadna a fővárosi ‘vízfej’.” Ezt követően az idézett adatokra alapozva szeretnék néhány nagyon is elfogult megjegyzést tenni, s szeretnék válaszolni a két tiltakozó megállapításra, nem kis részben az idézetekre támaszkodva. Közvetlenül megállapítható, hogy az idézetekben felsorolt adatokhoz nem kell magyarázat olyan szempontból, hogy volt mit megfontolniuk a döntéshozó tárcáknak akkor, amikor nem a tiltakozó polgármesterek kedvére döntöttek. Olyan szempontból sem szükséges ezekhez magyarázat, hogy ki, kivel, miért, miféle társutasokkal és mennyire becsületesen lobbizik. Megnyugtató, hogy egy következetlen irányba indult állami döntési folyamat képes volt, a rendelkezésemre álló adatok szerint helyes irányt venni, és a kezdetekhez mérten jobb döntést eredményezni. Aki engemet a HVG cikkel is alátámasztott és a közmeghallgatáson szerzett tapasztalataim ellenében a hivatalossal ellenkező döntés helyességéről meg kíván győzni, annak elő kell állnia meggyőzőbb információkkal, ha egyáltalán meg akarnak valakit győzni a röptér mellett érvelők. Az LRI részéről az emlegetett közmeghallgatáson ugyanis meg lett ígérve a környezetvédelmi hatástanulmány községünkben való nyilvánosságra hozatala, és a repülőtéri fejlesztésről legkülönbözőbb véleményen lévők képviselőinek a tervezésbe és kivitelezésbe, illetve annak ellenőrzésébe való haladéktalan bevonása. Néhány elfogult megjegyzést érdemes fűzni a tiltakozó cikkben foglaltakhoz is, és azokhoz a késztetésekhez is, amelyekről ezek tanúskodnak, ugyancsak építve az idézett cikkbeli adatokra is. Nem becsületes dolog a tiltakozó cikkben a kétkedőket ostobának beállítani, már csak azért sem, mert most éppen olyan időket élünk, amikor a kétkedők igazsága sok-sok területen fényesen beigazolódott az olyan úthen- ger-lelkülettel szemben, amilyent a két tiltakozó képvisel. A szereptévesztésük nyilvánvaló. A szakember ugyanis kutasson, tervezzen, fejlesszen, javasoljon, s döntsenek azok, akik majd a következménye^ két viselik, vagyis a helyi társadalom (ez utóbbi gondolat tartalmi idézet egy Teller Ede-interjúból). A röptéri fejlesztést — legalábbis egyelőre — ellenzők tehát arra kíváncsiak, mit kellene vállalniuk, miért kellene ezt válHniuk, s ennek ismeretében dönteni akarnak, hogy hajlandók-e a fejlesztést támogatni a várható hasznok fejében. Miért kell nekünk, a lehető legérdekeltebbeknek, akiknek életkörül- •ményeink esetleges drámai megváltozásával kellene számolnunk a röptéri fejlesztések üzembeállását követően, újságcikkek információmorzsáira utalva lennünk? Megbízható természetvédelmi szakkörökből tudom például, hogy a röptéri fejlesztés szorgalmazói milliárdokat kívántak azáltal megtakarítani, hogy térségünk lakossága felkészületlen környezete megvédésére, szemben a ferihegyiekkel, akik már erősen harcedzettekké válnak, s azért nem érdemes már vesződni velük. Mi lehet az a véghetetlen földi áldás, amit ily nagy titokban kell javunkra megteremteni? Nem tudhatnánk meg mégis valamit előre? Például ki kívánja a nemzetközi forgalommal járó temérdek bajtömeget és bűnüldözést, ami törvényszerűen jelentkezne a röptér beindulását követően. Erre a szempontra éppen a rendőrkapitányunk hívta fel a figyelmet. Véleményem szerint attól még senki sem jogosult megalapozatlannak tartani a KTM álláspontját, mert pusztán született és látott már madarat. A mi polgármesterünk már azért sem jogosult tiltakozni, mert a hivatkozott közmeghallgatáson nem vált támogatóvá a hangulat, éppen a tájékoztatás fogyatékosságai miatt. Még akkor sem teheti ezt meg, ha a helyi népszavazáson (nem volt ilyen)! 50%+1 fő igent mond a röp- térre. Apaj polgármestere is keményen elveri a port a KTM és körei álláspontján. Mint megtudjuk, agronó- musként nem tudja elfogadni a környezetvédők kákán is csomót keresését és ódzkodását a kerozinüzemű madárvilágtól. Hadd hivatkozzam az ugyanebben az újságszámban vele készült Jogos félelem Apajon című interjúra. Ez a cikk ugyan nem tárgyal minden Apaj környéki jogos félelmi alapot és ‘bölcs’ elődök által időzített környezetkárosító bombát, de ami benne van az egy megyének is sok, nemhogy a kicsi Apajnak. Az interjúban többek között szó esik a fuzálium gomba emberre-ál- latra veszélyességéről, s arról, hogy a műtrágyázás hogyan tette lehetővé ennek veszedelmes elszaporodását. Elhangzik az is hogyan lehet istállótrágyázással az eredeti talajbiológiai állapotot helyreállítani. Ezek szerint a környezetért aggódók szembenállása a gátlástalan kemizálással mégsem volt megalapozatlan, mint ahogyan ezt az agronómia korábban állította. Felmérte-e valaki hitelt érdemlően, hogy az eddigi repüléseknek nincs-e már ma is óriási kára? Végül hadd egészítsem ki Kiskun- lacháza polgármesterének címerbe illő tömörségű jelmondatát a magam szája íze szerint és hasonló tömörséggel: „... az ember fontosabb a madárnál!”, de ha a madár nem él meg, akkor az embernek is lőttek. Ügy érzem, a témában elérkezett a világos beszéd ideje, még mielőtt néhányan túlzottan beleélnék magukat sohasem bizonyított igazuk hangoztatásába. Kár lenne elfeledkezniük arról, hogy a röptéiről hozandó döntések végső fóruma a helyi lakosság, amennyiben az állam valóban akar ilyen befektetést. Nem ártana ezért a törvényes szabályok szerint felhatalmazást kérni és kapni, mielőtt nevünkben nyilatkozatokat tesznek. U tóirat: Hozzászólásom megírásának végére jutva vettem kézhez a Pest Megyei Hírlap április 29-i számát, s abban olvashattam a Repülőteret —Lachá- zán című tanulságos ciket. Nem állhatom meg szó nélkül a liszenkói tételek ama „fényes" igazolódását. amelyről a cikk tárgyát képező demonstráción megszólaló vadász példálódzón. A dolog lényege abban áll, hogy túzokék megszokták a „röpzajt”. Tudvalevőleg a „magyar narancs” is megszokta, amit kimértek rá. Túzokék és a magam nevében is előre mondom, nem lehet megszokni, és abból a bizonyos narancsból sem evett soha senki. Kátai István Kiskunlacháza
