Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
Cseh Gusztáv grafikusművész világában Utazás Alsócsernátontól London felsőig Önarckép Kafkával (1975) rézkarc Volt egyszer egy grafikus, volt egyszer egy redakció... Ha csupán saját, tehát megélt élményeiből kellene önmagát újraépítenie az embernek (mert hiszen az Erdélyből kitántorgott írástudónak miből is tellene másra), akkor — furamód — ezzel a mondattal kezdeném Cseh Gusztáv grafikusművész kései bemutatását azért is, mert ott és abban a közösségben emberi és művészi kapcsolatok annyira összefonódtak, hogy már-már egymást határozták meg... Ámde hogy a dolgok lényegébe vágjak: volt egyszer egy kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk, s annak elhíresült szilveszteri száma, az Ütünk, amelyik voltaképpen az „álorcát ledobott íróemberek” egész évben ki nem osztható (többnyire a figyelmes cenzorok jóvoltából lefogott) ütéseit osztotta ki — persze, nem elsősorban az alkotóknak. Nos, ennek a szilveszteri kü- lönszámnak az egyik első illusztrátora volt Cseh Gusztáv grafikusművész, képíró — amint utolsó nagy összegző rajztömbjén önmagát megnevezte. Merthogy az „üzenetek” kép által is megfogalmazhatóak, s talán ősibbek is, mint a betűbölcsőket ringatok csacsogásai. Úgy tűnik. Cseh Gusztáv képírói művészetének a lényege abból az alkotói alapállásból közelíthető meg, amely példának okáért egy diktatórikus államrendszerben fungá- ló, írókat és képzőművészeket maga köré gyűjtő hetilap kettős megnyilvánulásából adódik: menteni a menthetőt a hétköznapokon, hogy a mas- karádés ünnepeken — álarc nélkül az ál-orca ünnepén! — legalább adhassa önmagát. Fegyelmezettség és nyugtalanság — amint Borghida István művészettörténész, Cseh Gusztáv egyik legjobb ismerője fogalmazott — ezért válhat művészetének tartóoszlopaivá. És úgy, azokkal a kellékekkel, azokkal az eszközökkel jut el a „dolgok másik partjára” (a KÉPalkotáshoz nem hiába ragaszkodó művész szimbólumrendszerérői van szó), ahogyan és amely eszközökkel sokan kortársai közül úgymond a part innenső oldalán maradnak. Nyilván mindez nem zárja ki azt, hogy Cseh Gusztáv abszurd vonalvezetését ne a görög vázafestményektől, ne az Ingres által értelmezett mindenhatóságból, mármint a vonal mindenhatóságából vezessük le. Vonalról lévén szó, hadd játsszunk el a kifijezéssel: Cseh Gusztáv grafikusi munkássága egyetlen, egyenes vonal a háromszéki Csernáton- tól (választott „szülőfalujától”) Londonig, az angol demokrácia — akár az angolokra jellemző fanyar humor, abszurd rálátás — fővárosáig. A hatalom által is közrezárt. tehát megtiltott világtól kiindulva el egészen a Tower Bridge víz fölött lebegő, szinte szabadon nyújtózkodó alkalmatosság képszerű megfogalmazásáig. Természetesen ezt az utat kisebb-nagyobb állomások határozzák meg: mozzanatok az életrajz és a grafikai munkák kronológiája szerint... Bár Kolozsvárott született (1934), szellemi szülőföldjének Háromszéket, azon belül is Alsócsemátont tekintette, azt a vidéket, „ahonnan szépapámat feltarisznyálták”. Maga írja 1973-ban, az Utunk című irodalmi lapban: „Műhelynaplót jegyzek, bár tudom már e soroknál, hogy Do- nát úti műtermemet messze elkerülöm. Emlékeim egy olyan tájat térképeznek fel, amelyet nagyon szeretnék szülőföldemnek nevezni — születhettem volna ott is, Csemá- tonban, amiről annyit mesélt apám, s ahonnan valamikor Cseh József szabólegény elindult »világgá«, és Nagyváradon kötött ki. Vándorkönyvét őrzöm (...) Ma otthonomra a múzeumalapító Haszmann Pali bácsinál találtam, aki már első találkozásunkkor egy múzeumra való gyűjteményről beszélt.” A csemátoni múzeumalapító történelemtanárról később, Pali bácsi címmel tusrajzot készített — háttérben a múzeumnak otthont adó kúriával. E „választott szülőföld” önálló esztétikai értékű lapokká azonban — amint Cseh Gusztávról szóló kismonográfiájában (Kriterion Galária-soro- zat) Kántor Lajos írja — csak később vált. Néhány rajza, metszete — jóllehet az erdélyi falu levegőjét árasztja — mégis olybá tűnik, mintha egy ambuláns fotográfus készítette volna: van bennük valami „beállítottság”, valami, amivel a művész választását, szándékát úgymond érvényesíteni próbálná. A szekér (1978) már továbblép ettől a szemlélettől: a kompozíció elemei teljes világot tükröznek — az előtérben ülő gyerek álomvilágát. E rajzon is felvillan a csemátoni kúria, de ami fontosabb ennél, az maga a szekér, az indulni kész, igaz, lovak nélküli alkalmatosság. A jármű, mint rajzi kellék, persze nem új Cseh Gusztávnál, de előbbi grafikai lapjain — főleg a 60-as évek tördelőszerkesztői, s majd könyvillusztrátori tevékenységével összefüggő munkáin a modem technikai civilizáció „járműveit” fedezhetjük fel, a gőzmozdony alkatrészeitől az űrhajót ellökő lángszórókig. Az Önarckép Kafkával (1975) című tollrajzon maga a grafikus is e „járműben” ül. részeseként annak a fantasztikus utazásnak, amelyet a kaf- kai, vagy ionescói világ sugall. Az utazás élménye a román diktatúra Erdélyében inkább irodalmi élmény volt, vágyódás inkább a kitörésre, az elérhetetlen új területek és lehetőségek megragadására. Ha a valóság ezt nem tette lehetővé, maradt hát a játék, a grafikai játék Cseh Gusztáv kezében, játék a tárgyakkal, a minket közrefogó, vágy minket cserbenhagyó eszközökkel, olykor hulladékokkal is. A „földhöz kötő” világ — akár rendszer — képein da-- rabjaira hull szét (Régiségkereskedő 1973, Allegória 1968, de főleg az 1976-ból datálódó A tudós utcája című lapokról van szó), ahonnan egyetlen módon lehet megszabadulni... Ezt az örökös kitörni akarást, elvágyódást Cseh Gusztáv a maga eszközeivel és kora művészetének a szintjén fogalmazta meg. Nem feledkezhetünk meg egy-két életrajzi vonatkozású mozzanatról sem, amelyek igen erősen befolyásolják Cseh Gusztáv munkásságát. Az édesapa, id. Cseh Gusztáv maga is grafikus volt, sokáig dekoratív rajzot tanított a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben — a családból hozott apai örökség a vonalkezelésben érhető tetten. A már említett, világjáró szépapa sem múlt el nyomtalanul a művészünk rajzlapjain. A „világjárás” őnála azonban másként esett meg — még akkor is, ha a hetvenes években (a kolozsvári képzőművészeket egybefogó szövetség egyik irányítójaként) alkalma volt Nyugat- Európát megjárni. Cseh Gusztáv hatalmas visszautat tett meg Erdély históriájában, szellemtörténeti felfedezésében: vissza Csernátonig. Ő így menekült el attól a darabjaira hullott, szennyezett világtól. Ennek az útnak, utazásnak az eredményei ismeretesek az egész magyar nyelvilletve grafikaterületen. 1981 és 1983 között véste rézbe, karcolta fémbe Erdély híres főembereit Bőd Pétertől Gábor Áronig, Bolyaitól Kos Károlyig. Hatvan főember címen megismert és számon tartott arcképsorozata a műfaj legnagyobbjai közé emelte Cseh Gusztávot. Az erdélyi magyar kultúra erejét hirdető album Orbán Balázs egykori székelyföldi és erdélyi fényképfelvételeire emlékeztetnek; a képíró megnevezés ilyenformán találó historizmus Cseh Gusztáv grafikai nyelvében. „Valóban egy album lapjai ezek a rézkarcok — nyilatkozta a Korunk Galériában megtartott bemutató után Cseh Gusztáv —; egy albumé, amelyet nyolcéves fiam kapott tavaly ajándékba, bőrbe kötve, ezüst csatokkal ellátva és dedikálva. így akartam figyelmébe ajánlani elődeinket, szellemi nagyjain- kat, és ugyanakkor valami maradandót hagyakozni rá örökül”. Akkor nem sejtettük, hogy néhány év múltán e „hagyako- zás” egészen más értelmet kap, kitágul, s az eljövendő nemzedékekre fog vonatkozni — azokra, akik szívós, kitartó, a múltunkat ismételten is feltáró munkával vállalják az eljövendő magyarságtudat építését. Hogy egy képíróművész mit tett, és mit tehet mindezért, arra Cseh Gusztáv életműve a példa. Néhány éve őt is a kolozsvári Házsongárd mindennél megtartóbb földje fogadta magába, akárcsak ama hatvan főembemek a testét. Munkáiból az erdélyi Alsó- csemátonban örökös tárlat alakult, a hatvan főember panteonja lett a választott szülőföld. A magyarországi műértők Hajdúszoboszlón — szintén állandó képtárlat keretében — találkozhatnak Cseh Gusztáv munkáival. Végezetül hadd hívjam fel mindannyiunk figyelmét egy különös, szinte furcsa jelenségre: Cseh Gusztáv grafikai lapjain valósággal hemzsegnek a helységnevek, különösen a városok nevei, Cserná- tontól Londonig... mintegy az elvágyódó lélek elképzelt (vagy valós) útirányát jelezve. Erdély, Németország, Anglia rajzolódik ki a művész „térképén” — egyetlen ország, jobb szóval: földrajzi térség nem jelenik meg... és ez Magyarország. A tiltott anyaország, ahonnan csak megérkezések voltak Erdélybe, batyuval, élelemmel és gyógyszerrel telt hátizsákokkal, ámde ahová indulás csak nagyon-nagyon ritkán. Kimosta volna költői leikéből e tájat a diktatúra? Avagy a dolgok legtermészetesebb rendje szerint számára Erdély jelentette a magyarság egészét? Kérdések, melyekre egyszer érdemes volna megkeresni a választ is. Esetleg az eljövendő pünkösdkor. Bágyoni Szabó István A szekér (1979) rézkarc
